Liza egy kedves lány volt, aki mindig segített a szüleinek a háztartásban és az iskolában is jeleskedett. Azonban az élet nem volt hozzá túl kegyes és 12 éves korában arra kényszerítette a kislányt, amire még sok felnőtt sem képes igazán. Korán felnőtté és önállóvá kellett válnia.

Az a baljós este, amely azóta is árnyat vet sorsára, azzal kezdődött, hogy a rendőrök beállítottak Lizáék házánál. Becsengettek. Legalább negyed óra kellett hozzá, hogy a csengetéssel felébresztett lány magához térjen és levánszorogjon a lépcsőn, mivel a szobája az emeleten volt. Őszinte arcán látszódott, hogy egyáltalán nincs tudatában a körülötte zajló eseménynek. Álmos volt, fáradt és a rendőrök pillantásai miatt zaklatott is egyben. Nem értette, mit keresnek ott azok az emberek és hogy mi köze van neki hozzájuk. A rendőrök, látva a kislány riadt arcát, azonnal belekezdtek mondandójukba: a szülei, ahogy azt Liza is tudta, aznap este elmentek a lány iskolájában rendezett bálra, azonban útközben egy autó szembe haladt a forgalommal és, bár Liza szülei próbálták kikerülni, a gépjármű beléjük szaladt. Az anyukája életét már nem tudták megmenteni, aki az anyós ülésen ült, mert a gázoló abba az oldalba szaladt bele. Liza, ezt meghallva, keserves zokogásban tört ki és a rendőrök még azzal sem tudták megvigasztalni, hogy az apukája túlélte, mert ő vezette az autójukat és most a kórházban van, a sürgősségi osztályon, de már nincs életveszélyben. Liza azonnal látni akarta édesapját és a rendőrök be is vitték őt a kórházba. Amint bekísérték a szobába, ahol apukája egy ágyon feküdt infúzióval a kezében, rögtön odarohant hozzá és kiabálva kérdezte, hogy mi történt anyával.

- Nincs semmi baj, édes kicsi Lizám, nyugodj meg!

-Apa, légyszi, mondd, hogy anya jól van és nem esett baja! - könyörgött Liza.

-Kislányom, tudom, hogy te megérted ezt. Anyát most már nem érheti baj ott, ahol ő van. Kérlek, ne hibáztass, mert megszakad a szívem, hiszen ti vagytok nekem a mindenem. Én vezettem a kocsit, én próbáltam kikerülni azt a szélhámost, de túl gyorsan jött és...-a hangja elcsuklott és ettől az estétől kezdve a Hanks család örökös gyászba borult.

Apa és lánya között kevésszer hangzott el Liza édesanyjának neve, de a szívük mélyén őrizték az emlékét. Az apa soha sem tudta megbocsátani magának, hogy miatta halt meg a felesége és nem tudta annyira feldolgozni, hogy valaha is újra nősüljön. Teltek az évek és Liza kijárta a középiskolát, majd jelentkezett egy egyetemre. Óvónő szeretett volna lenni, mert mindig is imádta a kicsiket. Fel is vették a szakra, azonban váratlan fordulat következett be az életében: apja rákos lett és mint kiderült, már évek óta lappangott benne, de az orvosok nem tudtak róla. Apukája még el tudott menni az ünnepségre, amikor megkapta az érettségijét. Liza a nyári szünet minden napján bejárt hozzá a kórházba és vállalt részmunkaidős állást is, hogy legyen pénze az egyetemi tanulmányaira. Viszont beköszöntött az augusztus és apukája 48 évesen elhunyt betegségében. Liza azt kapta utolsó tanácsul apukájától, hogy teljesítse az álmát, tanuljon és váljon óvónővé.

Az immár 19 éves lánynak tényleg a sarkára kellett állnia. Csak magára számíthatott, senki másra. Egyedül kellett fedeznie a ház költségeit, az egyetemet és az albérletet az egyetemi városban. Az első évet még el tudta végezni, de mivel csak a nyáron gyűjtött pénzből és az apja hagyatékából tudott gazdálkodni, a egyetemen töltött második évről már le kellett mondania. Eladta a nagy házat és egy kis lakásba költözött, hogy el tudja magát látni. Viszont diákmunkát már nem vállalhatott és igazi munkára is kevés volt az esélye, hiszen csak egy érettségije volt. Bár Lizának mindig voltak alkalmi munkái, az azokból szerzett pénzből nem tudott megélni. Adósságai felhalmozódtak, míg végül kilakoltatták és egy doboznyi emléktárggyal megrakodva, mert már csak ennyi értéke maradt, elindult a hajléktalanok útján. Sokszor töprengett sorsán, hogy miként jutott ide, de mindig azt kérdezte magától: Miért? Azonban erre soha nem kapott választ.

Már majdnem egy éve barangolt az utcákon, ezért jártas volt már a lopásban, koldulásban, de soha nem bántotta a nála szegényebbeket. Barátai már általános iskola óta nem voltak, így hát legalább azok miatt nem kellett bánkódnia. Hosszú, barna, hullámos hajával és barna szemével még a piszkos ruhából is kitűnt szépsége, amit az édesanyjától örökölt. Sokszor gondolt szüleire és régi életére.

Egy őszi este, október közepén éppen aludni készült szokásos fekhelyén: egy rongyos szivacson, amit hónapokkal ezelőtt talált egy kuka mellett. Egy lombos fa alatt volt megvetve ez az egy méteres kis ágyikó, ami legalább a hidegtől óvta. A faágak pedig viszonylag hatásosak voltak az eső ellen. Liza előre félt, milyen lesz az első tele a szabadban, amikor már nem lesznek falevelek, hogy megvédjék a hótól és széltől. Most is éppen ezen tűnődött ágyában fekve, amikor egy emberi alak rajzolódott ki az utcai lámpa fényében, aki egyre csak közeledett felé. Liza azt gondolta, biztos haza felé megy és eszébe jutott, milyen jó is az otthon melege és biztonsága. Az alak azonban nem haladt el az utcán, hanem egyenesen Liza fekhelye felé tartott. A lánynak majd kiesett a szíve a helyéről, annyira megriadt a különös idegentől. Agya zakatolt, erei lüktettek a félelemtől és az izgalomtól. Végül az alak közelebb ért hozzá és megpillantott benne egy körülbelül vele egyidős fiút, aki értetlenül bámult le a lányra. Bemutatkozott, majd Liza is, és felült a szivacson, hogy megtudja, mit akar tőle ez a különös idegen. A fiú elmesélte, hogy két hónapja költözött a környékre és hogy már sokszor látta a lányt az utcán, de ez idáig nem tudta, hogy hajléktalan. Liza erre nem tudott mit mondani. Ezután a fiú felajánlotta, hogy elszállásolja magánál, mert van egy kétszobás albérlete és még a lakbért sem kell fizetnie. A lány először szabadkozott, de végül belátta, hogy a fiúnak, akit egyébként Davidnek hívtak, igaza van és elfogadta az ajánlatot.

Ettől fogva Liza és David egy fedél alatt éltek és a lakást a fiú munkájából, illetve Liza alkalmi munkáiból tartották fenn. Végül sikerült összegyűjteniük annyi pénzt, hogy Liza befejezze tanulmányait az óvónőképzőn, aki hálás volt a fiúnak, hogy valóra válthatta gyermekkori álmát: végre óvónőként dolgozhatott és így már több jövedelmük volt.

A fiatal pár lassan bevallotta egymásnak érzelmeit és Liza úgy érezte, hogy ő a legboldogabb ember a földön, amikor feleségül ment Davidhez. Igazi megértőtársra találtak egymásban, akire Lizának mindig is szüksége lett volna.Hamarosan kis csemetékkel ajándékozta meg őket a sors, akik legalább olyan jószívűek voltak, mint David és olyan kitartóak, mint Liza.