Sziasztok!

Szóval öm.. nagyon szépen köszönöm, hogy mindig írtok nekem Kissno és Tuki, meg sem érdemlem.. 💖🐱‍💻

A csillagokat külön köszönöm mindenkinek, bearanyoztátok a napjaim! 😊💕

A következő részhez megemlíteném, hogyha valaki nem tudja japánul az uke a passzív (bottom) felet jelenti, míg a seme az aktívat (top). Valószínűleg máskor is fogom használni ezt a két szót..

Sota szemszöge

A telek óriásinak látszott, de tudtam, hogy azért mert a ház ura nem hazudott. A bal szomszéd kerítése valóban hiányzott, és az ő vityillója Hikaru elmondása szerint a kert másik végégben helyezkedett el. Persze nem csak gyümölcsfákban volt gazdag a látvány, kisebb bokrok és sövények is bújtak ki a földből a karókra erősített pár tőnyi szőlőn és rózsán kívül. Nem tettem úgy mintha tudnám melyik fa mi, Hikarut meg végképp nem akartam elkápráztatni efféle tudással, de tény, hogy az őszi színes levelű fákat max a fenyőktől tudtam volna megkülönböztetni.

- Várj meg, azt hittem én vezetlek körbe! – igyekezett tartani velem a lépést a srác, ám jólesett kicsit szivatni, ezért mindig lehagytam, hogy aztán újra meg újra megpróbáljon beérni.

- Látom amit kell. – Toltam feljebb a szemüvegem, hogy jelezzem talán még élesebben is látok mint ő, s hanyagul eldobtam a cigi csikket, mert már rossz volt szorongatni. 

- Csak nem zavarbajöttél a benti kis simogatástól? – bájolgott boldogan – Ugye ezért csinálod? – Dőlt be elém érdeklődő fejjel, miután ismét megpróbáltam lekoptatni. – De éédes vagy, - úgy nyomta meg a második szót, hogy a hangsúlyától inkább valami debil gyereknek éreztem magam, mint édesnek ahogy fogalmazott – komolyan mondom válassz engem Kazu helyett.

Rosszallóan megcsóváltam a fejem, biztos voltam benne, hogy mulat rajtam, ám egész ügyesen bosszantott másokat. – Vele sem vagyok együtt, veled viszont végképp nem tervezek semmit. És mielőtt még bármit mondanál – tartottam fel védekezően a kezem – leszarom, hogy elhiszed-e.

- Ó, micsoda habitus... - Ravaszkás fény csillant meg a szemében, mintha tetszene neki ez a lekezelő stílus amit megengedtem. Szokatlanul ért, hogy még mindig rajongva fürkészett, ezért folytattam „magányos" utam. – Akkor nincs akadálya, hogy közelebbről megismerjük egymást. – Nyíltan, körítés nélkül beszélt, mintha haverok lennénk vagy legalábbis két olyan ember, akik nem tudják eldönteni, hogy tényleg vonzódnak- e egymáshoz, és tovább propagálta magát. – Megkapnád a teljes csomagot belőlem. Akár ma is komplett ellátással. – Érdekesen fogalmazott...- Az „előétel" volt a vallomásom, - emelte fel mutató ujját, majd a többit is elgondolkodón, mintha számolna fejben, miközben továbbra is követett az oldalamon. – a „főfogás" a randink most a kertben, aztán ne feledkezzünk meg a „körítésről" mellé, vagyis a szex, használhatjuk a szobám, távol van mindenkiétől. És még a „desszertet" is elfogyasztom veled, flörtölgetünk, és összebújunk reggelig. Na mit szólsz? A nehezén már túl vagyunk. – húzogatta a szemöldökét mosolyogva – Amúgy figyelted, hogy kedvedért milyen költői hasonlatot találtam? – kacsintott.

- Öntelt, akárcsak a testvére. – Motyogtam halkan, mire váratlanul a karomnál fogva maga felé fordított.

- Te mindig szemüveges voltál? – Érdeklődött közelebb hajolva, s én azon gondolkodtam, találkoztunk-e már korábban amiért ilyet kérdez, azonban egy gyors mozdulattal lekapta az orromon pihenő okulárét mely mögött megbújtam.

- Add vissza! – Nyúltam utána, de gyorsabb volt nálam. Kitért minden próbálkozásom elől, s futásnak eredt.

- Szerezd meg! – Kiabált hátra kacérkodva, és mivel féltem, hogy összetöri, ugyanakkor már tényleg mérges lettem rá a nyomába eredtem. Gyors volt nagyon, körülbelül kétszáz méteren keresztül. Kis időre még szem elől is tévesztettem. Viszont a munkámnak köszönhetően jobbnak bizonyult az állóképességem, és sarokba szorítva a háta mögé kerültem, mikor egy fa törzsének tenyerelve megpihent. Kapkodta a levegőt miközben nevetett, de a zsákmánya a másik markában szunnyadt. Talán a kimerültségtől észre sem vett.

- Két fajta ember létezik. – mélyült el a hangom az elfojtott indulattól – Azok akiknek csak szórakozásból áll az élet, és nem jók semmire, meg azok akik felnőttként próbálnak boldogulni. – Morogtam a háta mögött, s hirtelen megfordult. A szemeiben izgalom, és nem is tudom pontosan minek a fénye suhant át, ám olyan mérges voltam, hogy pont nem jutott időm elemezgetni. – Add ide! – Nyújtottam ki a karom ráparancsolva, és ő hátrált egy lépést. – Ne mondjam többször. – Sziszegtem fogaim közt.

- Ez nem túl kedves tőled.- Láthatóan nyelt egyet, de a félelem mégis elkerülte. Már nem volt hova menekülnie s biztos voltam benne, hogy edzés híján egyébként se bírná.

- Akkor jó. -Vettem fel a legszigorúbb legcsúnyább nézésem.

- Mit tervezel? – nyelt még egyet mielőtt megnyalta ajkait – A múltkor csak lökdösődtél. – Állapította meg, és ismét lángba borultak íriszei, mintha csak a fenyítésre vágyna.

Ez meghibbant..

Őrült dolgok cikáztak át a fejemen miatta, hogy mi történik éppen, de nem voltam benne biztos, hogy bizonyosságot is szeretnék, mindössze abban, hogy kell a szemüvegem, és így visszaszerezhetem. A vállánál fogva nekiszegeztem a fa törzsének. Úgy csapódott be a háta, hogy csoda lett volna ha nem fáj, de Hikaru mindössze elpirulva kapkodta a levegőt a szemeivel egyetemben. – Jó, szóval még mindig erőszakos vagy.- Jelentette ki zavartan.

- Te..- fogalmam se volt hogy folytassam, de meg kellett erőltetnem magam – egyáltalán nem vagy annyira domináns, mint ahogy azt szeretnéd elhitetni velünk. – Húztam el arccsontján hüvelykujjam, s nem túl gyengéden a nyakára szorítottam, mielőtt a szemüvegem vettem volna célba. Meglepődtem volna ha berezel tőlem hiába voltam erőszakos, és elméletemet alátámasztva kirázta tőlem a hideg. Ezt kihasználva csavartam ki kezéből a féltett kincsem.

- Túl közel vagy.. – Megmosolyogtatott, hogy ezt kifogásolja, nem pedig a fojtogatást kritizálja. A kezdetektől erről mesélt a tekintete, élvezte a helyzetet.

- Ne aggódj, - távolodtam el, immár nevetve felfedezésemen – nem árulom el Kazunak, de légy velem őszinte, mert már nagyon idegesítesz. Egy perverz kis passzív vagy, ugye?

- Nem egészen. – komolyodott el, és amíg ő agyalt, hogy mit mondjon, én azon kaptam magam, hogy az arcát elemzem – Szeretem meghódítani az ártatlanabb lányokat, de a másik fél esetében az izgat fel, ha engem igáznak le. Pontosabban fogalmazva biszex vagyok.

Most már végképp bebiztosított az igazamról, még ha ki is bővült a lányokkal, és ezt nem röstelltem kimondani sem. – Azaz a csajokat elkényezteted, míg te magad egy mazochista kis uke vagy.

Hanyagul megrántotta vállait, miután ellökte magát a fától. -Mindenkinek van feslett oldala. De te mitől vagy ennyire magabiztos?

- Nem vagyok, és hidd el, nem én leszek az embered.. – tétováztam, hogy megosszam-e vele, ám jobbnak véltem mint titkolózni, hogy aztán a félreértések tömkelege átvegye az irányítást – felettem is Kazu dominál. – Vallottam be.

- Hogy? – ugrott feljebb szemöldöke – Amikor egy töketlen kölyök még mindig, a nőkkel sem tud bánni, nemhogy egy férfival. Kizárt, hogy elég legyen hozzád.

Ismét nevetnem kellett rajta, ezek szerint egyik sem ismeri igazán a másikat. -Velük talán nem, de meglepődnél..

Hikaru arca fintorba feszült. – Nem vagyok rá kíváncsi, de ott a pont. Gőzöm nincs veled milyen.

- Miért szekáljátok egymást? Ez valami játék köztetek, hogy véletlenül se kerüljetek közelebb? Vagy ez is egyfajta perverzió a részedről?

- Sota! – kiabált valahonnan a színes levelek árnyékából az emlegetett szamár. A hang irányába fordultunk, de vártam Hikaru válaszát. Gyanúsan fenn szerette volna tartani a látszatot, hogy a testvéri kötelék köztük felszínes, és lehetséges némileg az is volt emiatt a folytonos dulakodás miatt, azonban érezhetően foglalkozott vele. Egyébként nem visszakozna a közelségem miatt, hisz élvezte. Nevetségesen egyértelmű. Ha ellököm jön, mint a pincsi ellenben ha bekeményítek meghátrál. Az asztalnál is bevédte anyukájukkal szemben, így nem csoda, hogy szimpatikus lett a srác. De mégsem értem.

- A mi kapcsolatunk ilyen. Neked viszont nincs túl jó ízlésed férfiak terén. – Lépett közelebb, hogy ujjaival hátrébb simítsa előre lógó hajam. Kazu megjelenése kiszámítható tettekre ösztönözte.. – Biztos nem akarnál..

- Látom összebarátkoztatok, - szorította gyengéden Kazu nagy tenyerébe a kezem miután látótérbe került – nekünk viszont mennünk kell.

Valami nem stimmelt vele, túl nyugtalanul viselkedett, de nem a bátya miatt, mert őt egy az egyben semmibe vette. Máslapult a háttérben amiért olyan gyorsan vonszolt el a háztól a garázs fele, hogy elköszönni sem engedett. Élből a garázskapu elején álló sötétkék BMW-be tuszkolt. Morcosan körbe nézve megkerülte az autót, és behuppant mellém. Csupán a szemem járattam rajta, s el se engedtem tekintettemmel hiába csatoltam már a biztonsági övet magamon.

- Meglógtam, ne nézz így rám. – Helyezkedett el a saját méreteihez állítva mindent.

- Hogy nézek?

- Mint aki szerint meghibbantam. – indította be a kocsit – Mindössze haza akarok menni veled.

- Aha, de azért elköszönhettünk volna. – Suttogtam hátha nem hallja meg. Eszemben se lett volna jobban felidegesíteni, mivel már gurultunk le a feljárón és ki tudja milyen rutinnal vezet. Világos mint a nap, hogy titkolózik és dühöng. Tisztában vagyok vele, hogy ez az ő családja, az ő élete, és nem szükséges az orromra kötnie semmit. De hogy várhatja el a bizalmat, ha ő sem adja meg felém? Hogy nyugtassam meg vagy segítsek, ha nem tudom mi a baja?

- Nyugi, túléled. – Veregette meg a combom, s mivel már váltania se kellett otthagyta a mancsát. Elmélkedve figyeltem. Ezt vajon arra értette, hogy nem köszöntem el, vagy a hazavezető útra? Ez az ő kocsija, vagy éppen most loptuk el az apjától? Különben meg hova haza? – Ne ráncold a homlokod, mert ott maradnak a barázdák. – Húzat féloldalas mosolyra a száját és hát „örültem", hogy ő ezt ennyire viccesnek találja. Ugyan észrevette a legapróbb mimikámat is ezekszerint, de nem adott magyarázatot. Abban a minutumban azt hittem a gondolataimba is bele lát, mégis töretlenül az utat figyelte. – Mi történt Hikaruval?

A szemeimet forgatva bámultam ki végül az oldalsó ablakon, és még a tájra se tudtam figyelni annyira hangosan zakatoltak az agytekervényeim. Rengeteg kérdést hagyott maga után, bezzeg ő kedvére faggatott. Nos, jöjjön egy kitérő válasz. - Semmi. Kielégítettük egymást, felkértem, hogy live-ozzon velem, aztán megjelentél...Hé! – Kiáltottam fel, mert a gázra lépve rántotta félre a kormányt, hogy a külső sávba soroljon a főúton. Leállította a motort, és ahogy kikapcsolta az övét szembefordult velem.

- Hagyd abba, kérlek!

Elismerem, hülyeség volt kekeckednem. Lehet túl nyersen fogalmaztam, de elég szar érzés az életemért kapaszkodva belesüppedni az ülésbe. Óvatosabb is lehetne. – Oké, Hikaru jópofa, már majdnem megszelídítettem mikor jöttél, ám koránt sem úgy.

- Szelídíts inkább vadgesztenyét, nem erről beszélek. – Lekezelő stílusban beszélt, és egyre rosszabb érzés kerített a hatalmába. – Apám..- kezdett volna bele, s kíváncsian hegyeztem a fülem, de egy sóhajjal lerendezett. - Ah, csak hagyd abba a live-ozást!

Na helyben vagyunk.

Rajtam tölti ki a haragját, amikor olyan fantasztikus családja van, amiről más mindössze csak álmodozhat. Figyelnek rá, szeretik és sose hagyták magára, inkább ő menekült el. Én még a nagymamámtól se menekültem, hanem próbáltam elérni, hogy megkedveljen. Folyamatosan bizonyítani akartam neki. Néha elkapott az önsajnálat és keseregve sétáltam a városban, de mindig hazamenetem. Nem adtam fel, és bármi történt életben tartott az, hogy megmutassam jobb vagyok, mint amilyennek vél. Nyilván ahogy meghalt, megszűnt a harc. Úgy hagyott itt, hogy nem tudtam célt értem-e. Aztán történt egy s más, Kazu szintén elhagyott, és gyötrődve telt az idő, míg egy nap megtaláltam az oldalt. Azt a honlapot, ahol ma már a legkeresettebbek közt tudhatom magam. Itt szeretnek és jó érzéssel tölt el, hogy foglalkoznak velem. Miért hagynám abba? Nagyon feldühített, nem értett meg ahogy én sem őt. Teljesen más világból származunk. Miért gondoltam akár egy pillanatra, hogy ezt át lehet hidalni és szőnyeg alá söpörhetjük a múltunk? Elkeseredetten kapcsolatam ki a mellkasomon átfutó övet, kis híján kivágtam a kocsi ajtaját. Szét sem néztem, hogy hova lépek, fejetlenül kipattantam mellőle, válaszra se méltatva. Haza akarok menni, de nem vele, elegem van ebből. Ha gyalog kell megtennem azt a pár tíz kilométert, akkor gyalog teszem meg.

- Sota! – Kiabált utánam, és a hogy kászálódott ki a kocsiból elbukott a biztonságiövben, amely nem akadályozta meg abban, hogy utánam loholjon a nevemet hajtogatva. – Sota! – Hasztalan igyekeztem. Hosszú, izmos lábaival könnyedén a nyomomba ért, ellenben figyelmen kívül akartam hagyni, ami valljuk be nem sokáig ment. – Sota várj már! – hangja ijedten csengett, de minden oka meg volt rá.

- Mi van? – kérdeztem kedvetlenül, viszont nem lassítottam.

- Állj meg, beszéljük meg! – kapkodta a levegőt – Ne haragudj, elmagyarázok mindent, csak adj már egy kis esélyt!

- Hah? Tele a padlás a magyarázkodással. – Fordultam felé, s ő hátrébb hőkölt – Sohasem szerettem ha megmondják mit csináljak vagy hogy csináljam. Egyszerűen lehetetlennek tűnik, hogy megfeleljek bárkinek. A live-ozásban pedig megtaláltam magam. Az embert, aki mindenkinek tetszik. Te elutasíthatsz, és elítélheted a mit teszek. Enyhén szólva szemét érzés, de próbálom megérteni a hozzáállásod, csak hagyj békén! Viszlát a munkában!

- Nem! – Tartott vissza, s miközben belém kapaszkodott, hogy ne tudjak ellógni, sajnálkozva lehajtott a fejét. Előkaparta kiskutya szemeit, s átkoztam magam amiért képes velük meglágyítani. – Sajnálom, hogy ezt érzed. Tudod...

- Elég, nem kell a lelkiterror. Én sajnálom, hogy nem akarsz megismerni. – vágtam a szavába – Tetszett amíg egyedül készítettem a videokat, mégis más amikor te ott vagy. Sokkal intenzívebb, kevésbé egyhangú, és szeretem a mikor piszkos szavakat fújsz a fülembe, de ne kérd tőlem, hogy hagyjam abba. Nem kuksolok magányosan otthon minden este. Akkor inkább csinálom tovább egyedül.- A kezdetei higgadtságom elszállt, szinte ordítva zúdítottam rá mindent az út szélén. Vagyis majdnem mindent. A vele kapcsolatos egyéb kételyeimmel egyelőre képtelen lettem volna előrukkolni. Ő ezzel szemben emberi hangnemben folyatta amit elkezdett, mintha semmi sem történt volna.

- Tudod elviselhetetlen érzés, hogy csak egy vagyok a sok közül. – Hallgatott el egy minutumra, hogy feldolgozzam az elhangzottakat. Most burkoltan hímringyónak nevezett? Egyre jobb döntésnek tartom, hogy távol tartsam magam tőle. Mit képzel, miért nem húz már el? – Amikor beugrik, hogy hányan „élvezik a társaságod" egyszerűen féltékeny leszek. Szeretnék különleges lenni a számodra, mint ahogy te vagy nekem. Már nem bírnám nélküled. Mégsem emiatt kérem, hogy abbahagyd. – Elpirult a saját kijelentésén, és esküszöm tátva maradt a szám. Úgy habogtam némán a szavakat keresve. Tompán próbáltam értelmet adni annak amit mondott, végül teljesen lefegyverzett. -Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. – Simította hideg tenyerébe az enyémet, s a hasamból felszökkenő pillangók megszédítve csaltak színt az arcomra. Már éreztem hogy égett, úgy kicsipkedték a bőröm. A melegség elöntött, izzadtam mikor az ajkai az ujjamat érintették. -Magamnak akarlak. Az apró, szexi bőrhibáiddal együtt.

Az anyajegyeim hibának számítanak? Erre reagálnom kellett, bár alig jött ki hang a torkomon. – Hibák? Kapd be!

- Kapd be te! – kuncogott, s a nézésébe bele tudtam volna halni, annyi szeretetet láttam bennük – Szóval most, hogy megbeszéltük az esti programot, had vigyelek haza. Otthon, kényelmesen szeretném tisztázni a dolgokat. – Húzott a derekamnál fogva közelebb magához, hogy megöleljen, és én teljesen elalélva hagytam neki. – Mikor távol voltunk egymástól rengetegszer eszembe jutottál. Amióta pedig ismét találkoztunk, kibérelt helyed van a fejemben. – lehelte a fülembe, és eltávolodva az arcomat cirógatta – Többet szeretnék belőled látni, hallani, érezni, érinteni. És ami a legfontosabb, igazán meg akarlak ismerni.

- És aztán? Mi van ha rájössz nem az vagyok akinek hiszel?

- Én látom a lelked, nincs amivel elijessz. Csupán a múltad részleteit nem ismerem, na meg azt, hogy sósan vagy édesen szereted-e a tojás tekercset. – Elbagatelizálta a dolgokat.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon a kép, és visszatérjek a valóságba, habár nehéz volt elvonatkoztatni a szemeitől, melyek az ajkaimat lesték. A szájára hajoltam sáljánál megragadva, teljesíteni akartam kimondatlan kívánságát, hiszen én is ugyan úgy vágytam rá a vallomása után, hogy elcsenjem a távolságot kettőnk közül. Lágyan érintettem ajkait, melyek enyhén elnyíltak egymástól, ám annyira meglepődött, hogy nem viszonozta.

- Mi a baj? – mosolyogtam rá szégyenlősen – Úgy néztél az előbb mintha meg szerettél volna csókolni.

- Ne-nem gondoltad rosszul, csak nem számítottam rá. – Dadogta. Talán diákkorunkban láttam utoljára ennyire zavarban, de aztán hevesen követelőzni kezdett. – Csináljuk újra!

- Pff..- bújtam ki az öleléséből nevetve, hogy a kocsihoz induljak – Felejtsd el, menjünk.