Kazu szemszöge

A járdán végig unottan szedtem a lábaim, siettem a közértbe, hogy leszállítsam az oly fontos szívószálakat, miközben azon morogtam, hogy miért pont én vagyok ugráltatva. A boltos lány ugyan mosolyogva nézett rám, hiszen nyilván tudta ki vagyok, rendszeresen tőlem rendelte a kávéját, de ettől még nem volt jobb a kedvem. Főleg miután zavartan flörtölni próbált. Feltette vele az i-re a pontot, mert ha bármi másra szükségem lenne szívesen segít...na neem, egy életre elég volt a nőkből. Észrevettem, hogy kifejezett figyelmet kapok, mindig észreveszem, de szokásomhoz híven most is kedvesen koptattam le. 

A bevásárlás után megkönnyebbülten léptem ki a hosszú sétálóutcára visszafele somfordálva, aminek a végében ott volt a kávézó. Nem figyeltem másra csupán Sota várakozó alakjára. Olyan csodálatos. A többi ember elmosódik mellette, jelentéktelennek tűnnek, mint ahogy az üzletek, a madárcsicsergés és minden más. Pont emiatt szomorú, hogy nem igazodok ki rajta. Egyszerre kedves és ellenszenves velem, s hiába erősködök olykor, hogy ennél jobban ismerem, mert bizony működik köztünk az a kémia, mégis elég sűrűn megingat a hitemben. Legalább ez az érzés ismerős régről. Ennek ellenére valami láthatatlan erő mindig vadul húzna utána, hogy soha se kelljen elválnom a gyönyörű szemeiben lévő félszeg csillogástól, és kicsit fáj, hogy még annyira sem enged közel magához, mint akkoriban. Ezért tétovázok pár napja.

Néha elgondolkodok mi lett volna ha... Hiszen ő volt az a srác aki megfogva a kezem kitárta előttem a világot, s bemutatta az érzékien gyötrő szerelmet, mire én hülye a kételyeim miatt megijedtem. Rettegtem a visszautasítástól. Attól, hogy akit én megismertem benne, annak a személynek nem vagyok egy szerethető ember. Bolond kölyökként életemben először hagytam, hogy túlnőjenek rajtam a félelmeim. Pedig én csak vele voltam jó, egyedül miatta! A legelső momentumban elrabolta a szívem, ám ha nem ő viszi el, hát én adtam volna neki önként és dalolva. Lehet itt követtem el a hibát, mert a lelkemet éppúgy felajánlhattam volna mellé, akkor talán engem választ, ugyanis a démonok köztudottan azzal táplálkoznak..elcsesztem.

Amióta elmondtam, hogy tudok a hobbijáról – már ha nevezhetjük így azokat a kéjes perceket – nem csak, hogy távolságtartóbb, de a netről is eltűnt. Ilyenkor utálom azt a mocskos nagy számat, na meg, hogy időnként gondolkodás nélkül cselekszem. Nem tudom mi járt a fejemben. Egyszerűen csak el akartam mondani neki, hogy tudom. Persze bevallom, átvillant egy pillanatra az agyamon, hogy megzsaroljam, de odáig azért mégse mentem volna el. Bár a helyzetemben lényegtelen, mert nem titkolja. Kifejezetten örülök, hogy nem ezzel kezdtem a beszélgetésünket, sosem bírnám elviselni, ha undorral nézne rám. Így is valószívűnek tartom, hogy ezzel visszább vetettem a kialakuló kapcsolatunk, fogalmam sincs, hogy kéne most közelednem hozzá, de ha óvatosabb leszek, talán felenged. Már mindenbe kapaszkodom. Például jelenleg az ad egy kis reményt, hogy nem a szokásos helyén dohányzik, hanem kint az üzlettel szemben, mintha engem várna. Vagy tényleg ennyire fontos az a szívószál? Hajj, egyre nyomasztóbb ez a macska-egér játék. Nagy súlya van, és én nem tervezem elrontani, nem szeretném feladni, mert kell nekem! Egy életre magaménak akarom, és csak szidni tudom magam, hogy egykor olyan könnyen, harc nélkül itt hagytam.

Gondolataimba merülve a földre szegeztem tekintetem. Muszáj volt lenyugtatni szüntelenül háborgó pulzusom mielőtt közelebb érek hozzá, de egy fájdalmas szorítást éreztem a karomon. Majdnem elestem a lábaimban, felfogni se volt időm a történteket, miközben falnak csapódott a fejem. A kellemetlen érzésre szemeim automatikusan csukódtak le szorosan, míg a fájdalom átcikázott testemen.

- Te anyaszomorító, hogy képzeled, hogy csak úgy eltűnsz?- Kiáltott rám az ismerős hang, és hát mivel összetéveszthetetlen lett volna máséval azon morfondíroztam, hogy lehunyva tartom pilláimat, hátha elhúzza a csíkot. Viszont nagy kérés volt ez tőlem a jóisten fele, mert csak nem tűnt el. – A nyakamba varrtál mindent és otthagytál rám csapot-papot. Komolyan mondom, nem vagy normális!

- Anyaszomorító? – Némileg gépiesre sikeredett nyugodt érdeklődésem ahogy ízlelgettem Hikaru szavait, sosem félnék tőle. – Neki megírtam, hogy ne aggódjon, mert nagyon szeretem. Egyébként egy-két üzenettel minden második nap bejelentkezem nála.

Erre teljes haraggal rángatta meg a kabátom, kicsit sem volt gyengéd, hiszen a fejem ismételten a falnak ütközött. - Vicces vagy, de velem csesztél ki! Legalább egy bocsánatkérést megérdemelnék!

- Én, - nem folytattam tovább, mert az események megdöbbentve gyorsultak fel. Hikaru kapott egy oldalirányú lökést, mielőtt elesett, s a helyére Sota lépett. Az én állam meg a földet súrolta.

- Ne merj hozzá érni!

- Sota...- szándékoztam szólni, de a testvérem kezét emelve szúrós pillantásokkal csitított el miközben felállt leporolva hátsóját.

- Miért? Akkor mi lesz? – Fonta össze karjait.

Hanyagul dacolt a forrófejű démonnal, aki mint valami kiskakas a tarkójára simítva kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. – Megvédem?

Nos, igen egyszer se találkoztak ezelőtt, hisz régebben nem volt lehetőségem bemutatni őket egymásnak, a jelen pillanat meg még alkalmatlanabb rá. Valahogy meg kellene akadályoznom, hogy egymásnak ugorjanak hiába nem hagynak szóhoz jutni. Mondjuk mindkettő olyan vérmes, hogy tartok tőle a végén engem vernek össze, de hát valamit muszáj tennem. – Fejezzétek be! – Elszántan közéjük álltam, Sotát a kezénél fogva utasítottam félig a hátam mögé, ám mivel túl jó érzés volt ez az apró érintés nem engedtem el. Hikaru felettébb gyanúsan nézett végig rajtunk, pedig sohasem mondtam el neki, hogy vonzanának a férfiak, mégis mintha átlátott volna a helyzeten.

Mosolyogva a másik oldalamhoz bújt, és a karomba csimpaszkodott. – Oh, szólhattál volna, hogy most nem alkalmas. – Kis szünetet beiktatva megbökte az orrom hegyét, mint a rossz gyerekeknek szokás. – Tudod a számom, - Cirógatta meg mellkasom negédesen, s azt se tudtam hova tegyem a viselkedését. Az már ismerősebb volt, mikor ártatlan arcot vágva szabályszerűen megfenyegetett. – Ajánlom, hogy felkeress, különben megbánod! Vagy ne legyen a nevem Hosizora Hikaru.

Szórakozottan elhúzta a száját Sotára fintorogva miközben elengedett, én pedig a falra tudtam volna mászni attól amit megenged magának. Szerelmem nagy szemekkel meredt drága testvéremre vezetékneve hallatán, még a levegő is megrekedt benne. Hikaru viszont ezt használta ki, nem állt le ennyinél. Szomorkásan megcsóválta a fejét direkt tetézve a bajt. – Sajnos a mi esetünkben egy bíró se ösztönözné a válást. Túl hosszú és drámai lenne egy névváltoztatás. – Sóhajtott fel, ám a reakció elmaradt. Azt hiszem mindkettőnket ledöbbentett.

Kapkodtam köztük a fejem és mielőtt felháborodottan kikelhettem volna magamból a kicsit sem szimpatikus, megtévesztő viselkedésére, jó erősen hátba veregetett, hogy biztosan ne tudjak beszélni, majd kihasználva az alkalmat elslisszolt. Kínos.

- Szóval egy vezetéknéven osztoztok?

- Igen, de csak viccelt. – Adtam a gyors választ, amit rögtön megbántam. – Mármint úgy értem...

- Nem kell magyarázkodnod. Semmi közöm hozzá. Egyébként nekem is volt ez meg az. – Köszörülte meg a torkát, míg a szívem összeszorult szomorkás szájtartásán. Azok a csodás ajkak csalódottak voltak.

- De én csak csajokkal próbálkoztam... - Egyre rosszabbnak bizonyulta a helyzetem, még csak biszexnek sem mondanám magam, mert nem mozgatnak a lányok, hisz mindig rá gondoltam adott helyzetben, azonban fogalmam sincs hogy magyarázzam meg neki a dolgot. – ha érted.

- És a fiúk? – Kérdezte meg halkan kételkedve, s a nyavalyás utat kémlelte helyettem.

- Rajtad kívül senki más nem volt. – Vallottam be eredeti szándékaim ellenére, csakhogy továbbra sem hitt nekem.

- Meg az előző srác.

- De mondom...

- Ne, - fogta be füleit egy másodpercre jelezve ezzel is, hogy nem kíváncsi a részletekre – csak menjünk mielőtt Mark kinyír mindkettőnket.

- Na, Sota. – Kérleltem, megfogva a vállát, hogy végre a tekintetében fürdőzhessek – Ne legyél durci! – csíptem bele puha kis bőrébe az arcán, ám elütötte a kezem.

- Ezt ne csináld!

– De olyan aranyos vagy! – Gügyögtem játékosan.

- Azt mondtam ne! – Hiába ellenkezett, láttam egy kis mosolyt a szája szélén, ezért ismét felé nyúltam, hogy folytassam a zaklatását, mire kicsit szaporább léptekben megindult.

- Hé, ne hagyj itt!- Kaptam a karja után, de gyorsabbnak bizonyult. Cikcakkban kitért előlem és óriásit kacagva futásnak eredt. Olyan százméteres sprintbe kezdett, amit én kosarasként is megirigyeltem, de feleszmélve sikerült üldözőbe vennem. Éppen beértem, úgy estünk be a kávézó ajtaján és mind a tíz szempár ami a helységben volt rosszallóan ránk szegeződött. Mark Saekivel az oldalán sürgött-forgott, de érkezésünkre hasonlóképpen felfigyeltek. Sota ekkor újra felvette azt a komor, felnőttes ábrázatát.

Nem akartam kihúzni a gyufát, mégis csak a munkahelyem, szóval hagytam had tegyen amit akar, és ami számomra kevesebb jóval kecsegtetett. A távolságtartását megszoktam, bár több esetben harcoltam ellene, viszont a csalódott tekintetét nem ahogy rám nézett. Hikaru bosszúja sikeresebben sült el mint gondolta volna, Sota elhitte az olcsó célozgatását. Összejött neki, hogy ebben az évben épp úgy összetörjön mint máskor, csakhogy most nem látszódtak külsérelmi nyomok, mert a lelkemben volt a szakadás a kis életem miatt.

A démon újfent kizárólag a munkára korlátozta mondandóját, s az arca is kifejezéstelenné változott. Egyedül a vásárlók kedvéért vett fel egy-egy hamiskásnak tűnő mosolyt, és én csak sóhajtoztam, hogy megint sikerült távolabb sodródnom tőle.

- So-t figyeled? – Állt mellém Mark egy tálcát pörgetve az ujján mintha kosárlabda lenne. Leplezetlenül vigyorogtam rajta, mert majdnem elejtette. – Szeretik a lányok. Miatta jár be az a kettő is, akikkel most beszélget az asztalnál. Kár érte.

Furcsálltam az utolsó mondatát. – Mármint hogy érted?

- Szerintem aszexuális. Vagy nem tudom, mert ő társaságra se vágyik. – Ha látnád mit művel néha a kamera előtt megváltozna a véleményed barátom... - Jön, egy szót se neki!

- Elbájolóan mosolyogtál a lányokra. Megadta valamelyik a számát? – Igyekeztem szóba elegyedni az érkezővel, enyhe féltékenységgel és egy bazi nagy csomóval a torkomban, ám rám se bagózott. A rendelést készítette elő.

Mark látványosan megforgatta szemeit. – Hopp, várnak az asztalomnál. – Libbent közelebb a főnök Sotához és vállon veregette mielőtt kiment a pultból. – Szocializálódhatnál, ne vitatkozz vele állandóan.

Válaszként eleresztett egy halk sóhajt, és felpillantott rám, mialatt az öreg kávéfőző zörögve tette a dolgát. – Ez... megalázó, de a felszolgáláshoz mosolyogni kell.

Tényleg fáraszthatja a jó pofizás, nyúzottnak látszik. – Tehát nem kaptál egy számot se.

- Menj inkább a dolgodra. – Nos, újabb csalódást kell okoznom, de ki számolja hanyadjára? Nincs az az isten, hogy elmenjek, ha már beszélget velem.

- Wow, nekik is rajzolsz a kávéba? – Meg kell hagyni elég részletes, nagyon szépen alkot. – Aranyos figura, bárcsak fele ennyire lennék kreatív. Lenyűgöző vagy! – Már-már udvarlásba mentem át, mégsem könnyítette meg a dolgom.

- Köszönöm...azt hiszem. – Komolyan koncentrált a feladatra, szinte ragyog.

Miért én jövök mindig zavarba tőle? A legtöbbször azt hinnéd nem foglalkozik semmivel, de ilyenkor nagyon édes.

- ...azu, KAZU! – Oh, belebambultam a kávéba, illetve a kéz mozdulataiba... – A lassított felvétel hozzád képest gyorsvonat. Dolgoznod kéne!

Valóban, igaza van, tudom én, a bökkenő viszont annyi, hogy amíg itt van kedvem sincs elszakadni tőle. A fejem, és minden tekintetem mindig őt követi. Nem tudom meddig fogom bírni, hogy itt durcáskodik velem.

A legnehezebb momentuma a napnak az volt mikor mégis el kellett válnunk, s az öltözőből kifele jövet egy intéssel elköszönt. Formás fenekét nem takarta pulóvere, szálkás combjait kiemelte a nadrág, mely izmos vádlijára feszült, és mivel egy szár nélküli tornacipő volt rajta vélhetőleg titokzoknival, kivillantak csodás meztelen bokái. Be kellett harapnom az ajkaimat nehogy kiszökjön egy halk nyögés miattuk, mert egyből az jutott eszembe, hogy a nyakamban vannak, míg ő élvezkedik alattam. Lehunyva szemeim elszámoltam tízig. Le szerettem volna gyűrni a késztetést, hogy ösztönlényként odamenjek és a szobámba cipeljem, mígnem köddé vált.

Tiszta idiótán éreztem magam, s valahogy még szórakozottabbá váltam, elvégre egyedül a szexi teste járt a fejemben. Az se kottyant meg, hogy a beáramló tömeg miatt az eredeti munkaórámra még vagy négyet muszáj voltam ráhúzni. Fel se tűnt, hogy leszakadnak a lábaim, csak már a lépcsőkön felfele menet.

Jahj, jézusom, de jó eldőlni végre az ágyban, sajog a talpam, és a vádlim csak úgy lüktet, mintha az izmaim nem akarnának leállni. Most érzem igazán, hogy az egész napos rohangálás nem éppen leányálom. Persze férfiként se az. Folyamatosan cserélődve kérik az emberek a jussuk, s mindenki elvárja a kényeztetést, hogy körbeugrálva szolgáljuk ki őket, mintha ez olyan egyszerű lenne. Kemények manapság a hétköznapok. Jobb szeretek hétvégén dolgozni, mert olyankor a vásárlók nyugodtabbak a kávézóban, és nem utolsó sorban nincs akkora tömeg, mint általában. Viszont kizárólag kétnapi munkából nem lenne se albérlet se étel. Szükségem van erre a melóra, vagyis főleg a pénzre... pedig szívesebben fetrengenék többet itthon az ágyban. Álmodik a nyomor, a sírban majd pihenhetek.

Ah, holnap is be kell mennem, a főnök átírta a beosztást, csak tudnám miért ilyen hirtelen. Olyan mintha tesztelni akarna mennyit bírok, vagy hogy meddig mehet el, míg tűröm a rám szabott feladatokat. Mindennek tetejébe azzal a démonnal együtt, aki valóban megnehezíti az életem..mintha ismét iskolás kölykök lennénk...vagy sajnos talán mégse egészen úgy.

Francba! Sota! Elfelejtettem szólni neki, hogy megint egy műszakban leszünk, pedig megkértek rá. Mindegy, nincs késő végül is felhívhatom. Még szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy az éjjeliszekrényre tegyem a telefont, ahonnan pusztán el kellett emelnem, mert jelen helyzetemben maximum kúszni tudtam volna a földön érte, úgy kikészültek a lábaim.

- Hel-lo! - Egész gyorsan felvette, hm, ezek szerint szokott játszani a telóján.

- Sota? Ne haragudj, hogy zavarlak, van egy kis.. - Ennyire jutottam mielőtt belém akasztotta a szót. De még hogy...a szemeim önkéntelenül kipattantak, és a nyálam gyűlni kezdett a számban sóhajára, mint mikor a sütemény illata belengi a konyhát. - Ah..mm- Egyértelműen nem a telefonjával játszott. Nem mondod.. - Sota te most..?

Tudta mire gondolok, s mikor csúszkáló hangjával újra a fülembe lihegett kissé elvesztem a pillanatban - Igen, streamelek..ahazthittem ezhért hívsz.

- Nem kivételesen nem néztelek most. – Ah, a francba, elárultam magam, hogy nem csak egyszer láttam. – Várj, akkor nem para, hogy beszélünk? – Ez volt az a pont ahol nem érdekelt semmilyen fájdalom sem fáradtság, rohantam a laptopomhoz, hogy láthassam.

- Kih- kikapcsoltam a mikrofont. Mit akarsz?

Baszki, de lassan üzemel be ez a szenny. – Mark vissza rakott a műszakodba, majdnem elfelejtettem szólni. – Na végre, gyerünk, gyerünk internet tölts be, nem fejezheti be amíg nem láttam!!

- Ohké, vettem.

Végszóra jelent meg a képernyőn, és majdnem megölt a látvány, halkan fel is sóhajtottam rá. Ahelyett, hogy enyhült volna a szívem dübörgése, még erősebben kezdte pumpálni a vért. Egy fikarcnyit sem halványultak az érzéseim iránta a hosszú idő alatt alatt, és per pillanat szétvet a düh, hogy nem lehetek vele.

De legalább láthatom...

Istenem miért nem vígasztal ez? Már, hogy ne lennék mérges magamra, mikor szemérmetlenül az ágyán térdelve csinálja, és mindene tökéletesnek látszik. Talán mert az is! Finom kis bal combján úgy feszül az alsónadrágja, mintha ideje se lett volna levenni a benne tomboló vágytól, menten elpirulok.

A kommentekből ítélve a többiek is észrevették a lábánál világító telefont... Heh, lúzerek, én beszélek vele!

- Ah, ha ennyit akarthál te tedd le, az én kezeim elhfoglaltak. - Mondata végét egy hangos kéjes nyögéssel zárta, míg bennem vegyes érzéseket keltett. Meg akartam neki felelni, de nem szerettem volna letenni. Lehetnék bunkó, megkérdezhetném, hogy akkor hogy vette fel, de ez most mellékes. Nem vagyok saját magam ellensége, igaza van ne is azt a szart nyomkodja! 

Ezt a felvételt lehetetlen úgy végignézni, hogy az embernek ne legyen kőkemény erekciója és ne a fellegekben járjon. Ugyanakkor iszonyat nagy megtiszteltetés, hogy csak én hallom ahogy egyre jobban liheg. Mmmm, képtelen vagyok szót fogadni. Csaknem haragszik meg ennél jobban, ha mégsem teszem le.