Köszönöm a csillagokat az előző részhez is, és bocsánat a mostani csúszás miatt! 😘

Kazu szemszöge

A gitáros srác színvonalas bulit nyomott le. Kevésbé figyeltem rá, mint a mellettem lévő chipset falatozóra, de akkor is láthattam, sőt hallottam az ujjongást, amit a közönségéből és Sotából kiváltott. Tudom, vissza kell fognom magam mellette, mert néha a nyulak nincsenek ennyire egymásra izgulva mint én rá. Próbálok az önfegyelem mintapéldányává válni, elvégre én akartam, hogy többről szóljon a kapcsolatunk, de ajh... A hideg futkosott a hátamon forró ajkaitól. Annyira jólesett a gondoskodása mellyel becézgette az enyémeket. Ha költőien akarnám megfogalmazni, az alábbi mondattal megoldhatnám. 

Miatta tudom milyen amikor a szürke napod feltöltődik színekkel, és az addig fakó részek melengető fényt kapnak.

Mindenesetre nem engedhettem, hogy miattam ő is meggondolatlanná váljon. Erőnek erejével az asztalon tartottam a kezem és csupán a szemem sarkából néztem Sotát, hogyha éppen nem poénkodtunk, vagy nevettünk túlüvöltve a zenét. A színpadon álló sráchoz körülbelül a felénél becsatlakozott egy komplett zenekar, mivel az emelvényen minden megvolt hozzá, azonban a hangjával egyedül vitte az estét. Tényleg jó előadó. A videók korábban megmutatták a tehetségét, de élőben egészen más. Felborzolta a kedélyeket, engem mégis valami különleges nyugodtság fogott el, amióta kimondhattam mindent ami a szívemet nyomta. Ráadásul Sota reakciója kellemes mámorba ringatta a lelkem. A megbeszéltek után úgy éreztem az életem helyre állt, teljesen ellazultam, és talán évek óta először igazán boldog voltam, nem hiányzott semmi. Kétségkívül hozzá segített a meleg alkohol amit fogyasztottunk, kiverte a fejemből, a testvéremet és az előttünk álló akadályokat. De nem voltam berúgva, csak tartottam a szintet, szóval Sota társaságának tudtam be ezt a hatást. Sokszor megbabonáz a létezésével és megajándékoz minden egyes mosolyával, de kissé fájó, hogy hány évet vesztegettünk el, mert ugye nem volt ez mindig így. A tisztázatlan félelmeink miatt bántottuk egymást. Szégyen vagy sem, visszatértemkor is a szívem a bizalmatlanságtól rettegett. Attól tartva, hogy a múlt emléke széthasítja a jelent, és ugyanúgy szenvedni fogunk, ám láss csodát a helyzet másképp alakult. Felnőttünk a kapcsolatunkhoz.

A múlton merengve bámultam ki a fejemből, csupán arra figyeltem fel, hogy az ülőpárna megrezdül alattam, s egy árny suhan el a szemem előtt. Sota úgy pattant fel a kanapéról mintha az élete múlt volna rajta és futott. Hogy hova azt hirtelen nem tudtam megmondani, ezért elképedve bámultam utána. Üldözni biztos nem üldözték, mert ahogy átrobogott mindenen a tömeg nem zárt össze mögötte, kiszúrtam volna. Már majdnem elért a kijárathoz, amikor az ottani bárpult tetején megláttam a gitárost. Ő viszont a kis démont vette észre, aki éppen utat tört hozzá. A tarkójára simítva ugrott be a dolgozók közé, és rohant át a másik oldalra, hogy meglógva újra a színpad felé vegye az irányt. Sota sem volt rest felugrani a bárpultra ahogy odaért, akár a legnagyobb hős az akciójelenetekben. Azért neki láthatóan nehezebben ment ez a fajta akrobatikus mozdulat. Nagyjából öt percig kapálózott mire az egyik csapos megsajnálta és az állását kockáztatva felsegítette. Nos, addigra bőven elkésett. Fejét rázva realizálta, hogy a gitáros már ismét beljebb verekedte magát a tömegben, így rögtön le is ugrott, hogy visszasétáljon az asztalunkhoz. Valószínűleg emiatt nem csípték nyakon a biztonságiak. Ramazurit egyébként sem csinált, tehát szabadon, kissé fújtatva tért vissza hozzám.

-Ez-ez mi volt? – Céloztam arra az energiára amivel az énekes után vetette magát. Kis híján lealázta a fanatikus rajongókat.

- Nem láttad? – forgatta meg a szemeit – az emberünk el kezdett rohanni a kijárat fele, én meg utána nehogy meglógjon.

- Á, értem. De a zenekar még játszott. Nem gondoltál rá, hogy ez a show része?

- Nem. Melyik idióta híresség tenné vásárra a bőrét a rajongók közt? – toporgott morcosan levetve magát, s a háttámlára hátravetett fejjel fújtatva adta ki a levegőt – Csalódtam magamban, - nyöszörgött lehunyt szemekkel - edzenem kell.

Rövid körmeim a tenyerembe nyomva iparkodtam, hogy ne nevessem ki ismét, mert mikor felmászott a pultra már akkor rendkívül szórakoztatónak találtam. – Tökéletes vagy! – Sajnos ez után több szem szegeződött ránk, s az ajkain ott világított a képzeletbeli, délibábos TILOS felirat, így mindössze ezzel a pár szóval vigasztalhattam a karját paskolva. Ettől függetlenül édesen zavarba jött. Iszonyat büszkévé tett a tény, hogy mindezt miattam csinálta. Illetve apám tervei ösztönözték, de nem lett volna feladata, egyszóval értem tette. Olyan édes, hogy fogalmam sincs hogy sikerült évekig nélkülöznöm őt. Akkoriban mikor elköltöztünk sejteni se sejtettem azt ami mára tisztázódott bennem, hogy titkon bizony azon a napon elzártam neki a szívem.

- Tudod, néha úgy bámulsz rám mintha szellem lennék. Rosszat tettem vagy kellemetlenül érzed magad miattam? – Bökdösött kezével felém a levegőben. Egyikkel a szájába tömte a chipset a másikkal meg mintha engem kínálna, tartotta a krumpli darabot.

Megingattam a fejem, rossz lenne, ha félreértené. - Rohadt aranyos vagy ilyenkor mókus. - Mondtam ki hangosan a gondolataim, ám ő eléggé ráncolta a homlokát ahhoz, hogy vissza akarjam szívni, pedig tudom, hogy jólesett neki, mert ajkai először felfele rezdültek.

- Nem vagyok aranyos, jobban tetszene ha valami nagydarab állathoz hasonlítanál. – Ütögette össze a mancsát, hogy csupán a mutatóujjait kelljen lenyalogatnia, s amíg az én vérem kellemetlenül meglódult a gyomromban bizseregve, ő a rajta maradt fűszert a nadrágja oldalába törölte.

- Vége lehetne már... - Sóhajtottam gyötrelmemben, s közben imádkoztam, hogy ne kérdezzen vissza mit mondott fél perce. Hiszen az ajkai között kígyózó ujjai elterelték a figyelmem.

- Egyetértek. Éhes vagyok! – Könyökölt az asztalra unottan, tenyerébe hajtva buksiját. Elfáradt.

- Nem rég faltál be egy valag chipset! – Jegyeztem meg mellékesen, habár az alakja kifogástalan lenne akkor is, ha egy fél tehenet megenne, csak ne legyen rosszul. Beismerem elfogult vagyok. Nekem édes mindegy, hogy nassol-e. Ha felszedne pár kilót se zavarna, jobban tudnám markolni...vagyis, a lényeg, hogy szeressen.

- Kell az utánpótlás. Láttad te egyáltalán mennyi energiát vesztegettem el az előbb a semmiért? – Kérdezte eltátott szájjal, s a kezét hanyagul leejtette, hogy a fán csattant, hát nem akartam kötözködni. Nem mintha lenne más választásom, amennyiben élve szeretnék hazajutni, nincs mese.

- Igazad van. – Bólogattam helyeselve.

- Apja fia! – Jegyezte meg Hikaru, aki a semmiből tűnt fel Felixel. Lebuktatott, tényleg apám szokta ezt játszani, amikor anya mérges rá, mert későn ér haza. Olyankor bármit mondhat édesanyám ez a válasz, hogy hamarabb megbékítse. Mindig bevált. - Lemaradtam valamiről?

- Hát te? – Érdeklődött Sota, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről, hogy inkább az izgatja ki engedte ki őket, mint a testvérem megjegyzése.

- Én itt vagyok a megbeszéltek szerint. – tette szét kezeit, mintha véletlen késett volna egy keveset, és mosolyogva Sotára kacsintott – Kedvelem a szabadulós játékokat.

- Ez a kedvenc felsőm! – Ellopta tőlem, még szép, hogy szóvá tettem, s ahogy szemetszúrt úgy néztem rajta végig hátha találok még valamit, ami furcsán nagy rá.

- Nem, neked egy ideje nincs ilyen pólód, akárcsak Sotának kilincse az ajtaján. - Felelte lazán egy lépéssel közeledve, ám hamar megállt a mozgásban. Összeszorított szemekkel szentségelt mielőtt még a száját is összezárta, hogy egy pillanatra egymásra préselje ajkait. Felix aggódva karolta át a vállánál. Kedves tekintettel segítette őt, követve a rezdüléseit, de a bátyám rá se hederítve horkantott nekem. – Add át a helyed, az kényelmesebb mint ez a két szabad szék. - Kíváncsiskodhatnék, hogy mi baja, de a lekezelő viselkedéséből ítélve teljesen jól van. Az jutott eszembe és reálisnak tűnt, hogy talán szorulása van és Felix anyáskodása miatt hangulatingadozásos.

- Hello fiúk, lányok! – Sípolt egyet a mikrofon, és már nem is érdekelt a megfejtés, mert a gitáros bejelentette az utolsó dalt, evvel együtt kérve, hogy ne fütyüljék vissza. Hálásan motyogtam el egy fohászt a jó isten fele, úgy éreztem megkegyelmezett. Lelki szemeim előtt lebegett, hogy dolgom letudtával kitulajdoníthatom a szerelmem és megszabadulok ennek a kettőnek a bamba képétől. Bárhol, de jobb lett volna kettesben héderelni, hiszen még csak most kaptam meg. Senkire se várva ugrottam, hogy rohamléptekkel megkörnyékezzem a színpad feljárót, ellenben nem fejezte be a srác a beszédét, így neki szentelve a figyelmem megtorpantam az asztalunk szélénél.

- Elég gyakran megfordulok itt. Ugye tudjátok? – A közönség egyöntetűen őrjöngte azt az egy szót: IGEN. – Nos, ezek után másképp lesz, és a streemelést szintén abbahagyom. – Síri csend fogadta nyugtalanító mondatait. Lelkesedésem hamar alább hagyott, tanácstalanul néztem előre, aztán testvéremre. Határozottan sokkoltak a fejlemények és cseppet se nyugtatott, hogy nem én vagyok az egyetlen aki így érez. Le kellett hajolnom az asztalon lévő poharamért, hogy valami felpezsdítsen. Egy húzásra gurítottam le a benne lévő maradék keserű italt, s vártam a hatását.– Ugyanis kaptam egy lemezszerződést! – Ordított fel, és a tömegnek egyértelművé vált, hogy vele örül, egyedül nekem nem. Az arcomat nem láthatta senki a sötétben, csupán én éreztem egyre vörösebbnek amint felmegy bennem a pumpa. Átkoztam a szerencsétlent, mivel ha ennek bármi nyoma lett volna az interneten másképp alakul az estém.

- Buktuk. – Látta be Hikaru is és arrébb lökött, hogy befoglalja a helyem. Enyhén berogyasztott, aztán mint egy lisztes zsák úgy dőlt bele a kanapéba kissé felszisszenve. Felhúztam a szemöldököm elmélkedve, hogy belemenjek-e a kérdezősködésbe a problémáival kapcsolatban, hisz nem akarok hajnalig itt ülni, mert neki szófosása van. Képes lenne a gyerekkorától kezdeni a mesét.

- Amúgy egy kicsit sem aggódtatok? Lényegében egy idegennel zártatok össze! – pirított ránk Hikaru - Hogy aludtatok volna ennek a tudatában?

Megrántottam a vállam, mert az istenért sem vallottam volna be, hogy amint megtudtam mi lett vele, rohantam az ajtóhoz, hogyha kell kiszabadítsam. - Jó mélyen. – Kijelentésemre sértődötten dobbantott egyet, de fájdalmai miatt megbánta. Őszintén, minek jött el?

- Jól vagy? – Húzta hozzá Felix az egyik széket amire lekuporodott, Sota pedig irdatlanul kinevette a jelenetet. Az alkohol nem tompított az észjárásán, gyorsabb felfogása volt mint nekem, rájött a dolgok nyitjára, melyet pimaszul megjegyzett. Bár szerintem olykor fogalmazhatna egyértelműben.

Egyikről a másikra nézve kacarászott nagyokat, míg tanácstalanul én is helyet foglaltam. – Látom megvolt a békülés. Hozok sört, hogy koccintsunk. - Sietett el, vitát nyitni se adott időt olyan hirtelen vált eggyé a tömeggel a közeli pultnál. Tehát maradunk. Egy este alatt másodjára lóg meg mellőlem, súlyokat fogok kötni a lábára.

Csendesen lestük jó pár percig az immár üres színpadot, mintha Sota lenne társaságunk mozgató rugója, mikor végre leesett, miért ennyire merevek vagy fájdalmasak a bátyám mozdulatai. Megdöbbenve fordultam felé kikerekedett szemekkel, s ő mentegetőzés nélkül lesett rám, pusztán egy grimaszt küldött mindenre válaszul. Hát nekem se kellett több. – Szép, mondhatom. Mióta buksz a nyalókára? Sosem mondtad ez előtt, az „idegentől" kellett megtudnom.– Emeltem ki a jelzőt Felixre utalva.

- Amióta te a szivárvány pónikra. Addig jó amíg nem tudsz semmit, a buta emberek boldogabban élik az életük. – Felelte flegmán, és előkapta bőrkabátja zsebéből a villódzva rezgő telefonját. – Hihetetlen, hogy Sota veled van. Százszor menőbb mint te, vagy a gyenge poénjaid.

- Ó, ezek szerint régóta tart.– Nyugtáztam, mintha megpróbálnék pontosan visszaemlékezni, milyen régóta szeretem a pónikat, és mivel felhozta a párom, én az övéhez fordultam. - Felix, nem tudom, most gratuláljak, hogy teljesült amit szerettél volna, vagy inkább kezdjelek el sajnálni a bátyám miatt. – Húztam el egy fél pillanatra a számat.

- Ne válaszolj! – érkezett vissza Sota, elénk pakolva a korsókat, melyhez félve nyúltam, mert nem jó keverni a piát, de már mindegy - Ez náluk minden napos. – magyarázta Felixnek, aki most csöppent először páros vitánkba és azon nyomban figyelmeztette – Sose szólj közbe, mert annál több alapot adsz a veszekedésnek.

- Arra elég Hikaru létezése...- Zsörtölődtem válaszul, bár nem kérdeztek. Egyrészt ilyen a kapcsolatunk, másrészt az életet is valami oltári nagy viccnek fogja fel, ami idegesítő. Hiszem, hogy egyszer nekem kell majd eltartanom emiatt. Nála akkor van baj, ha megkomolyodik, és eltűnnek az arcáról az árulkodó mosoly ráncok.

– Na most kötekedj öcsi ha mersz...Szia anya! - tette fülére a telefont az emlegetett, s én nagyot sóhajtva hajtottam az asztalra a homlokom - Igen. Igen, tényleg bevettem a vitaminokat, de kihangosítalak, itt van velem Kazu is. Hangosan beszélj, mert éppen dolgozunk.

- Sziasztok Drágáim! – Az üdvözlés végigszántott az épületben fülemben visszhangozva, és abban a pillanatban le mertem volna fogadni, hogy az egész kocsma hallotta a kedves megszólítást, hiába a háttérzene. Hikaru pedig fájdalmas pillantásom ellenére vigyorgott, mint a vadalma. Na erről van szó, tiszta hülye.

- Szia anya! – Motyogtam.

- Nem hallom fiam!

- Csak köszöntem. – Emeltem a számhoz a készüléket Hikaru csuklójára fogva, hogy legalább nekem ne kelljen kiabálni. ÉS rendkívül jó fej vagyok, mert én hajoltam át az asztallapon az állapotára való tekintettel. - Nézd anya, szeretlek, de nem a legjobbkor telefonálsz.

- Lerázol? – szipogott a vonal túlsó végén a dráma királynő, ám apám éktelen ordítása kisvártatva elnyomta – Ne merd megsiratni anyádat, mert utána nekem kell elviselni a... mérhetetlen szomorúságát. Kitekerem a nyakad vásott kölyök!

- Megölnéd, az egyetlen értékes fiam? – Sipítozta családunk női tagja, noha hallhatóan nyugodtabban csengett a hangja, hogy mellette állt apa.

- De anya, én is a fiad vagyok! - Kapcsolt azonnal Hikaru és az egész kezdett olyan lenni mintha otthon lennénk, csak rengeteg nézővel...

- Tudom édesem. Jól van, hagylak dolgozni titeket. – Csicseregte a boszorkány, s mikor kinyomta beállt a kellemes csend, csupán Felix nem bírt magával pár percnél tovább.

- Aranyos anyukátok van. – Próbálkozott óvatosan. Mi is nagyon szerettük, csak néha, a sok szappanopera miatt amit néz, furfangosabban állt a dolgokhoz, mintha bennük élne.

- Ez az egyik álcája a házisárkánynak. – mondta Hikaru fancsali képet vágva - Vigyázni kell vele!

Pislogtam párat, sosem gondoltam, hogy mostanában mellé fogok állni. - Bosszantó, de igazat kell adnom.

A szokatlan este kellemes hangulatban folytatódott, mert néhány pohár italt követően elhagytuk a kötekedést. Kiderült, hogy Hikaru tud normális lenni, ha nekifeszül. Azonban hihetetlen módon nem rúgtam be. Egyáltalán nem szédültem, a nyelvem akadály mentesen pörgött, a hányinger se jött rám és mikor felálltam pisilni egyenesen mentem.

Csakhogy azért egy idő után visszaütött a „józanság", főleg mert ép ésszel fogtam fel a bátyám szavait. – Felix tényleg! – ütötte meg homlokát – Segíts nekünk!

- Bármiben tündérke! – Csókolt kezet Hikarunak a szemeibe nézve, és a becenevén majdnem felnyerítettem, ám Sota oldalba lökött ahogy meglátta felcsillanni a szemem. Szeretem ha foglalkozik velem, de ilyenkor lógva hagyhatna.

- Nem értem hogy csináltad, de egész ügyesen rám találtál. – dicsérte meg a srácot megsimogatva a vállát – Igazából két embert, azaz – javított – már csak egyet mi is keresünk.

Bármennyire gyomorforgatónak találtam, hogy így enyelegnek, a hányingernek köze nem volt ahhoz, hogy elfehéredtem erre a mondatra. – Ne zaklasd ezzel. – tereltem – Hidd el, megnéztem a videóit és kerestem, de hiába.

- Igen, rájöttem, hogy te neeem jutsz semmire – emelte meg mutató ujját, elhúzva azt az egy szócskát amitől az önbecsülésem lentebb ugrott egy szintet, s kerestem a szavakat. Legbelül tudtam, hogy kamuzok, de nem vághattam a képébe.

- Témánál vagyunk. Nem látszik az arca, hangot ritkán ad a felvételeknek, és mostanság nem forgat. Mit vársz tőlem?

- Várjunk, várjunk! – Dőlt előre Felix a székében, hogy kimondja, s végeztével hátra vetette magát a támlának. – Kerestek valakit név és arc nélkül? Jól értem?

- Igen. – Kaparászta körmét Sota, és a tartása megfeszült. Tehát ő is érzékelte mi zajlik körülötte.

- Esélytelen, ha semmi infó róla. – Biggyesztette le ajkát a srác, és mi megkönnyebbülve mosolyogtunk egymásra, miközben a kisdémon szexin hátratúrta tincseit. Rettenetesen dögös ilyenkor.

- Ezt megbeszéltük, de lassan haza kéne indulnunk. Sota kábé három órája mondta, hogy éhes, és igaz azóta nem panaszkodott, viszont szeretném ha kajálna valami tartalmasat. – Viszonylag korán lefújtam a bulit, de mindenki követett. Nagyszerű.

Alig tíz perc múlva már az utcán gyalogoltunk. Sota felajánlotta, hogy a hátára ugorhatok, ha elfáradtam, mert hiába lettem magasabb nála, azért elbírna. De mivel józanul is képes a saját lábában elesni, addig forgattam a szavakat, mígnem ő kötött ki az én hátamon. Kicsit elaludt a négy utcányi séta alatt, habár nem csoda, mert apró mozdulatokkal simogattam a combját. Hikaru meg amilyen fájdalmasan vánszorgott a koncerten az elején, mostanra annyira lett légies. Helyt adtam Felix megjegyzésének, hogy az alkohol elég jó fájdalomcsillapító. Csak a másnap ne lenne...

Egyikünkben sem okozott kérdést vagy fennakadást, hogy Felix nálunk éjszakázik, sőt a recepciós hölgytől mindünknek kérettem fel vacsorát. Engem különösebben nem érdekelt plusz egy fő, Sota aludt, Hikaru meg...nos, ő Hikaru, gyermekien boldog volt, ha lehet így fogalmazni.

Kvázi beértem a szobámba, a legcsodásabb teherrel mögöttem, és Sota ébredezni kezdett. A hátamra hajtva fejé ölelte át mellkasom, mikor letettem a földre a lábait, s kuncogva szóltam rá. – Töki, ne aludj vissza, zuhanyozz le, és egyél előbb.

Rekedtes, fáradt hangján morgolódott. – Egyre jobb beceneveid vannak, ne rajtam próbálgasd őket. Apád segge a töki.

Nagyot szusszantva forgattam meg a szemem, s ezek után meg kellett kérdeznem. – Akkor azt se szereted ha kicsinek hívlak?

- Az más. – nyöszörgött felemelkedve, hogy a fürdőbe menjen – Az tetszik ahogy szex közben mondod. – és amint magára csukta az ajtót tovább vitte a gondolatot, ám még hallottam – Amikor kiejted mintha villám futna át a testemen.