Nagyon Boldog Karácsonyt Nektek!!

Bevallom, nekem nem volt annyira felhőtlen, miután nem értem el a sztorikat a watton, meg is ijedtem, hogy letörlődött, és nem hogy folytatni nem tudom, de elveszett minden.. Aztán megoldódott. Szóval jó olvasást!

Kazu szemszöge

„ - Tudod mit kell tenned. – Nyaltam meg ajkaim, hogy ezzel is jelezzem, és szerencsére bejött. Karjaimba simulva ízlelgette a szám, s édes morranásai zene voltak füleimnek. – Elég lesz. – Fogtam le. – Különben holnap nehéz lesz lábra állnod."

- Nagyszájú perverz, inkább aludjunk. – Gurult le rólam az ágy másik felébe, és a monitoron átszűrődő fényben láttam, hogy a plafonon szaladgáló árnyakat lesi.

- Én? – Kuncogtam, ez a kijelentése úgy hangzott, mintha meg kellene cáfolnom, szétszedve őt itt helyben. Észnél kell lennem... - Na jó, tényleg nem vagyok szent, de lásd be, hogy nem egyedül a szám nagy. – Szorítottam össze ajkaim, mert számítottam rá, hogy vicces fejet fog vágni, és megsértődik, dehát olyan szeszélyes, mint manapság az évszakok.

- Éés így tört meg a varázs. Mondanám, ha lett volna. - tényleg szeretnék olvasni a gondolatai között – Aludjunk, essünk túl a holnapon. – Hangosan szusszanva vonta nyakáig a paplant, s hátrébb túrva hosszabb tincseit a párnát szorongatta. Azt se tudom melyik oldala tetszik jobban, akkor is aranyos amikor puffog.

Kikapcsoltam a gépet, hogy az éjjeli szekrényre tehessem. A sötéthez elég hamar hozzá szokott a szemem, csupán a látványához nem tudott, annyira hihetetlen, hogy itt van mellettem. Visszakúsztam hozzá az eredeti helyemre, hátha közelebb jön, azonban nekem kellett gondoskodnom róla, hogy ez megtörténjen. Kapálózott, ó hogyne verte volna a mellkasom, miközben húztam magamra, és érződött, hogy nehezére esik ellazulni. – Héj, kezd fájni. Csak bújjunk össze. – ragadtam meg a kezét – Kérlek.. – Engedtem el, és ő összehúzva magát, pusztán tűrte ezt a pózt mintha büntetném. – Kénytelen vagyok ehhez folyamodni, ha nem akarok megfagyni az éjszaka. Neked a takaró jutott, nekem te. – Szabadkoztam.

- Vidd, a tiéd lehet. Hozok egy pokrócot magamnak. – Tolta rám a pihe-puha paplant, és én elfogadtam egy részét, hogy ne álljon kettőnk közé ahogy eddig, ám nem engedtem felkelni, szorítottam a testét magamhoz, mint egy régóta vágyott ajándékot szokás, mire feladta. – Legyen. -Esett le feje a pólómra, és a szemeim golyóztak, amikor hallottam becsapódni. Végtére egész hamar meggyőztem... Vagy jobban bírom, vagy ő fáradt el a folytonos visszautasításban...

Abszurd, - mosolyodtam el a gondolatra – itt fekszik egy démon a karjaim közt, akinek én akarom a lelkét, és bár folyton hadakozik egyre többször hódol be. Ez bármelyik álomnál szebb. Hogy fogok így elaludni? Lehet nem is akarok. Mélyeket lélegezve illatából próbáltam felfogni teste süllyedését és emelkedését, halk szuszogását, hogy valóban itt van, aztán a saját szívem dobogására lettem figyelmes. Kellemetlenül hangosnak hatott.

- Abbahagynád végre? Képtelenség pihenni, ha mocorogsz. – Nyüglődött.

- Bocsánat, nekem új ez az egész. De ne érts félre, mert nagyon élvezem. – Fecsegtem ki fesztelen vigyorral ajkaimon. A hangomban még én is felfedeztem az izgatottságot, nemhogy ő.

- Hát nekem mennyire nem szokványos, mégis kénytelen kelletlen rajtad fekszem. -Drámázott, de ekkorra nagyon komfortosan begubózott a karjaim közé. Már kevésbé volt megszeppenve. – Aludjunk végre. – Nyakamhoz nyomta homlokát, mire jó erősen megöleltem testét. Sose akarnám bántani, mindössze érezni, hátha betelhetek vele.

- Okés. – Temettem arcom a hajába, és olyan kényelmes volt selymes tincsei között lenni, hogy egyből bágyadtabb lettem.

- Kazu, - édes hangja simogatta nevem – minden rendben lesz holnap ugye? – érzékelhetően halkult, tényleg álmos volt.

- Bármitől is tartasz, veled leszek, - automatikusan simogattam a hátát, mindkettőnknek kellett ez a kis gyengédség – amíg akarod.

Nyilván rettegtem a megítélésétől, azonban tiszta lapokkal akartam játszani. Mert így két legyet üthetek egy csapásra. Bebizonyítom, hogy Hikaru tényleg a testvérem, és hallani fog a sötét nőügyeimről, amiről ezáltal nem nekem kell beszámolnom...Jó, ha a sors mégis kegyes lenne hozzám, és megadná, hogy csupán a fű növéséről csacsogjanak az asztalnál ebéd közben, hülye lennék többször erőltetni, hogy azokkal traktáljam, akik valójában semmit sem jelentettek. Egyelőre azzal érvelek belül magamnak, hogy szeretném, ha megismerne, fontos az őszinteség. De ő miért kérdez ilyet? Talán érezné? 

Ezután nem kellett sok idő, beláttam, hogy igaza van, semmivel sem lesz jobb ha éberen frusztrálom magam, buksijára puszilva követtem az álmok szigetére.

Reggel sülttojás illata kúszott az orromba, és Sota hűlt helye tátongott felém. Lerúgtam magamról a takarót, mivel már ettől furcsa kezdetet vett a nap, aztán démon vadászatra indultam. Körülbelül fél perc alatt meg is láttam a konyhában a serpenyő mellett ügyeskedni. Keskeny szeme parányit bedagadt, épphogy nyitva volt, de már tüsténkedett.

- Hé, mi ez? El akartalak vinni kajálni. – keresztbe húzta a terveim.. – Te miért nem csak zacskós levest tudsz csinálni?

- Áruld el nekem, hogy lesz az ember ébredés után rögtön ennyire jófej? – húzta el a száját – Évek óta egyedül élek, nem pusztán a kosz ragadt rám. Amúgy mindjárt tizenegy – Mutatott a kezében lévő műanyag kanállal a falon ketyegő órára, ám továbbra is összpontosított feladatára. – Sose érünk a családodhoz, ha még szervezkedsz. Ülj le a kanapéra, mindjárt viszem.

Jóképű, király az ágyban, tud főzni és nem csak teát... mmm, számomra más nem is kéne. Ha feladná miattam a live-ozást akkor pedig egyenesen a fellegekig küldene. Nincs az az isten, hogy elhagyjam ezért, de örülnék, ha kettőnk közt maradnának az intimebb együttléteink. Pontosabban szólva repesnék, ha rá koncentrálhatnék, nem pedig arra, hogy mikor kerülök a képbe teljes arcnagyságban.

- Parancsolj. – Tette le elém a ... rántottát? Érdekes illattal gőzölgött, s nem voltam benne biztos, hogy az, mert elég sok fűszert fedeztem fel rajta. Nos, azt mondják, pudig próbája az evés.

- Ne! – Emelte fel Sota a kezét, és a szám előtt esett le a falat villámról a tányéromra. – Ne edd meg, ez gusztustalan...Pedig megérdemelted volna, hogy ne szóljak. – tolta arrébb a tányérokat – Bonyolult dolog a főzés. Nem vagyok biztos abban, hogy bele olvadt-e a műanyag, de még az is lehetséges. – Ráncolta össze szemöldökét – Menjünk sütizni, adok valami cuccot.

Sota szemszöge

„Sota...-suttogott a sötétség, de voltaképpen nem láttam benne semmit.

- Kazu? – Kerestem merre lehet, mígnem megéreztem egy forró tenyeret a hasamon – Mit csi..Nh..

- Szeretem, hogy így reagálsz... - Erősödött az orgánum, ellenben koránt sem volt ijesztő. Főként, mert férfiasságom meglehetősen kellemesen érezte magát, amint a szájába vett. Átjárt a mámor, a kizárhatatlan cuppogásokkal és szürcsölésekkel teli zavarba ejtő neszekben a nyökögésem kevéssé hatott meggyőzőn – Héj, nh- nem kell ezt tenned, ah – Szorítottam ökölbe kezeim a meglehetősen valóságos érzésre, és ő értük nyúlt.

- Érints meg! – Dirigált ugyan, de kevésbé volt nyomasztó ez az álom, mint az esetek nagy százalékában a többi lidércnyomás, hiába nem láttam. Megfogta a kezem, és ujjbegyeim alatt éreztem a bőrét, szinte kényszerített, hogy mellkasától hasfaláig húzzam. Vérlázító, hogy mennyire kívánom. Mindössze a rizikófaktor zavar benne, túl kockázatos a szívemnek. Kazu vajon mit gondolhat kettőnkről? Ha van olyan...

Kérdésemre az iskola egyik világosabb folyosójára kerültem, a formák kirajzolódtak körülöttem, a tér kitágult és Kazu a régi termünk előtt állt pár méterre tőlem egy lánnyal. – Holnap lesz a szülinapod igaz? – Szorította melleihez szilárdan bicepszét a csaj ahogy belekarolt – Kapsz majd egy csomag gumit, hogy legyen mit elhasználnunk. – Figyelte csábosan, és még nekem volt kellemetlen, hogy ott állok mint valami faszent, és meghallottam. 

- Hát...- Nézett fel rám hosszasan, mire abbahagyta monológját. Szép szemei megbabonázva villantak fel, de nem mozdult.

Hogy mit tettem én? Jódarabig semmit. Sokként ért a tudatalattim. Elvégre tisztán láttam, hogy bárki megfelel neki, nem igaz? A közelmúltban ki akarta deríteni, hogy meleg-e és azt mondja az, mégis voltak körülötte lányok. Magától értetődően fiúk is, mivel jó társaság. De hogy kerültem a képbe? A tartózkodásommal? Jó vicc, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy csupán egy nemet szeressen. Még ha engem akarna sem lehetnék benne biztos, hogy pár nap után nem gondolja meg magát. Ki tudja mennyivel érdekesebb egy lánnyal, vagy jobb. De az biztos, hogy elfogadottabb a társadalomban vagy a szülei szemében. Miért választaná a szenvedést velem?

- Sota várj, miért mentél el a folyosón mellettünk? -fogott vissza – Köszönni se köszöntél, jó, hogy utolértelek. Baj van?

Én se értem az egészet, hogy válaszoljak? Nem tudom mire fel ez az érzés, viszont kegyetlenül mar belülről. – Nem akarom ezt köztünk.

- Mit?

- Hagyjuk, csak ne keress és én se foglak, szóval utazz ahova akarsz, hagyj békén. – Kiáltottam. Tisztában voltam vele, hogy ez egy álom, valamiért nagyon jól tudtam, de megerőltetőnek bizonyult parancsolni az indulataimnak.

- sota..

- Tudom, hogy nem vagyok elég jó. – Állítottam le, jobb ha én mondom ki mint ő. -Te és én...Hányan vannak még velem együtt, vagy mellettem? Ideig óráig megfelelek, de aztán? Aztán bárki más megfelel. Nem igaz?- Ajakai elnyíltak a csodálkozástól, tökéletesen ledöbbent, hogy kimondtam. Fájt, és a szavak martak, akár a féltékenység, mert ő bárkivel jól érezhette magát, ameddig én benne láttam az egyetlen esélyt. Őt szerettem.

Lefele görbülő szája sarka megrezzent a vádaktól amit a fejéhez vágtam. Vett egy kisebb levegőt zsebre vágott kezekkel, s helyettem immár az ablak felé összpontosított. – Isten se érti, de ez idáig senki sem vonzott rajtad kívül. – fordított hátat – Legalább már tudom mit gondolsz rólam. Azt hiszem feladom, ha nem hagysz más utat, nem zavarlak tovább.

Nem bírtam megszólalni hiába akartam. A szám engedetlenül összezárt, mitöbb elérhetetlenné vált egyre távolodó alakja. Pedig pont, hogy arra vágytam mindig, hogy egyedül engem lásson. Csak a félelmeim miatt voltam vele szemét és ezzel cseszem el.

Hiába kaptam észbe, hogy a hirtelenségem miatt elveszíthetem, hiába igyekeztem követni, a sötétség eltüntette ismét, és már nem beszélt hozzám."

A reggeli napfényre pattantak ki szemeim, és a szám sarkából törölgettem a nyálam, ami az alattam fekvőre folyt. Nyöszörögve tudatosult bennem, hogy ébren vagyok, és hagytam, hogy ellazítson az illata a lényével. Velem volt. Óvatosan mocorogtam, nehogy felkeltsem, ellenben ahogy találkozott az arcunk megálltam. Nyugodtabbnak, férfiasabbnak tűnnek a karakteres vonásai, hogy kiskutya szemei megbújnak a pillái mögött. Mérhetetlenül vonzó, már-már nem evilági..

Pff, egész végig ámítottam magam, azt hittem kézben tartom a dolgokat és megint csupán a testi vágyak miatt szexelünk, de igazság szerint egyedül érzelmileg kapcsolódtam vele össze. A szex másodlagossá vált. Ennek adtam új esélyt, mert mi nem csak szexeltünk tegnap. Elnyomtam az érzéseimet iránta, illetve most is igyekeztem mint mindig, de beleestem a gödörbe, és ezúttal túl mély... Szükségem van Kazura, nem egyedül a testére, ám hogy csináljam? Mi van ha egyszer csak elvesztem a kontrollt mint az álmomban, és inkább elzavarom? Orrnyergemet megdörzsölve hunytam le szemeim, de az egyetlen ötletem mindössze az volt, hogy felkeljek róla.

Túlságosan elbódít és ragaszkodóvá tesz, elveszi az ítélőképességem. Több értelme lenne megpróbálnom reggelit készíteni. Talán nem mérgezem meg.. Igen, megmutatom neki, érek annyit mint bármelyik csaj. 

Kazu szemszöge

- Ideges vagy? – Puhatolóztam, mikor beértünk az utcába ahol oly sokszor végig battyogtam gyerekkoromban. Nosztalgikus szeretettel töltött fel a környék minden egyes fűszála.

- Jártam már nálatok, semmi gond nincs. – Félrevezetően szemeit megforgatva zsörtölődött, de úgy nyomorgatta kezében a dobozt, melyben a cukrászdában vásárolt macaron volt, mintha az élete múlna rajta. Tudnék erre mit mondani, csakhogy jobb a békesség.

- Oké, akkor ne fárasszalak azzal, hogy mesélek róluk? – ragadtam meg a kezét, mert két háznyira voltunk, és kezdtem azt érezni, hogy nyomban visszafordul és elmenekül.

- Egy ilyen jó ötlet miért most jut eszedbe? Két órával ezelőtt indultunk el tőlem. – leírhatatlanul tetszett a méregtől pirosodó arca, másabb környezetben még be is indított volna – A fenébe az egésszel, az ereimben érzem, hogy ennek nem lesz jó vége. Inkább ne dühíts! - Sietett előre, mintha az ő házába készültünk volna, de tudtam, hogy csak túl akar esni a dolgon. Belementem a játékba. Elé rohanva fogtam meg a csuklóját, hogy húzzam magam után és noha nem fordultam hátra, de hallottam, hogy kuncogott.

- Nem állt szándékomban. – Torpantam meg az ajtó előtt némi időt adva magunknak. Arrébb hessegettem a kezét az útból, hogy még egy pillanatra karjaimba érezhessem, és a süteményt kénytelen volt a combja mellé lógatni. - Hidd el semmi extra nincs bennük, te sokkal különlegesebb vagy. – Pusziltam homlokon, s mikor el akartam távolodni, szabad kezével a nyakamba kapaszkodva csókolt meg. Éreztem az elektromos csapást a testemben, mely felrázta a szívemet, és hogy ő kezdeményezett végre, valamiféle eufóriával árasztott el. Komolyan késztetett, hogy ölbe kapjam majd hazáig rohanjak vele, de nyílt a bejárati ajtó és Sota olyan gyorsan ugrott arrébb mintha tűz érte volna.

A meghitt pillanatot anya rontotta el, ám rá nem lehetett haragudni. - Lám, a fiam megunta a menekülést. – Szidott meg enyhén szavaival, de már a vállaimon pityeregve ölelgetett – Örülök, hogy itt vagy.

- Ennyire hiányoztam? – Nevettem el magam miután hagyott levegőhöz jutni, de a válasz nyilvánvalóan látszott, szóval inkább bemutattam zavarban lévő szerelmem. – Anya, ő itt Sota a barátom.

- Sajnálom, ha zavarok. – mentegetőzött a démon – Viszont hoztam egy kis ajándékot. – Nyújtotta át csomagját, finoman meghajolva.

- Jesszus, milyen tisztelettudó gyerek. – Fogott a karjára anya, hogy őt is megölelhesse, és miközben Sota szorongott szülőm közvetlen viselkedésétől, én felengedtem. Hajszálnyit megkönnyebbültem, hogy nem látott semmit. Már nem azért mert titkolni akarnám bármi is legyen velünk, de egyből egy csókkal traumatizálni a szüleim, lehet nem a legjobb ötlet.

- Miért nem jöttök beljebb? Azt hittem Hikaru ugratott amikor azt mondta látott az ablakból az ajtó előtt toporogni titeket. – Tárta ki teljesen a falapot, s előre ment, hogy mutassa az utat. - Menjetek a nappaliba a bátyádhoz, közben megterítek a fiatalembernek.

- Te nem szóltál, hogy jövök? – Idegeskedett újfent Sota, azonban lehúzta a cipőjét. Örültem, hogy nem hagy cserben.

- Nincs ezzel gond. – Karoltam át vállánál, mint a haverok, hogy a szobába kísérjem.- Akhasit meg Kaedét se jelentettem be soha, mégis jutott nekik mindenből, ha itt voltak. Érezd magad otthon.

- Á, együtt? – Méregetett minket Hikaru kedvenc foteljéből mielőtt felállt, hogy kezet fogjon velem. Az állam leesett a kedves fogadtatástól. Jó a kapcsolatunk, de mindig szivatjuk egymást. Most viszont egy rossz szava nem volt, és kedvesen üdvözölt.

- Hello nálunk, a testvére vagyok, bár már biztos elárulta. – A képén átfutott egy csintalan mosoly felém és a démont kezdte faggatni – te pedig...

- Sota.

- Kazunak a... - firtatta tovább Hikaru, de Sota nem lepődött meg.

- A munkatársa.

- Aha,ennyi? – hajolt nagyon közel hozzá – Akkor rendben van ha udvarlok? - Puszilta meg az arcát, és ez volt az a pont, mikor elhúzva tőle magamhoz rántottam Sotát, s a közelébe nem engedtem. Hikarunak csak a barátnőivel találkoztam, fiúkat egyszer sem láttam vele, ám a kockázat benne volt a pakliban. Amennyiben én meleg vagyok, talán ő se százszázalékig hetero. És ha jobban belegondolok pont az ilyen világos bőrű, tiszta tekintetű lányokat szerette, mint amilyen Sota, csak ő ugyebár férfiból van.

- Nincs, - feleltem helyette – az elég nagy problémát jelentene. – Féltékeny lettem, és eszembe se jutott titkolni.

- Na álljatok le! – Hámozta ki magát kezeim közül a vita tárgya. Tisztességes távolságot vett fel mindkettőnktől, s szinte suttogva kiabált. – Egy fallal arrébb vannak a szüleitek, mi a franc van veletek? Instant szívrohamot kapnának ettől a helyzettől. Egyikőtök se lépje át a határokat, vagy különben megütöm. Higgyétek el, viszket már az öklöm!

- Sziasztok! – Köszönt apa ránk, és ha jól láttam kissé mindannyian összerezzentünk.

- Hello apa, - csillant meg Hikaru szeme – ő itt Sota Kazu..

- Barátja, üdvözlöm! Elnézést ha zavarok.

- De ő nem olyan barát, ők együtt...- indult neki újra Hikaru, azonban most én szakítottam félbe bokán rúgva. Általában kevésbé gyors a felfogása ennek a félnótásnak, de az ajtó előtti csók félreérthetetlen volt. Mindegy, nem bánom.

- Igen, együtt szolgálunk fel a kávézóban ahol dolgozom. A munkatársam is, szia apa!

- Ne öljétek már most egymást, nincs kedvem a kórházban kikötni. Gyertek enni. -Biccentett felém, és komótosan megindult a konyhába. - Ki fog hűlni az étel.