Kazu szemszöge

"- Hogy mondod? – Rideg tekintete egyből fejbevágott.

- Nem, rosszul fogalmaztam! – Woah, enyhén szólva is félreérthető voltam.

- Ennyire könnyűvérűnek nézek ki? Ha? Csak mert meleg vagyok bárkivel lefekszem? Így gondolod? – Csapott az asztalra dühében, s habitusa baljósan kecsegtetett.

Anyám, mibe keveredtem.."

- Nem, ez nem az amit..- ah, meg kellene magyaráznom mielőtt jobban beletaposok a lelkébe – Ne haragudj, abszolút nem volt bennem hátsószándék, sem rosszindulat. – ráztam meg a fejem – Bevallom, izgatottabb lettem a kelleténél, hogy esetleg te segíthetsz átlendülni a problémáimon, ezért érthettél félre, őszintén sajnálom. – Ennyi, nem akarom jobban felzaklatni, mert egyedül magamra gondoltam. Biztos neki is kellemetlen, nem tehetem ezt vele. Halkan kifújtam a tüdőmben ragadt levegőt, jobbnak láttam befejezni, hogy beérjek a következő órámra. – Mindenesetre senkinek sem mondom el ami ma itt történt. Remélem hiszel nekem. – Biccentettem búcsúzásként, és óvatosan kikerültem meghökkent lényét, hogy elhagyjam a helyiséget. Örültem, hogy elenged, kissé félelmetes lett a végére. De nem csak ő, ez az egész délelőtt. Résnyire nyílt is az ajtó, ahogy lenyomtam a kilincset, csakhogy Sota a falapra tenyerelve mögém került, és visszalökte azt a helyére. Hirtelen ledermedve, óvatosan fordítottam irányába fejem a vállam felett, s kelletlenül vártam mit szeretne.

- A kezdetek ellenére elég rendes srác vagy, ergo benne vagyok.

Leesett az állam, ugyanakkor egy szikla gurult arrébb a szívemről szavaira, már azt hittem verekedni fogunk, azonban elnézte a baklövésem. Végre félelem nélkül, teljes testtel meg mertem fordulni, de alig tettem egyik lábam a másik mellé festői ajkai máris az enyémhez tapadtak. Mh, már megint ez az érzés..ez ez már abnormális! A testemben lévő áramlás bizarr, mégis meglepően kellemes, egyszerűen hihetetlen olyan gyengéden simogatják a számat puha párnácskái. Az élményt, hogy a nyelve az enyémet keresi, csak a tarkómon pihentetett meleg tenyere fokozta jobban, s bár kevésbé hosszú a hajam mint neki, mégis bele tudott kapaszkodni. Érdes nyelve hevesen siklott a számban, hogy ugyanazokat a köröket megjárva felpaprikázhasson. Kár lenne tagadni, valahol tetszett, ám gyorsnak találtam az egészet, főleg, hogy az iskolában voltunk. Kezeim a mellkasára vándoroltak, hogy eltoljam, s ebben a helyzetben rendkívül szokatlan volt, hogy nincsenek mellei. A tudat egy halk sóhajtás kíséretében végigfutott gerincemen, és a remegés, amit kiváltott újabb ijedtséget okozott, ám mire realizáltam ezt a mámoros érzést már el is engedett.

- Olyan aranyos vagy mint egy reszketeg állatka. – Csípett bele az arcomba, mint szegény megboldogult nagyapám.

Nyilván nem tetszett, amit mond, azonban ki kell tapasztalnunk egymás személyiségét és a szokásait is ha belevágunk egy kapcsolatba. Vagy legalábbis megpróbáljuk. Félre kellett tennem a dühömet. – De nem vagyok az, és ne hasonlíts, kérlek semmilyen kisállathoz.

- Jól van, ne legyél morcos, csak édes vagy ahogy itt reszketsz. Részben az én hibám is, hogy félreértettük egymást. – Tette keresztbe karjait mellkasa előtt. – Az ajánlatom, hogy legyünk barátok extrákkal. Mindketten jobban járunk, mint az egyéjszakásokkal. Az már egyáltalán nem szokásom.

Homlokom ráncba futott szavaira, torkom elszorult és mintha zabszem lenne a seggemben úgy megfeszültem. – Extrákkal? – Alapvetően rengeteg kérdés felmerült bennem, én azt hittem többet hozunk ki ebből, de fürgén arcélemre fogva, mutatóujjával végigsimított a számon.

- Tartsd meg amit mondani szeretnél, még nem fejeztem be. – Engedett el újfent, hogy a kezével is nyomatékosíthassa. – Tehát nem beszélhetsz rólam senkinek, - hajtotta ki az egyik ujját, és a másodikat egyből mellé tette. – az iskolában inkább ne is szólj hozzám. Telefonon fogunk csak kommunikálni. – A harmadik után pedig nagyot nyeltem, mert értetlenül álltam hozzá. Már miért lenne jó így? – Nos?

Ez mind szép és egyenes, nem kertel, ami valahol bíztató, csakhogy én mást akartam. – Oké, de barátok extrákkal? Nem egészen erre gondoltam.

- Oh, tényleg? Nem az előbb mondtad, hogy kipróbálnád egy „haverral" ? – Még a hangját is megváltoztatta miközben a levegőben hadonászva idézőjelbe rakta az utolsó szót, mintha az enyhítene az elhangzottakon...De én csak azt szeretném tudni, hogy valóban tetszenek-e a srácok. Mégis hogy gondolja? Már hogy mehetnék bele? – Mi a baj? – Dugta ki rózsaszín nyelvét, hogy benedvesíthesse vigyori száját. Túlon túl erotikusra sikerült ez a mozdulat az elmúlt eseményekkel a hátunk mögött. – Rosszul értelmeztem valamit? – Hajolt közelebb.

- Tévedsz, – suttogtam, és a kínos szituáció miatt oldalra néztem – én nem is tudom...

- Döntsd el végre mit akarsz! – Valóban vacillálok, mert érdekel a dolog, gondolom ezzel más is így lenne, de egy szexen alapuló kapcsolat azért azt hiszem sok. Ez magasabb szint, minthogy fogjuk egymás kezét, vagy ne adj isten flörtölgetünk... Nyilvánvalóan elleneznem kéne. Vagy nem? Amúgy se tudom miért hezitálok ennyit ezen, hiszen életemben először csókolóztam fiúval, még ezt is meg kellene emésztenem.

- Ah.. – Kezdődő agymenésem elszállt egy másodperc töredéke alatt, hisz nem bírta jól az időhúzást, türelmetlenül férfiasságomra simított anyagon keresztül, hogy markába zárhassa. Önkéntelenül felsóhajtottam, és egyből felé kaptam felforrósodott arcom.  Miért teszi ezt velem?

- Ne aggód túl, gyerünk légy őszinte legalább magadhoz. – Szempillái a bőrét súrolták ahogy a számra lehelte. Almácskái kidomborodtak mikor mosolyra nyíltak ajkai, és selymes párnácskái ismét magukkal rántottak az élvezetbe, én pedig hagytam magam. – Rendben lesz így?

- Azt hiszem..- Egyeztem bele magam elé dörmögve. Félelmetes, hogy végül ő kötött velem alkut.

- Hogy is hívnak?

- Kazu. –Dörzsöltem meg tenyeremmel az arcom, hogy elűzhessem valahára zavarom.

Hm, Kazu.. – harapott finoman alsó ajkába – Lenne kedved eljönni hozzám?

Ellentétes érzelmek kavarogtak bennem. Talán a meggyőzőképessége, és ujjai finom simogatása miatt, igen az utóbbi lehetett az oka hogy rábólintottam a délutáni programra. Csapdába ejtett, nagyon úgy néz ki, hogy innen nincs visszaút. Mindazonáltal tartok tőle. Eddig mindössze egy lánnyal próbálkoztam és az se volt eget rengető. Szerintem természetes a szívemben lüktető remegés, vagy a félelem. Ám ő mintha semmi sem történt volna olyan nyugodtan kérte el a számom, hogy elhagyhassa a termet miután cseréltünk. Nos, végülis a lelki részét nekem kell lerendeznem magamban. Egy dologban viszont már biztos voltam...A fenekem az kizárólag az enyém marad.

Mint kiderült Sota egymagában él egy garzonban, mert a szülei a betegeskedő nagypapához költöztek vidékre. Nevezhetném szerencsésnek, de ha belegondolok én nem tudom mit csinálnék a családom nélkül. Még főzni sem tudok! Talán ő is csupán a magányt akarta enyhíteni, azért ment bele ebbe a kapcsolatba. Már ha lehet ezt annak nevezni.

- Fázol? – Néztem végig a kanapén összekuporodva didergő srácon. Lehűlt a levegő délutánra, és az utcán ugyan elfogadta a kabátom, de a házba érve levette. Magától értetődően dacolt először miszerint pasiból van, bírja, viszont belátta jobb ha felveszi, minthogy csak a kezemben lógjon. Számomra az adrenalin meghozta a hatását, szóval én egyáltalán nem fáztam. Frusztrált vagyok még most is, ellenben rajta nem látszik semmi, mintha rutinból hozna fel idegeneket a lakására. Ennyivel tapasztaltabb lenne? Nyilvánvalóan szánalmasnak tart.

- Még igen. Ne vigyek neked az ajtóba egy széket? Beljebb jöhetsz, nem harapok, – kacsintott egyet – amíg nem szeretnéd.

Hangosan szusszantam egyet, azonban elhagyva minden más reakciót úgy tettem ahogy kérte. Picike lakás lévén alig léptem párat már a kanapé előtt álltam ahol ő ült, ezért egyből lerántott maga mellé, hogy az ölembe másszon. – Melegíts fel!

- Itt? – Haboztam. Ő viszont lábait a hátam mögé fúrta, hogy ágyékunk összesimuljon, s mindössze hümmögni volt lehetőségem.

- Felmehetünk a galériára, ha jobban szeretnéd. – Lökött egyet a csípőjével, majd egy pillanatra feljebb csusszant rajtam, hogy rájöjjek ő bizony készen áll akármire..Oh, istenem!

- Várj, időt kérek! – Hiába vergődtem erősen tartott, pedig éreztem, hogy nem lesz jó vége, így kínomban hátravetettem fejem a heverő háttámlájára. De nem gondoltam át. Végighúzta orrát nyakamon, minek folytán forró légvételeire le kellett hunynom a szemeim. Kikészít!

- Vedd lazán, jót akarok. – Lehelte bőrömre, mely nyomban libabőrös lett. Én örülnék a legjobban, ha ez ilyen egyszerűen menne. Egy csettintés, vagy egy jól irányzott mondat, és minden rendben, de nem megy, legfőképp mert tétovázás nélkül már ki is gombolta a nadrágom. – Szexben volt azért részed, ugye?

Halovány hangom bizonytalanná sikeredett mire elhagyta a torkom. Furcsa volt, hogy ilyen hamar felizgatott, pedig jóformán nem csinált semmit. Vagy a helyzet okozza? – Igen. – Kezeimmel erősen kapaszkodtam a kanapéba, hisz az összes bátorságom az inamba szállt. Csillogó szemei pajkosan fürkésztek, majd megragadta a csuklómat. Annyira határozott volt, hogy már-már irigyeltem érte.

- Csináld, amit én. – Szavaira alsómból kibújtatta bőven gyöngyöző merevedésem, és sajátjára simította ujjaim, mely még fedve volt. Rengeteg inger ért egyszerre. A legtöbbet az agyam okozta, azt hiszem ettől váltam érzékenyebbé az érintésére. Ha valaki azt mondja, hogy így fogok járni ma, élből kinevetem, de éppen hogy szétkente váladékom egyből megremegtem kezei közt a derekába marva. Szerencsére tudat alatt vigyáztam rá, nehogy leessen, és a homlokom a vállán támasztottam meg míg pihegtem. – Ez gyors volt..

A későbbiekben, bizonyos szinten, legalábbis ezen a síkon működött is kettőnk közt a dolog. Ő heves volt, én meg...nos, engem az egyezségünk megalkuvóvá tett. Néha találkoztunk egy mozinál vagy egy kávézóban, számos esetben beszélgettünk, olykor viccelődtünk a másikkal. Jólesett kötöttségektől mentesen elmondani neki bármit, ugyanis tétje nem igazán volt. Meghökkentő, de egyszer sem ítélt el, ahogy én sem őt, mikor véletlen kissé nyitottabbá vált. És bár neki még volt hova fejlődnie a beszélgetéseink terén, nagyon jólesett vele úgy dumálni, ahogy senki mással. Fenntartások nélkül. Néhány dologban azért sajnos még mindig félreértettük egymást. Talán mégis több mindent kellett volna kimondanunk. Dehát nem gondoltam, hogy a nyilvánvalóról is szót kéne ejteni. Mint például, az identitásomról, amit már tudtam hova sorolni, vagy a rögtönzött randijainkról, melyet megfejeltünk azzal, hogy valahogy mindig nála kötöttünk ki. Ám egyszer azért sikeresen elrángattam magunkhoz.

Pillanatnyi alkalom szülte a helyzetet, hogy felajánlottam játszunk nálunk, mivel elég sok cd-m van otthon. Két polcot tettem telis tele velük, egyből a manga gyűjteményeim alatt kaptak helyet, és mivel ezeket szintén megemlítettem a srácnak ráharapott a lehetőségre. Természetesen csak a szüleim számára publikus képregények, illetve cd-k voltak kirakva, a többit bedobozolva tartottam az akasztós szekrény aljában. Sőt, pár régebbi tankönyvet beletettem a tetejére. Ne legyen olyan nyilvánvaló, ha valaki mégis kíváncsiskodna. Hozzá teszem, erre azért volt szükség, mert anyáék próbáltak erőszakmentesen nevelni, azonban olykor túlzásokba estek. Lényeg a lényeg, Sota nem vonakodott, elfogadta a meghívást és letárgyaltuk, hogy a sulitól két utcára, a kisbolt előtt találkozunk, ha végeztünk. Én még vettem egy-egy üdítőt mielőtt odaért, de nem problémáztam ezen a kis késésen. Alig léptem ki a bejáraton, mindjárt félhangosan megkérdezte, van-e otthon gumim. Erre a válasz egyértelmű igen volt, mert ha nem is nekem, de anyukámnak volt... Az én hajamba nem kell...

JÓ, basszus, nem tudhattam, hogy a másikra gondol, mivel odáig sosem jutottunk el. Na meg, ki kérdez ilyet nyilvánosan egy bolt ajtaja előtt hangoskodva? Azt hittem össze akarja fogni a haját, mert zavarná játék közben. Tévedni emberi dolog! Egyébként meg heti három-négy alkalommal biztos összefeküdtünk, ám sosem szexeltünk. Sajnos nem bírtam sokáig az érintéseit, így megmaradtunk az előjátéknál. Mint ahogy a kapcsolatunk. Az első találkozásunk óta semmit sem fejlődött, ezért lövésem se volt mit kéne éreznem iránta. Egyfolytában az lebegett előttem, valamiért egyre keserűbb nyomot hagyva bennem, hogy csak szórakozik velem. Ráadásul az ágyban alátámasztotta elméletem azzal mikor idegesítően visszaszámolt...A rekordom öt percre emelkedett, és még meg is dicsért mikor eljutottunk idáig. Amellett a szégyenérzetem egyértelműen tetézte, hogy mint aki jól végezte dolgát egyszerűen kidobott ezek után. Az nem számított, hogy ilyen szinten mit gondolok vagy velem mi van. Ő se kérdezett rá, én se mondtam, mert végtére az elején letisztáztuk milyen kapcsolat van köztünk. Soha sem töltöttünk együtt egy teljes éjszakát. Mindig arra hivatkozott, hogy sok dolga van, ellenben bármikor ráírtam ő tárt karokkal fogadott. 

Egyetlen szóval tudnám Sotát jellemezni: megfejthetetlen...Vagy lehet, hogy ez természetes a melegeknél? Minél inkább igyekszem megérteni annál kevésbé megy.

A barátaimnak értelemszerűen nem mondtam semmit, hisz megállapodtunk, hogy titokban tartjuk és mindenképpen sulin kívül a kapcsolatunk. Szóval azt hazudtam lekoptatott. Idegenkedtem az egésztől, mert mégiscsak gyerekkori barátaim, de nem tehettem mást. Akárhogy kísérleteztem, hogy változtassak ezen a felálláson megoldhatatlannak tűnt, mert ugyan tanítás után többször hülyéskedtünk Sotával, de a barátaim ellen kézzel-lábbal tiltakozott, mint ahogy az intézményen belül ellenem is.

Pár napja például kosáredzésem volt amikor tesiztek, és én a meccs után ártatlanul odamentem köszönni, mivel egyedül ült a padon. Izzadtam mint a ló, hevesen kapkodtam a levegőt a sok futástól, és annyira vágytam egy hűsítő zuhanyra, mint a sivatagban eltévedt ember a víz ízére, de háttérbe szorítottam a szükségleteim miatta. Semmiképp nem akartam összecsöpögni, ezért mikor a közelébe értem pólómat felhajtva az aljába töröltem homlokom, és úgy mondtam el egy hello-t, ám ő kipirulva elzavart. Sejthető volt, hogy mérges lesz, de hogy még a vére is az arcába fusson az új volt...Vagyis láttam már így, csak intimebb helyzetekben, és akkor nem dühöngött átkokat szórva az orra alatt hajthatatlanul.

Aztán két napra rá még ingerültebb lett, mert véletlenül beléjük futottam az ebédszünet kezdetén. Az osztálytársával Junnal a menzára tartottak éppen. Jun felismert, és meginvitált, annak ellenére, hogy tán kétszer ha látott életében. – Ó, te is Sota haverja vagy? Ismerősnek tűnsz! Van kedved velünk enni? – Örültem, kedvem lett volna elfogadni, de nem tudtam mi lesz a vége, ezért a „haveromra" néztem.

- Nem vagyunk barátok. A múltkor csak az órával kapcsolatban kérdezett valamit. Ne hozd kínos helyzetbe, menjünk. – Fordított hátat, és fagyos tekintete a szívembe égett. Rettentő mérgesnek tűnt, pedig tényleg véletlen volt.

Rólam tudni illik, szeretem megmagyarázni magamnak a dolgokat bizonyos logikára építve, és ezért eszembe jutott, hogy talán a barátja nem tudja, hogy meleg. Bár így se igazán értettem őt, túl rideg volt a tekintete egy ilyen semmiség miatt. Akkor éreztem először, hogy abba kellene hagynunk az egészet, mert csak mérgez mindkettőnket. Az én lelkemnek legalábbis rosszulesik. Különben meg a héten már felnőtt leszek, benőhetne végre a fejem lágya. Minek futni egy olyan busz mellett ami nem vesz fel? Mit ad isten másnap este áthívott magához, s már csak az olvasottaktól felnyögtem nagy szemekkel meredve a telefonom képernyőjére. Eszméletlenül szeretett zavarba hozni. Nyugtalanul vívódtam magamban, mi legyen. Tökéletesen el voltam otthon, ki akarná kitenni a lábát, hogy felbolygassa az állóvizet és egy esetleges vitába bocsátkozzon? Viszont milyen férfi lennék, ha ennyi eltántorítana az elképzeléseimtől?

Felvettem egy kínos mosolyt az utóbbi gondolatomra, és megindultam felé, mielőtt meggondolom magam. Olyan lassan mentem amennyire tudtam, mivel Aikoval sem volt egyszerű szakítani, ráadásul jelen helyzetben sokkal bizonytalanabb voltam. Sejtésem sincs miért. Sota jó srác, ha kettesben vagyunk, csupán a suliban jön rá az öt perc. Az viszont meghatározhatatlan hányszor öt perc lesz belőle. Mindamellett nekem ez kevés, nagyon rosszulesett ahogy lerázott előzőleg, szinte átnézett rajtam.

Egyre inkább megszilárdulni látszó akaratom határozottabbá tette lépéseim a négy emeletes téglaház felé, ahol Sota lakott,hogy az első emeleti kis lakásban kiönthessem a szívem neki. Azonban mikor megláttam őt a lépcsőház előtt megtorpantam. Ökölbe préselt kézzel csikorgattam a fogam, jó, hogy szájzárat nem kaptam annyira összeszorítottam ajkaim, s még a sarkon az egyik fa árnyékába vetődtem. Hogy miért? Mert ott, a szemem láttára enyelgett egy hollófekete hajú sráccal, pedig tudta, hogy jövök..Persze, már ha így mondják amikor valakivel pironkodva nevetgél az ember kisfiús zavarral az arcán.. 

Sziasztok!

Itt is a második fejezet. Köszönöm szépen a sok csillagot, és a boldogító kommenteket!:) Remélem ez a rész is elnyerte a tetszésetek, bár ez úgy gondolom, még csak a bemelegítés. Szegény Kazu kicsit naiv, de hát ilyen nevelést kapott...