Kazu szemszöge

- Micsoda hasonlóság! – Sota halkan a levegőbe motyogta ezt a pár szót, ám a bátyámra ugyancsak annyira igaz volt megállapítása mint rám. Másképp, mégis hasonlítottunk. Fura kimondani, érezni meg annál rosszabb, hogy íziben két vetélytársam akadt a családban. 

– Gyere Sota mossunk kezet. - Azt gondoltam ha itt lesz velem kevésbé akarnak majd megzabolázni, odáig nem jutottam, hogy más szempontból is alakulhat kellemetlenül a dolog. Rettenetes a bizonytalanság érzése, és talán ez tesz ennyire ragaszkodóvá. Mi van ha valamelyiküket szórakoztatóbbnak találja, aztán rájön, hogy nem szeretne egy embernél azaz nálam leragadni? Feszült vagyok ha erre gondolok, és persze őrülten féltékeny.

A fürdő rögtön a nappaliból nyílt, sokat mennünk se kellett, már zárhattam magunkra az ajtót. A srác meglepve nézett rám a zár kattanására, de nem aggódta túl, hiszen a langyos víz alá rakta kezeit. Tudta, hogy baj van, gyanakvóan nézett, ám hagyott kibontakozni.

- Megbámultad az apámat!

- Mi? – kapta fel a fejét a kézmosó feletti tükörre melyből jól láthatott – Tudod jól, hogy nem igaz! Azt néztem mennyire hasonlítotok rá. Jó, Hikarunál kicsit megtévesztő a festett haja, de így, hogy mindhárman előttem álltatok tisztán látszott. Talán az orrotok egyezik a legjobban apukátokéval, bár nem volt sok időm rendesen megnézni.

Csendben emésztgettem a szavait, míg az akasztót megszabadítottam a törülközőtől, és a kezébe nyomva helyet cseréltünk. Tudom, hogy gyerekesen viselkedek, de nehéz a közelében józanul gondolkodni. – Apámnak összeér a szemöldöke, és kétszer akkora füle van mint nekem. Hikaru meg..nos, neki büdös a lába. Az egyetlen akit látnod kell itt van. – Igyekeztem felvenni vele a szemkontaktust, és azon morfondíroztam, hogy végig kell-e mutatnom magamon, de mivel bezártam az ajtót, másra lehetősége se lenne gondolni. – Az a kettő hamisítvány. Jól jegyezd meg!

Erre válasz nélkül hátat fordított. Először csupán a vállait láttam meg, aztán az egész teste rázkódni kezdett. Elé léptem, hogy megnézzem jól van-e, és ekkor röhögött fel hangosan is, tenyereivel eltakarva az arcát. A számat elhúzva sétáltam vissza a csaphoz, hogy elzárjam. Soha nem kedveltem ennyire senkit, hogy a családomtól féltsem. Ez a valaki meg mindjárt itt hal meg, hogy kiröhöghessen. – Ne nevess!

- Neh- hehe-ne haragudj! – Szorította immár a hasához a karját.

Az ajkaimat harapdálva ültem le az asztalhoz, kezdtem megbánni, hogy eljöttünk ahelyett, hogy kettesben töltöttük volna  napot. Azt éreztem több idő kellene, mert megőrülök attól, hogy itt van, ellenben nem érhetek hozzá amikor én szeretnék. A szüleim nem prűdek, vagy elmaradott begyöpösödött agyúak, azonban az eljegyzéses dolog után esélyes, hogy valami hülye viccnek fognák fel a szerelmem. 

- Remélem ízleni fog az étel Sota. A fiúk kedvenceit csináltam. Kóstold csak meg. – Anya mindig úgy állt a barátaimhoz, mintha a saját gyerekei lennének, és a saját elveihez híven tömte őket. Megkönnyebbültem, hogy Sotával sem bánt másként. Szülőm irányította ilyenkor a beszélgetést, hogy jobban a körmömre nézzen, és mivel teljesen ismeretlenül toppant be, még izgatottabbá vált.

- Hmm, igen ez tényleg nagyon jó. – Sota teliszájjal kedveskedett, és olyan aranyos volt mint egy mókus, ahogy megteltek a kis pofazacskói.

- Anya, majd leírod, hogy kell ezt elkészíteni? – Ugyan messze vagyok egy chef-től, de meg fogom csinálni, ha tényleg ennyire finomnak találja.

- Persze fiam! Nehéz gondoskodni magadról amióta ide jöttél, igaz? Előtte mindig én főztem rád. – Tette szája elé a kezét, mintha most esett volna le neki.

- Nem, ne aggódj, csak látom mennyire ízlik Sotának. – Az említett dundi pofijára kiült egy kis pirosas árnyalat ahogy rágott, s lehajtott fejjel fókuszált tovább tevékenységére.

Meg sem lepett, hogy Hikarunak azért volt hozzáfűznivalója. – Elkényezteted a barátaid...

Nem kommentáltam, és apa kapott az alkalmon, hogy mindannyian csendben fogyasztunk. – Mi van a sulival?

- Halasztottam a félévet ami hátra van. – Rántottam meg vállaimat egy nagyobb falat után. – Levelezőin újra felveszem majd. A gyakorlati helyemen felmondtam, szóval minden rendben.

Apa morcosan megcsóválta a fejét. – Semmi sincs rendben. Fiam, igaz, hogy aznap mikor leléptél azt mondtad haza mész, de azt hittem a lakásodra gondolsz. Kamaszként nem voltál ennyire bolond!

- Márpedig én kamaszként voltam bolond! Itt van az otthonom! – Tettem a tenyerem az asztal alatt szerelmem combjára, s az ő kezében megállt az evőeszköz, noha mások számára észrevétlenül csináltam.

Anya szemei csillogtak a szeretettől ahogy a veszekedésünket hallgatta a régi házunk teteje alatt, azt hiszem az emlékek benne is nyomot hagytak egy életre, és azonnal a segítségemre sietett. Megtalálta a semleges pontot amivel elveheti a beszélgetés élét. – Sota ezt is kóstold meg. Kicsit nagy falat, de ha együtt teszed a szádba a zöldségeket a hússal, egészen más íze van.

Hikaru komolyan küzdött, hogy mosolygás közben ne essen ki minden a pofázmányából olyan szélesre húzódott a szája édesanyánk kijelentésére, de beszélni sajnos tudott. – Ne aggódj, szerintem megbirkózik a nagyobb dolgokkal a szájában.

- Khm, - köszörülte meg Sota a torkát, és biztos, hogy megrúgta a testvérem, mert az arca egy pillanatra eltorzult mikor felszisszent. Balzsamozta szemeimet a látvány. – Nagyon finom asszonyom! Ön fantasztikusan főz, és a férje szintén büszke lehet önre, amiért egy ilyen nagy házat, ekkora szép rendbe tud tartani.

- Köszönöm, - pironkodott anya és kezdtem pánikolni, hogy ez a mókus szörny elcsavarja mindenki fejét – majd Kazu megmutatja a kertünket, ha befejeztük. Az a férjem kezét dicséri és tényleg valami gyönyörű ebben az évszakban.

- Igen, csak messziről kerüljétek a szomszéd részét, a rózsa naspolya ilyenkor érik. -Nézett rám apa, aztán Sotának adott magyarázatot, mert én már sejtettem mi lehet a problémája. – Anno nem választottuk le a részeket kerítéssel, és egy-egy gyümölcsfa mondjuk úgy a határon van.

Anya hangosan szusszant. – A lepotyogott gyümölcsszemeket szedtem fel, nem ártottam senkinek. Egyébként sem kell tudniuk, hogy én voltam, a csigák és a hangyák ették meg.

- Láttam...elég nagy sávban letaposták a füvet azok a csigák. – morgolódott apa, de balszerencsémre visszatért hozzám – Áruld el, miért jöttél vissza?

- Én tudom, én tudom! – Jelentkezett Hikaru, mintha az iskola padban ülne öt évesen. Kifejezetten élvezte a nyomorom, és ahogy apa ránézett el is árulta a megfejtést. – Mert itt MELEGEBB van.

Sota morcosan hátrébb lökve a székét felugrott az asztaltól. A szüleimnek nem tűnt fel habitusa, de az én szemeim szakavatottabbak voltak. – Elnézést, de megszomjaztam. Hozhatok valakinek vizet?

- Jajj édesem, itt a sok üdítő, töltök neked. – nyúlt az egyikért családunk női tagja, ám Sota felemelte a kezét, hogy ne fáradjon.

- Ön nagyon kedves, de a víz jobban oltja a szomjam, és ne aggódjon miattam, feltalálom magam.

- Kazu, több ilyen megbízható barátra lenne szükséged. Akhasi és Kaede állandóan ezeket a cukros üdítőket itták. – Nézett a fiú után, aki a mosogatónál kiürítette pohara tartalmát – Tényleg, hogy vannak?

- Jól, az egyik csajozik a másik meg üzleti úton van. – Zártam rövidre a témát, mert kiszúrtam, hogy apa egyre türelmetlenebbül fészkelődik.

- Válaszolsz nekem is végre? Miért jöttél vissza? – Az öregem szúrós szemei csaknem lyukat égettek belém.

- Túl sokáig voltam távol. Ez az egyetlen válaszom. Szeretek itt élni.

- Ó, ez jó téma! – Könyökölt fel Hikaru bal kezét az álla alá téve. – És mit szeretsz még?

- Jelenleg azt szeretném ha befognád. – Vicsorítottam rá.

Testvérem kisfiús mosollyal az ajkain legyintett felém, mielőtt ismét az ételnek szentelte figyelmét. – Abban nem segíthetek, néha levegőt kell vennem.

- Nem kell, csak halj meg csendben.

- Kazu! Elég lesz. – dorgált meg anyukám – Ma kifejezetten kedves a bátyád ahhoz képest mit tettél vele, erre te állsz bele.

- Bocsánat. – Szegtem le a fejem, mert erre se számítottam, hogy ő kezdi majd kitárgyalni az ügyet, amit azt hittem elfelejthetünk.

- Őszintén áruld el ennyire megharagudtál ránk? Ezért utaztál haza? – folyatta míg a kezeim izzadni kezdtek – Mi csak szeretnénk egy lányt melléd aki vigyáz rád, rendbe szed olykor és megáld minket unokákkal. A bátyádról már letettem, te maradtál. – Félve, hogy mit váltanak ki belőle a szavak, Sotára kaptam tekintetem, aki száját rágcsálva turkált az ételben. Szülőm, viszont tőle várt megerősítést, így kíváncsian figyelte mikor néz rá. – Ez az élet rendje, nem igaz?

- De, -bólintott félszegen szerelmem – igaza van.

- Anya, ne beszélj túl sok butaságot. – figyelmeztette Hikaru, és az állam kis híján leesett a mondandójától – Sota először van itt, tudod jól, hogy akkor se mondana ellent ha nem ezt gondolná. Kazu önálló felnőtt ember aki képes döntéseket hozni. Nagyon szeretlek titeket, de én az életben nem tervezem megházasodni, és ha lesznek unokák sem azért lesznek, mert ez az élet rendje, vagy mert ti szeretnétek, hanem mert én úgy érzem. Tudjátok, hogy nem védem Kazut, de a szerelemhez mindenkinek joga van. Akár elismerik jogilag akár nem...

Az öregem összeráncolta szemöldökét, hisz biztosan nem tudta mire vélni utolsó mondatát, viszont akkor is hálás voltam a bátyámnak.

- Kivételesen egyet értünk Hikaruval. A saját életünket éljük, ne ti tegyétek helyettünk. Én szeretném eldönteni kivel öregszem meg. – Kemény szavak voltak, és talán még soha nem oktattuk ki őket így. Tiszteletlenül viselkedtem megintcsak, s megfeszülve vártam az őrjöngést, azonban apa meglehetősen nyugodt maradt.

- Nem gondoltam volna, hogy látlak valaha titeket kiállni egymásért, ameddig nem történik baleset. Szóval már megérte. Támogatunk mindkettőtöket. – bólogatott önigazolásként – De ha így témánál vagyunk, van valakitek?

Eljött az ideje, hogy izzadt tenyerem a nadrágomba töröljem, és olyan választ adjak amit Sota sem ért félre. – Azt hiszem van valami, de majd legközelebb talán tudok biztosat mondani. Egyelőre bonyolult, szóval ne kérdezzetek.

Hikaru lazán biccentett lágy ráncokat függesztve ajkaival az arcára. Még mindig boldoggá tette a küszködésem. – Nekem ma tetszett meg valaki.

Úgy éreztem, hogy rosszul hallottam a szavait, azonban anya megelőzött. – Ma? De hát csak vásárolni voltál kint.

- Számít ez a szerelemben? – mustrálta Sotát – Azt hiszem elsőlátásra megtetszett, és ahogy telik az idő csak még biztosabb vagyok magamban. De ha az megnyugtat titeket, töprengek még rajta.

- Igazad van kisfiam. – szurkolt neki anya – Nem szabad túlagyalni a szerelmet, inkább meg kell élni, hogy esélyt adj neki, hajrá! – emelte öklét a levegőbe. Hikaru ritkán beszélt otthon a hódításairól, talán ezért is bátorította ennyire.

- Ne izgulj anyukám, Hikarura sose volt jellemző, hogy sokat gondolkodna. Különben érezné a határokat. Ki tudja hány idegennek tett már ajánlatot ezek alapján. Lehet már unokád is van.

Testvérem szórakozottan válaszolt a rágalmamra, tudta, hogy a féltékenység váltotta ki. – De neked hagytam a legjobb ajánlatom, mert hát mégis az öcsém vagy. Téged mindenkinél jobb..öm.. szívatni.

- Befejezni! – Apa olyan erőteljesen csapott az asztalra, mintha az eddig elfojtott frusztrációja most jött volna ki rajta. Még mókusom is megugrott ültében, jó hogy nem nyelte félre amit a pofijában elraktározott. – Kettőtöknek a hangját sem akarom hallani amíg vitáztok. -Intett felénk egy pillanatra. – Sota neked van testvéred?

- Nincs, a szüleim is meghaltak. Évek óta egyedül élek. - Ez az információ az egész családot hallgataggá tette, és szerintem apa most visszakívánta a vitánkat Hikaruval. Mindenki figyelme a fiúra szegeződött, s ő fél szemmel pillantott csak rám. Erre azonban én sem tudtam mit mondani. Egyszerűen magamhoz akartam ölelni, hogy minden rossz dolgot az életében jóvá tehessek neki. Olyan gyámoltalannak tűnt ahogy markolászta az evőeszközt, hogy képtelenségnek éreztem visszafogni a kezeimet. 

- Van egy kis szósz a szád szélén. – Találtam meg a kiskaput, megtörölgetve szalvétámmal hamvas bőrét, és amíg a családom megkönnyebbült, hogy vége a kínos szituációnak, én elmerültem tekintetében. A bátyám magyarázott valamit apának, de csupán háttérzajként hallottam a hangjukat, lehetetlenül többet akartam magamba szívni a mellettem ülő hibátlan vonásaiból. Annyira kicsire össze tudja szorítani a száját, túl aranyos a pisze orrával együtt..

- Hagyd – Tolta el a kezem suttogva. 

Lehet látta a szemeimben, hogy meg akarom csókolni, s mire felocsúdtam anya el kezdte lepakolni az asztalt. Hikaru nagyot nyújtózkodva állt fel, hogy Sota másik oldalához somfordálhasson. – Apa, nem azt mondtad, lenne valami üzleti ajánlatod Kazunak? Addig én körbe vezetem a vendégünk kint. – húzta el kezét az említett vállán.

- Remek ötlet! – tapsolt egyet jókedéllyel az öregem – Kazu, gyere a dolgozó szobámba.

- Nincs kedvem, és nem dolgozom veled, itt akarok élni. – Émelyegtem a gondolattól, hogy átadjam Hikarunak Sotát ebben a percben, és maximum akkor költöznék ismét külföldre, ha Sota velem jönne. 

- Hmm, tudod a majdnem jegyesed okozott bőven problémát a cégünknek a családjával. Az életem munkája hirtelen veszélybe került, ám a fiam vagy, szeretlek és mivel én neveltelek úgy döntöttem ezzel is megküzdök. A pletykalapok minket zaklatnak a mai napig, de lehet, hogy el kéne árulnom merre vagy, és akkor nekünk legalább nyugtunk lenne.  

- Apa, kérlek ne zsarolj! Ő az én barátom, Hikarunak semmi köze hozzá, amellett mindenem meg van ebben az országban, ebben a városban. Érts meg... - Szinte könyörögtem a szemeimmel. Önző vagyok belátom, viszont nem tágítok.

- Túl sok mindent bocsájtottam már meg nektek komolyabb büntetés nélkül. Ez lassan összeadódik, és rémes emberré váltok, ha nem teszek valamit. – Nézett felváltva rám, majd Hikarura. – A bátyáddal már megállapodtam. És te mikor nősz fel fiam? – Döntötte oldalra a fejét érdeklődve. – Nem kell elköltöznöd, csak hallgass végig. Kövess! – Indult meg sóhajtozva. – Remélem jó döntést hozok ha rád bízom a projektet. Kellene valaki aki észt ver beléd.

- Vállalom! – Harsogott hangosan Sota erre a mondatára, és apa mosolyogva nézett vissza rá. - Menj, megleszek. -Veregette meg a akarom, s feltápászkodott a székéből.

Sota szemszöge

Hikaru érzékelhetően boldogan figyelte a jelenetet. Kazu az apjuk után ment, és ő feltűnően érdeklődve átkarolta vállam egyik kezével, míg a másikkal pólón keresztül megsimogatta a hasam. Hagytam, mert hát nem számítottam rá. – Hova fér beléd ennyi étel? Milyen lapos... - ámuldozott ráérősen rajtam tartva mancsát, mint akit valóban foglalkoztat a kérdés. Tekintete azonban sakkban tartotta Kazut, aki megrökönyödve fagyott le mint én, mielőtt az apjuk a karjánál fogva berángatta az egyik barna ajtó mögé.

Nos, Hikaru nem vesztegette az idejét, és nagyon agyalnia se kellett azon hogyan törjön borsot az öccse orra alá.- Hé ne fogdoss, mert megbánod! – Sziszegtem fogaim között. - Ne velem idegesítsd Kazut! – Söpörtem le a mancsát, mert az istenért se vette volna el magától. – Na menjünk ki, rám fér egy cigi.

Az irritáló srác elém vágtatva sietett, hogy kinyissa nekem az erkélyajtót, ami hátra vezetett, de mielőtt lelépett volna a teraszról a természetbe, az ott lévő székekre mutatott. – Ha fázol, onnan elvehetsz egy pokrócot, de hozzám is bújhatsz.

- Kösz, jobbanesik a hideg szellő. – Halásztam ki a zsebemből cigarettás dobozom. Elég nehéz két egymással versengő pasit fegyelmezni, megértem a szüleiket. Szinte éreztem ahogy megkönnyebbül a testem, amint beleszívtam az első slukkba. – Ez kellett már. – Hunytam le a szemeim és a füst hamar sűrűn kavargott előttem.

- Ha kiélvezkedted magad induljunk meg, mert egyhelyben állva azért hideg van. - Beleegyezésem jeléül megindultam egy irányba, és ő követett.