Kazu szemszöge

"- Jó, jól vagyok, menni fog nélkületek! – Hadonászva hessegettem el magamtól őket és meglepő módon tényleg felálltam. – Hah, látjátok? Tudok én ha akarok! - Persze nyilván az első lépésemnél egyszerre fogtak meg, nehogy sikerüljön lefejelnem a padlót, vagy ne üljek seggre, aztán Sotára néztem. – Megengedem, hogy segítsetek, és befogom, csak egy kérdés. – Akadt a nyelvem, viszont még mindig derengett, hogy tisztázni akartam valamit.

- Hm?

- Leszel a férjem?"

- Kazu, kazu kelj fel! – szántott végig az arcomon két cirógató ujj – Reggel van, lassan indulnunk kell. – még nem tudtam kinyitni a szemem, és ez a hang ahelyett, hogy segítene az ébredésben, kellemesen elringat, megnyugtat. Miért akarja, hogy felkeljek, mikor olyan puha és kényelmes a fekhelyem. Az ágynemű aromájáról nem is beszélve. Ráadásul ma már dolgozni se kell. – Elmegyek zuhanyozni, térj magadhoz, mire visszaérek! – Parancsolgatott, ám nem tudtam komolyan venni ilyen lágy érintés után. Főleg, hogy az illata ami körbe lengett kábító volt. Friss, mégis fűszeres, olyan mely ha nem figyelsz és bekúszik az orrodba, lezsibbasztja az elmédet a béke édes illúziójával kecsegtetve. Fantasztikus, ami egyből jókedvet varázsol, hiába hasad szét a fejem. A francba!

Morogva tapogattam a lepedőt magam mellett, bár nem tudom mire számítottam, mert a keresett test azt mondta a fürdőbe megy. Határozottan jobban örültem volna csókoknak az ébredéskor, de az ellen se tiltakoztam volna, ha más elfoglaltságot talál a szája...talán még a fejfájásom se lenne ennyire kínzó. – Ah! – nyöszörögve nyitottam ki a szemem, és a vajszínű bútor elárulta, hogy valóban jó helyen vagyok. Sota lakását beborította a fényáradat, ami melegséggel töltene el, ha a hirtelen világosság nem esne rosszul az íriszeimnek. Dereng, hogy este véletlenül kicsit többet ittam, de egyelőre homályos a kép, hogy kötöttünk itt ki. Mindenesetre mosolyt csal az arcomra, olyan kedvesen ébresztgetett öt perce. Vagy húsz? Nem tudom, elveszett az időérzékem. Hunyorogva ültem fel, hogy kikeljek az ágyból egy fájdalomcsillapító reményében, és megindultam a konyha felé, de a díványon ott ült ő, háttal nekem, hanyagul lógó törülközővel a fején a telefonját nyomkodta. Teljesen elmerült benne, ezért még csak settenkednem se kellett. Vállát átkarolva hajoltam közelebb a füléhez, hogy kedvesen suttogjak neki. – Miért keltél ilyen korán szépség? – Hajoltam közelebb, és a törülközőt félre húzva egy puszit adtam az arcára.

- Ó, - fordult felém rebegtetve a pilláit, s ledermedtem – kösz, jólesik a törődés öcsi – csípett az arcomba – de remélem nem haragszol meg ha azt mondom nekem ez nem fog menni.

Hátrahőkölve dörzsöltem meg a szemeim hátha pusztán a káprázat játszik velem, vagy a másnaposság, ám nem változott át. – Te mit keresel itt?

- Naaa, az előbb még olyan édes voltál. – Csóválta meg a fejét Hikaru, de nem válaszolt a kérdésemre.

- Jöhet mindenkinek egy kávé? – Dugta elő az orrát a fürdőből Sota és élből a konyha felé vette az irányt ránk sem hederítve, ezért utána siettem.

- Te is láttad?

- Én zöldteát kérek, ha nem baj. – Lépett a nyomomba Hikaru.

- Akkor teát kapsz. – rakta fel a vízforralót a házigazda – Mit kellett volna látnom?

Kezdeti megdöbbenésem zavarodottságba fordult át. – Azt hiszem még mindig álmodom. – Pofozgattam magam.

- Ne bántsd az arcod, mindjárt kész a kávé, az majd felébreszt.

- Jó, ha ez nem egy illúzió, ő miért van itt? – Néztem a betolakodóra, aki jókedvűen dúdolászott, a haját törölgetve.

- Tegnap segített becipelni, és mivel fáradt volt felajánlottam neki a kanapét. – tette testvérem elé a forró vízbe áztatott filtert, míg a kávéfőző hangosan jelezte, hogy elkészült az első adag éltető. – Amúgy nincs vesztegetni való időnk, mert a szabadságot ritkán osztogatják vendéglátói körökben, szóval jobb ha gyorsan megisszátok és összepakolunk az útra.

Szájtátva markoltam fel a kávéscsészét és az este visszaidézésén ügyködtem még akkor is, mikor már mindketten mellettem ültek. Azaz majdnem mellettem, mert én a kanapé közepéhez a szőnyegre vetettem le magam, háttámlának használva az ülő részt, míg egyik oldalamon Sota ült a díványra, a másikon meg a testvérem lábát szagolhattam.

- Nos, beavattok hova megyünk? – Kezdeményezett beszélgetést szerelmem.

- Ja, igen. – köszörülte meg a torkát Hikaru, a tegnapi éneklés miatt néha csúszkált a hangja – Holnap este koncertre megyünk, körülbelül ötszáz kilométerre innen. Szóval jó, hogy ilyen hamar elengedett a főnökötök. Nem kell kapkodnunk.

- Közelebb nem volt zenekar? – Tréfálkozott Sota.

- Kazu nem mondta el mi az utunk célja? – Elég kevés időt hagyott rá, alig lehettünk kettesben, és annyira jól mulattak tegnap, hogy akár ő is felvilágosíthatta volna.

- Kerestek pár embert, ennyit. Nagyvonalakban elmagyarázta, csupán a részletek hiányoznak.

- Lényegében igaz. Az egyik gitáros, és tényleg kell majd kocsikázni hozzá, viszont vezethetünk felváltva. Egyébként később szerintem még repülőre is szállunk, de ezt mondja meg az öcsém, mert ő a technikai guru. – szürcsölgette a teát, az üvegpoharat bambulva – Tökéletes!

Ízlések és pofonok, a kávé szerintem jobb reggelire egy átmulatott este után, már ha van olyan szerencsés az ember mint én, hogy nem émelyeg. De ő tudja, és örülök, ha dicséri a démonom teáját, mert megérdemli. - Ennyire ízlik?

- Nem, csak látom az arcom a pohárban. – válaszolt gondtalan, de rájött, hogy vendégségben van és javított Sotára mosolyogva - Persze a tea sem rossz.

Ezt a beképzelt frátert, én megmondtam, hogy egoista. - Nem lep meg, hogy tetszel magadnak. Amennyi kenceficét használsz férfi létedre, csoda lenne, ha egy csepp eredménye se lenne.

- Végre bevallod, hogy jól nézek ki, de ez adottság. – vigyorgott élettelien, és egyből visszafordította a szurkálódásom - Van akin a világ összes kréme sem segítene.

- Csak jobban fáj a fejem tőled. – hajtottam hátra, tarkómat az ülőrészen pihentetve, és Sota gyönyörű tekintetével találtam szembe magam.

- Hozok gyógyszert, ha megittad. – Tette hűs kezét a homlokomra.

Az érintése most is megdobogtatta a szívem, és nem hagyhattam, hogy ez egyoldalú legyen, ezért a csuklójára fogva belepusziltam a tenyerébe. - Nyugi, kiszolgálom magam.

- Ó, és megszólalt a hősszerelmes férj. – Hikaru kuncogott eszes beszólásán, de Sota úgy húzta el a kezét, hogy azt se tudta merre nézzen.

- Lemaradtam valamiről? – Furcsa volt ez a reakció, ezért gyanakodva lestem hol az egyikre hol a másikra.

- Jajj, ne legyél már bunkó, hiszen tegnap kérted meg szerencsétlen kezét. – Ütött vállba a bátyám, de ezzel engem is rendesen zavarba hozott. Szóval részegen ilyeneket művelek? De hát még csak párkapcsolatban se voltunk...azt hiszem. Nos, végül is nem akkora gond, de mi lehetett a válasz? A jóisten biztos élvezi, hogy sose tudom hányadán állunk.

- Örülnék, ha jegelnénk a témát. – próbálta Sota helyrerakni Hikarut, habár a folytatásból rájöttem, hogy ez nekem is szól - Utoljára kicsiként marakodtam ennyit az egyik ovis társammal, ti meg már elvileg felnőttetek. Ne vonjatok bele a vitáitokba.

Meg tudtam érteni, mivel a szerelmi életünk csak ránk tartozik, és Hikarunak semmi köze hozzá. Ettől függetlenül kihagyhatatlanul kikívánkozott egy utolsó mondat. - Nézz már rá, ő sosem lesz nagy. - Mutattam végig alacsony termetén, és igyekeztem nem elröhögni magam a fején, bár Sota elég szúrósan nézett ahhoz, hogy alább hagyjon a jókedvem.

- Na jó, igyátok meg ami a pohárban van aztán tipli haza és a kocsiért. Én meg a ruháimon kívül bepakolom az összes gyógyszerem, mert az biztos, hogy kelleni fog valami nyugtató hozzátok.

Sota szemszöge

Végre van egy kis időm egyedül. Noha pár órája keltem, máris elfáradtam tőlük. Ha állandóan ezt fogják csinálni velem ideggyenge leszek. El kellett volna fogadnom a fizetést az apjuktól. Mindig abban a tudatban voltam, hogy sosem lesznek gyerekeim, erre itt vannak. Nem is tudom, valami agykontrollra lenne szükségem, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni őket. Együtt halálosak.

Azért az tagadhatatlan, hogy jól jött Hikaru segítsége, mindaddig amíg le nem itta magát Kazu. Azt hittem, a legrosszabb az lesz, hogy ki akarja majd kényszeríteni a vallomásom, ezért nem akartam vele kettesben randizni. Ez a kutyaképű meg már a házasságnál tart. Az se érdekli, hogy csak az ágyban mondtam ki azt a bizonyos szót.

Á, holtbiztos, hogy nem gondolta komolyan, csak belebolondult a féltékenységbe. Igen, nem lehet más magyarázat... Meg kell hagyni volt bátorsága a nagyszájúnak.

Mégis jólesett a törődése tegnap. Gondoskodó, okos, sármos, szexi, talán...áááá, nem! Nem, ez lehetetlen! Teljesen hülyére vesz, és elgyengít, mindig ezt csinálja! Szeretnék haragudni rá, erre áradozok róla. Van ennek értelme?

Pakolnom kellene az útra azonban, mint valami megkergült egér mászkálok a ház egyik falától a másikig és vissza. És a mérleg két oldala is pont így ingadozik az elmémben. Agyrém, hogy mit vált ki belőlem egy bolondos kérdése, nekem pedig egy apró vallomás problémát okoz felé. Szerelmes vagyok, de nehéz a szemébe mondani csakúgy. Mi van ha megteszem, és szertefoszlik a vágyálom, majd kiderül, hogy mindez csupán önámítás.

Mmmmh, nekem ez nem megy. Félek tőle még mindig. Szex közben egyszerű volt közölni vele, olyankor nem gondolkodik túl sokat az ember, de de...áh... Miért ilyen kicsi ez a lakás? Folyton falakba ütközök! Azt mondják kockázat nélkül nincs nyereség, ám ez így túl rizikós, túl gyors. Minden egyszerűbben működne, ha nem lenne ilyen figyelmes, akkor én se lennék ennyire odáig érte, és nem töprengenék a kérdésén. Ki gondolta volna, hogy emlékszik azokra a jelentéktelen információkra, hogy miket iszok vagy eszek? Mi több, azzal jön, hogy amióta meglátott szeret. Mindaddig nyugodt voltam amíg ki nem mondta azt az átkozott szót az ebéd után, azóta pedig állandóan szajkózza, hogy kínozzon. Eszembe se jutott, hogy majd fokozni is tudja! Rendesen megdobogtatta a szívem. Az a nagy helyzet, hogy valahol tetszik a kérdése, megtisztelő, és feszülté tesz, hogy ilyen bátor.

Ez így nem jó! Át kell vennem az irányítást. Még csírájában elfojtom benne a gondolatot. Természetesen nem kívánom elkeseríteni, szóval a legjobb ha tudtára adom, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, és akkor lenyugszik. Remélem. Ha úgy igazán beismerem az érzéseim iránta a rajongása majd eltereli a figyelmét a bugyuta kérdésekről. Hiszem, hogy ezzel meg fog oldódni. Tegnap még kerülni akartam a témát ma meg már magamtól rohanok elé. Mikre nem képes? Kénytelen vagyok a tettek mezejére lépni, mert csak nem állhatok kukán vele szemben, amíg az oltár elé nem vezet, hogy ott mondjam ki. Fix, hogy ezért csinálja!

Kínos, de ilyen szinten soha se voltam jó a szavak terén, hisz ez óriási jelentősséggel bír. Könnyebb azt kimondani, hogy szeretem a sültkrumlit, mint azt, hogy szeretlek téged. Pedig nem sok betű változik...

Na jó, nagy levegő.. - Szeretlek! – Jó, megy ez. Nem, nem nem! Persze, hogy megy, ha nincs előttem. És ha hátat fordítva mondanám? Azt végképp nem tehetem! Kell valami..hol egy rohadt kép? Csak van róla egy, amin gyakorolhatok.

Bepakoltam a bőröndbe az összes valamire való ruhadarabom, talán még többet is mint kellett volna, aztán minden mást amire még szükségem lehet, s ez által kissé rendezettebb lett a lakás. Viszont nem találtam képet. Feltúrtam az összes fiókot mire egyre mégis ráleltem, és ugyan szűkén voltam az időnek, gyakorlásba kezdtem. Egész jól haladtam, de hiába volt fiatalabb a képen, szégyenszemre folyton megkívántam. Ahogy a szemébe néztem, éreztem magamon a forró nagy tenyereit. Már egy egész napja nem ért hozzám.. Nem szándékoztam csupán a testiségekre kiélezni köztünk a dolgot, ám tény, hogy ha meglátom, minden percben kívánom, ami nyilván az ő hibája!

A körülményekre való tekintettel csökkeni akartam a feszültségem, ezért éppen csúszott a kezem a nadrágomba, mikor csöngettek.

Király..

Meredező vágyamat egy hosszabb pulcsi alá rejtve nyitottam ajtót, és Hikaru arca láttán múlni kezdett az érzés, ezért neki adtam a csomagjaim, hogy a kocsihoz vigye, addig is nézhettem tovább. Mire Kazu felé fordultam már rendbe voltam, de kissé kényelmetlenül feszengtem.

- Mehetünk? – Kérdezte lekonyult ajkakkal, s rájöttem, hogy megint félreérthetően viselkedek, hát úgy döntöttem eljött az idő.

- Kazu! – Sokkal vékonyabb hangon mondtam ki a nevét mint szerettem volna, magamra sem ismertem.

- Igen?

- ööö, jól nézel ki? – köszörültem meg a torkom mélyítve az orgánumon, és kérdés helyett korrigáltam, az ajtófélfának támaszkodva – Jól nézel ki! - Francba! Most mit csinálok? Nem ezt akartam mondani.

- Kösz! – Hálálkodott halkan, és ennyiben maradtunk, mert megindult a lépcsőház kijárata fele. Nem kapkodtam, hogy hallgasson meg, mivel volt egy sanda gyanúm, hogy mégsem ez volt a megfelelő alkalom. Rájöttem, hogy lesz még erre időm, ezért méltóságteljesen haladtam mögötte, hogy elfoglaljam a helyem az anyósülésen.

Valahogy mindenkinek egyértelmű volt az ülésrend, szerencsére ebből nem csináltak vitát, sőt meg se szólaltak. Biztosan fájt nekik csendben maradniuk, de még az is lehet, hogy ők is belefáradtak a szüntelen harcba. Tehát hálát adva az összes szentnek akit ismertem bekapcsoltam a rádiót, ami a kocsi hangos dorombolásába vitt némi ütemet. Egy idő elteltével viszont álmosítóvá vált az út. Nem akartam Kazut vezetés közben magára hagyni, mivel Hikaru már aludt hátul. Mit szépítsek? Tíz perc után horkolt, én legalább bírtam két órát mire kezdtek leragadni a szempilláim. Gyengéden oldalra lestem a mellettem lévő jóképű vezetőre, s megremegett minden porcikám. Kazu nem vette észre, meredten koncentrálva figyelte az utat. Megnyugtatott, hogy ő legalább éber, az viszont már kevésbé, hogy ilyen hallgatag.

- Fáj még a fejed? – Indítottam beszélgetést, mert sokkal energikusabbnak szoktam meg.

Egy pillanatra rám mosolygott, de vissza is fordult. – Nem, csak próbálok emlékezni a tegnapra.

- Rendesen berúgtál egy pohár whiskytől. – Tördeltem az ujjaim, mert ingoványos talajon lépkedtem, és félő volt, hogy ismét olyat kérdez amire még nem tudnék válaszolni.

- Probléma nélkül megúsztam volna, ha azt a pár üveg sört előtte alkoholmentesen kérem. – morfondírozott – Mondd, hogy normálisan viselkedtem!

- Nos, egész jól nevelt részeg vagy, szóval nincs gáz.

- Ilyet se mondtak még rám. – jegyezte meg.

- Örülök, hogy az elő lehettem.

Sokat sejtető pimasz szájtartásából tudtam, hogy hatásos válaszra készül. - Hát, pár elsőt kaptam már tőled.

Ezzel koránt sem lett oldottabb a hangulatom, ellenben beugrott, hogy talán azt is tőlem kérdezte meg először. – Aha, megállnál a következő kúton? Ki kellene nyújtóznom, és vezethetne helyetted Hikaru. Kis pihenés mindenkinek kell, ne feküdjön itt ilyen kényelmesen.

Behódolva teljesítette a kérésem, s negyedórával később már a benzinkút wc-jét is megjártam, és a kassza melletti csokikat bámultam. Kevés édességet eszem, de néha napján mégsem tudok ellenállni nekik. Akkor kívánta a szervezetem amikor kávé hiányban szenvedtem. Kétség kívül árultak eszpresszót, de kifejezetten érzékeny voltam rá, és ha valami kávénak nevezett mosogató levet kapok, akkor az egész nap el van baszva. Ezért kiválasztottam a három legszimpatikusabb finomságot, s visszaültem a fiúk mögé a kocsiba, mivel ott volt hely.

- Indulhatunk? – Érdeklődött az anyósülésen Kazu. A csokikat tartva bólogattam, hogy válasszanak, és boldogan dőltem hátra mikor rájöttem, hogy a kedvencemet hagyták meg nekem.

Hikaru beindította a motort, és lassan rátért a főútra. – Jól meggondoltátok, hogy én vezessek? – Ásított egy nagyot.

- Amíg ébren vagy, és balesetmentesen vezetsz nekem megfelel. – Vontam meg a vállam.

- Már nem fogok estig aludni, pusztán alig látok. Egyébként idegesít, hogy kirohadt a kipufogó, pedig mióta mondtam apának, hogy nézesse meg. – Harapott bele a csokijába, és a kormányra tette a kezét hozzászorítva az édességet.

- Mi? Én meg azt hittem, hogy feltuningoltad egy sportkipufogóval. – Szólalt meg teli szájjal Kazu.

- Bolondnak nézel? Minek költsek rá? Ez egy használati tárgy, csak pénztemető lenne.

- Cssst! – simogatta Kazu a műszerfalat leintve a bátyát - Az autónak lelke van, még a végén meghallja!

- Jézusom.. – ámult el Hikaru.

- Jobb a békesség. – fogtam meg a fejem, mert számomra ugyancsak hihetetlen volt, hogy ezt hangosan ki kell mondanom - Ne sértegesd, nehogy lerobbanjon alattunk!

A srác lemondóan mordult fel - Ah, két hülye egy pár. Tényleg összeilletek!

- Na végre, hogy elismered. – csapott egyet boldogan a combjára Kazu, majd az oldalsó tükröt pillázta - Egyébként, nem akarom senkire ráhozni a frászt, de egy fekete motor mintha követne minket.

- Talán arra jön amerre mi. – Vetettem fel.

- Igen, a házadtól, és neki szintén meg kellett állnia a kúton.

- Üldözési mániád van? – Fordult felé Hikaru, de a testvére visszatolta az arcát az út irányába.

- Milyen szavakat ismersz? Olyan okos vagy...

- Akkor jó, ha belátod, nem tudtam, hogy lejött-e. Kösz.

Ismét kifáradhatatlanul húzták egymás agyát, ám én is hihetetlennek tartottam, hogy kövessenek minket. A háttámlának dőlve ráhangolódtam a motor bőgésére, és arra ahogy Hikaru gázt adott. A fáradtság a nyugalommal lengett körbe, s az autó átringatott a semmi szigetére, mígnem éktelen veszekedésre nyitottam ki a szemem. Nagyon álmos voltam. Meglepődtem, mert már egy ismeretlen város épületeit láttam magasodni magunk körül, mely mégis ugyanolyan volt mint a többi. Zajos, tele az utcákon rohangáló emberekkel. Mondjuk jelenleg talán a kocsi belsejében nagyobb volt a ricsaj.

- Én kiadom a lelkem, vezetek helyetted, te meg a térképhez sem értesz! – Kiabált zsörtölődve Hikaru.

- Mit sírsz állandóan rinyagép? Kiváló mitfahrer vagyok!

- Kiválóan bénázol. – Ah, mennyit veszekednek...tuti házasok voltak előző életükben.

Rosszallóan felemeltem a fejem rájuk meredve, viszont a kioktatásuk elmaradt, mivel teljesen elgémberedett a nyakam. – Mi bajotok van?

- Eltévedtünk. – Nézett rám Kazu lágyan elmosolyodva.

- Cseréljetek helyet, ha ennyire bízik magában a testvéred. Lássuk ő odatalál-e, bárhova is tartsunk...

Csodával határos módon tényleg hallgattak rám. Hikaru kommentár nélkül leparkolt, büszkén elfoglalva a vezetőülés melletti helyet és a telefonján lévő, lenémított GPS-t mustrálta. – Menj egyenesen, majd szólok ha kanyarodni kell.

- Kazu miért nem használta a telefont? – Érdeklődtem, miközben a srác összehajtogatta a műszerfalra feldobott térképet, majd a kesztyűtartóba rakta.

- Az övé lemerült, én meg nem adtam neki oda az enyémet. – rántotta meg a vállát – Hogy is ne, a végén megjönne a kedve, hogy turkáljon benne.

- Mindent értek. – Bólintottam mindentudóan.

- Most! – Szólt Kazura felemelt hangszínnel.

- Mit most? – Értetlenkedett a kedves, aki adott pillanatban mégsem volt annyira kedves, de helyt állt a kérdése.

- Itt kellett volna lekanyarodnod, kihagytad a lehetőséget! – Méltatlankodott, az öcsét hibáztatta, viszont biztos voltam benne, hogy ezt pusztán a kettejük közt zajló játék része.

- Nem szóltál időben, és azzal, hogy MOST nem tudok mit kezdeni!

- Akkor mi legyen? Meddig menjünk egyenesen?

- Komolyan tőlem kérdezed? Nálad van a GPS. – mérgelődött - Nekem mindegy, mert ha igaz, hogy a föld kerek előbb-utóbb visszatérünk...

- Ah, hová tettem azt a nyugtatót? – Túrtam a nadrágom zsebébe.