Kazu szemszöge

"- Hová akarsz menni? – Keserű boldogsággal töltött el a kérdést melyet mindig hiányoltam, de nem állhattam meg, válaszként mindössze egy viszlát hagyta el ajkaim mielőtt még becsukódott mögöttem az ajtó."

Késő délután lévén nem róhattam sokáig az utakat a városban bolyongva, az önsajnálatba feledkezve. Ha kérdés nélkül kimaradok a szüleim még telefonon keresztül is képesek lennének leüvölteni, hogy megsüketüljek. Sietnem kell, mivel közlekedési eszközre se szállhatok, mert nem fürödtem le Sotánál. Elég kellemetlen, viszont sokkal rosszabb érzés az, hogy elvesztettem..

Vicces, hiszen hogy veszthetném el ami sosem lehetett az enyém? Igazán izgalmas volt amíg tartott, ez cáfolhatatlan, de soha nem kellettem neki. Az eszem tudja, noha a lelkem mégse akarja elengedni. Ha azt vesszük rengetegszer volt velem durva, és igen, ide sorolom azt is mikor átnézett rajtam. Értelmetlen, hogy emiatt vagyok ennyire levert. Hülyeség, de már-már azon morfondírozom, hogy kerüljem el a holnapi sulit, aztán a szülinapozást anyáékkal. Egyikhez sincs kedvem. Most minden szürkébbnek és monotonnak tűnik az életben. Elvégre sajnos, otthon meg kb mindenhol máshol jó pofát kell vágnom, mintha semmi se történt volna. Csak kellene valami ami kiűzi a gondolataimból mielőtt lebukok. 

Ah, istenem, szeretem őt, a nevetését, ahogy a szemei beszélnek hozzám helyette. Amikor szorosan magamhoz ölelem a mennyekbe repít ha viszonozza, és mindig meglep valamivel, mint most mikor édesen kéjesen a nevemet mormolta. Nem akarok újra egyedül lenni, de én se kívánhatom magamnak a szenvedést. Azt viszont most megfogadom, hogy soha többé nem megyek a pasik közelébe, ha ez ennyire fáj. Maradok a lányoknál, nem szeretnék megkeseredni ilyen fiatalon, ráadásul érzem, hogy a darabokra tört szívemet egyébként sem tudná más személy összeilleszteni.

- Min töröd a fejed? – Csatlakozott mellém Kaede a semmiből mint a villámcsapás. És könnyen elérte, hogy hasonlóképpen rosszul érezzem magam, mintha átcikázott volna rajtam.

- Te mit keresel itt? – Hunyorogtam, mert a fény szinte megvakított sötét gondolataim között, s így néztem körül hirtelen. Eddig csak a lábam vitt a jól ismert utakon. Sose hittem volna, hogy most futok bele valakibe. Főként ebben az állapotban..öm..koszosan.

Barátom vállát rántva préselte össze a száját mielőtt válaszolt volna. – Hozzátok megyek, mert a múltkor levert a bátyád lol-ban, és viszem a nyereményét. – Lendítette felém a díjat egy cseppet sem zavarta, hogy közben felrázza a két doboz sört a szatyorban. – Szerintem max egy polip tudná megverni Hikarut. Valahogy minden billentyűn egyszerre van a keze, és közben az egeret is használja!

- Miből gondolod, hogy otthon van? - istenem add, hogy ne legyen - Kolis jó pár kilométerre innen, nem emlékszel? – Csóváltam meg a fejem, ám a hasonlata azért megmosolyogtatott.

- Igen, de hazajött, hogy veletek ünnepeljen. Nem tudtad? Még nem voltál otthon? – húzta össze szemöldökét – Történt valami?

- De voltam, csak..El kellett ugranom vásárolni, és amikor eljöttem még kongott a ház az ürességtől. – Magyaráztam. Egy hazugsággal több vagy kevesebb a barátaim fele, már nem számít.

Ellenben jobban átgondolhatnám mikor ilyenekre vetemedek, mert a kezeimre nézett, melyekben nem volt semmi. – Ó, értem. És mit vettél?

- Elvesztettem a pénzem. – Motyogtam halkan, miközben azon morfondíroztam mekkora hülye vagyok. A legszívesebben előre rohannék hazáig, mert ha sokáig beszélgetünk előbb-utóbb lebuktatom magam, csakhogy ugye értelme nem lenne, egy helyre megyünk.

- De a zsebedben van a pénztárcád. – Bökött rá a nadrágom kidudorodó részére, amely egy kellemetlen foltot is kiemelt. Ezért mégis gyorsítottam a lépteimen. 

- Ne kötözködj, mert nem vagyok jó kedvemben! – mordultam rá – Még a suliban kiránthattam belőle valahogy a pénzt. Nem tudom, csak azt, hogy nincs benne.

- Jól van na, ne harapd le a fejem! – Emelte fel szabad karját én pedig elszégyelltem magam. Nem elég, hogy hazudok, még le is teremtem. Biztos mindenki ilyen barátról álmodozik.

– Bocs, csak ez a nap szörnyen alakult. - Tudtam le ennyivel, és kezdtem megnyugodni ahogy megláttam a házunk.

- Nem gond, ha Akhasi lennék azt mondanám, hogy a zsömléknek biztos ilyenek azok a nehéz napok, – természetesen leesett célozgatása, azonban mire megrándult az arcizmom már folytatta – de én nem mernék ilyet, meg amúgy se az én stílusom.

Nagyot fújtatva emeltem az égre a szemem. A családom furcsállná ha vitázva mennénk be, ezért jobbnak láttam mihamarabb lezárni a dolgot, mielőtt rázúdítom a mai napom összes haragját, hisz a kulcsom már a zárban fordult. - Oké, lehet, hogy megérdemlem, csak hagyjuk abba! – Sajnos több van az én rovásomon, szóval kénytelen vagyok benyelni a szívatását. – Megjöttünk!

Kiáltásomra anya mosolyogva dugta ki a fejét a konyhából, hogy köszönjön, és a bátyám tényleg a nappaliban nyomogatta a tv-t a fotelből. Éppen csak felnézett róla a hangomra.

- Hát te? Holnap péntek, nem lenne sulid? – Üdvözöltem testvériesen Hikarut. Jó a kapcsolatunk és valahol szeretjük egymást, de ez nem mindig jön le másoknak. Ritka az amikor kimutatjuk..

- Ne kezdjétek fiúk! – Emelte fel mutatóujját anya fenyegetően, aki ismét a köreinket gazdagította. Én pedig egyből hátrébb léptem, hogy Kaedét ölelgesse meg helyettem. Egyszerűbb volt őt odalökni a sárkánynak. Egyébként se hiszem, hogy ilyen állapotban szeretne dédelgetni.

- Szia Életem, rég láttalak, ugye velünk vacsorázol? – simított a hátára – Mindjárt megterítek. Addig kérlek tartsd rajtuk a szemed nehogy szétszedjék a lakást. – Majd sarkon fordulva visszasietett a főhadiszállására. Igen, anya mikor itthon van szinte minden idejét a konyhában tölti, hogy a világ legjobb ételeit vagy süteményeit üsse össze. Ezt még a szomszédok is elismerték, mert ha valamiből többet csinált kénytelenek voltunk házalni vele, hogy ne kelljen kidobnia. Mi persze utáltunk másokhoz járkálni, de ez őt cseppet sem érdekelte.

Akhasi és Kaede egyébként gyakori vendég volt nálunk, szeretettel fogadták őket, amíg meg nem ismertem azt a démont aki úgy elcsavarta a fejem, hogy manapság ritkultak ezek az alkalmak. Hanyagoltam a srácokat miatta, ám egyik sem panaszkodott. Szerencsés vagyok, hogy a barátaim.. És hát, nyilván annak is meg volt az oka, hogy felügyelni kell ránk a bátyámmal, nem túlzott anya, Kaede is tudta. Mert hiába vagyunk idősebbek, azért rendszerint harcolunk. 

Általánosba többször összetörtük egymást vagy magunk, mostanság viszont kevésbé jellemző ránk. Inkább vitatkozunk. Ritkán megyünk ölre, úgy évente egyszer, bár ebben a távolság rengeteget segít nekünk. Azonban ezek az alkalmak mindig emlékezetesek.

Hogy a legutóbbiakat említsem csak, két éve például Hikaru beszólt, és hát véletlenül kiesett az emeleti ablakomból a sövénybe. Kissé nagyobbat löktem rajta a kelleténél, de egész jól megúszta, mert mindössze öt hétig volt felkötve a karja a testén lévő karcolásokon kívül. A mázlistának házit se kellett írnia és körbeugrálták..Tavaly meg az erkélyajtót törtük be. Mindketten kint voltunk az "ici-pici" hátsókertünkben. Az elején még kellemesen beszélgettünk a hintaágyon a csajokról. Aztán valamiért, igazából nem emlékszem pontosan, a bátyám elvette a telefonom. Vissza akartam szerezni, ő viszont beszaladt vele a házba. Túl hamar a nyomába lendültem, amire nem számított. Rám csapta az üvegajtót, mely egyből ripityára tört. Engem meg apa vitt a kórházba, hogy összevarrjanak, mert több helyen szétvágott az üveg és valószínűleg több szilánk volt bennem mindenhol, mint az ajtókeretben. 

Nem csoda, hogy próbálnak erőszakmentesen nevelni. A bátyámmal valamiféle őrült kapcsolatban állunk, de szeretjük egymást. Ezt mi sem bizonyítaná jobban, mint, hogy mindig ápoljuk a másikat a baleset végén. Hikaru tavaly abból sem engedett, hogy bejöjjön velem a rendelőbe. Örült neki az orvos. Poénosan lepacsizott velünk és megkérdezte, hogy most melyikünk a beteg, pedig én voltam tiszta vér..Időnként elgondolkodom, hogy egyszer meg fogjuk ölni egymást véletlenül.

- Helló bratyó, ez a tiéd! – Nyújtotta Kaede a szatyrát, amit Hikaru győztes mosollyal, mellkasát kidomborítva fogadott.

- Na látod Kazu, neked is ajándékkal kellene üdvözölni! –Mormogta amíg szemügyre vette, hogy a megfelelő mennyiség van-e a zacskóban - Kaede, nem lehetnél te az öcsém?

Szememet forgatva ráhagytam, és inkább a fürdőbe igyekeztem egy gyors zuhanyra, hogy minél hamarabb anya után siessek, hogy segítsek neki. Az evőeszközök között turkált mire beértem a konyhába, kissé mégis elidőztem a kellemes víz alatt. Így már csak csodálni tudtam a megterített asztalt, és a rajta gőzölgő ételt.

- Kazu, hogy hogy nem a fiúkkal vagy?- Jött felém jókedvűen a kanalakkal és az evőpálcikákkal.

- Muszáj? – Néztem rá esdekelve, de csak elkacagta magát. – Amúgy se kéne egyedül gondoskodnod mindenkiről, már elég idősek vagyunk. Legalább néha engedd el magad és csináld azt amit szeretnél.

- Aha..

- Mi az, hogy aha? – Kérdeztem rá, mert hát volt a hangjában valami.

- Abból szép kis felfordulás lenne. – állapította meg óvatosan – Nem érzed jól magad édesem, beütötted a fejed?

Erre  felkacagtam, anyám csodálkozó tekintete pedig meglágyult. A pillanatot ellenben nem lehetett örökké fenntartani, telefonom üzenetjelző hangja akaratosan csendült fel mire egyből rosszul lettem. Összeszorult a gyomrom és a szívem nagyot dobbant, nyelnem kellett mielőtt kivettem a zsebemből a készüléket. Feszülten néztem a kijelzőt, de csak Akhasi írt rám, pedig már reménykedtem..Mondjuk magam sem tudom miben. Felszabadultabban nyitottam meg üzenetét, bár lehet nem kellett volna, mert ez állt benne: „ Hallgasd meg vagyis nézd meg a Palaye Royale-től a Black Sheep-et. Ha tetszenek a fiúk, akkor te vagy a hús.." Nos, valahogy úgy éreztem, erre nem kell válaszolnom. Egyáltalán miért fordult meg bármelyikünk fejében, hogy én passzív leszek? Holnap ő is biztos ide tolja vacsira a képét, akkor majd megkérem, hogy szálljon le a témáról. Mert oké én kértem, hogy segítsenek, mégse így gondoltam...

Ezen kívül már csak a sulit kéne elintéznem. Kérhetném szülinapomra, hogy ne kelljen bemennem? Úgy érettségiig... Legalább azt úsznám meg valahogy.

- Mi van fiam, minden rendben? Elmerengtél.

- Igen anya, csak a holnapi napon járt a fejem. - Végül is nem hazudtam, de egyre jobban zavar, hogy kezdek visszaesni és állandóan elbambulok. Azt se vettem észre, hogy a bátyámék lassan beszivárogtak hozzánk az étkezőbe.

- Nagyon jól néz ki minden! Köszönöm a meghívást. – Kaede szeretettel nézett anyukámra miközben helyet foglalt. Külseje ellenére nagyra tartotta a gyomrát. Magas barátomban volt valahol egy Bermuda-háromszög, ahol eltűnt az étel.

Apa pedig utolsóként csatlakozott hozzánk. – Sziasztok!- Ő többször hazahozta a munkát, ezért gyakran vonult el, ám vacsorára mindig előkerült. – Kazu, hogy vagy így egy nappal a felnőtté válás előtt? – komolyan mondom úgy érdeklődött mintha legalább tíz évesnek nézne - Kíváncsi vagy már az ajándékodra?

- Hogyne. – Mosolyogtam fáradtan, számomra túlságosan fel volt pörögve. Bíztatóan bólintott aztán az ételnek szentelte a figyelmét. Most jólesett, hogy ilyen szűkszavú. Szerencsére aztán mindenki csendben evett. 

Az első falat után realizálódott bennem igazán, hogy éhes voltam, persze nem véletlen. Sotával elég sok kalóriát elégettünk, még úgy is, hogy főleg ő mozgott. Rettentő meleg volt abban a lakásban. Na tessék, már megint az a démon jár a fejemben. De nem írt és hívni se akar, kiábrándító.

Megint elbambultam, csak pillanatnyilag a bátyám irányába, ezért Hikaru egyből kérdőre vont. – Most mit nézed a kajám? Nekem dupla adag jár! – Húzta közelebb magához a tányért, mintha el akarnám venni. Néha egész aranyosan viselkedett.

- Akkor adhatsz belőle. – Közelítettem hozzá pálcáimmal, de felvette velem a harcot, elütötte a sajátjával.

- Azért nyújtani is kell valamit! - Öltötte ki a nyelvét, gyerekesen, ezért úgy gondoltam elég ha csak felnyújtom neki a középső ujjamat, hogy érezze a törődést, ám erre rám kacsintott. Nekem meg egyből grimaszba fordult az arcom.

Eleget ettem, majdhogynem rosszul voltam a végére, de elhatároztam magam. Levettem egy tábla tejes milka csokit a szekrényből, és takargatva a nadrágomba rejtettem. A mosogatógépbe raktam a tányéromat a hozzátartozó kellékekkel, és boldogan indultam meg a tv elé. Végre csokizhatok! Fel se nyomtam rajta a hangot, amit Hikaru vett le a készüléken, mert ahhoz szükség lett volna a kezemre. Csak néztem, és nem gondoltam arra, hogy másnap reggel milyen rosszul leszek, mert laktóz érzékeny vagyok. Ez volt a legjobb tervem, hogy ne kelljen megint hazudnom..

Nos, szidtam is magam egy darabig mikor kínomban tekeregtem a hideg földön a fürdőben. Alig vártam, hogy anya felkeljen és kérhessek fájdalomcsillapítót. Émelyegtem és a hányinger csak rátett egy lapáttal, de elértem a célom, otthon maradhattam. Anya persze rájött, hogy mit tettem, főleg mert mielőtt elindult munkába megtalálta a csokis papírt. Hitetlenül csóválta a fejét hangtalanul dorgálva, aztán magamra hagyott. 

Mikor már hatott a gyógyszer mégis úgy éreztem, hogy megérte. Ezzel három napot nyertem hiszen addig biztosan nem látom őt...És ez így is lett volna ha apa szülinapi ajándéka nem borít mindent. Akkor igazolódott be, hogy a sors se akarta, hogy együtt legyünk.

- Tudod Kazu, előléptettek. – Dicsekedett el apa, és én mit tehettem volna mást, gratuláltam. – Angliába kell utaznom, és arra gondoltam, hogy elkísérhetnél. Ez lenne az egyik ajándékod.

- Wow, nem hangzik rosszul. És a többiek?

Apa letette az evőeszközt a szülinapi tortaszelet mellé és várakozóan rám nézett. – Ők is követnének minket egy pár hónap múlva.

Két oldalamon barátaim ledermedtek, de nekem valamiért egyre jobban tetszett amit hallok. Reményekkel telve álltam az ismeretlen út előtt, nem tudhattam mi vár rám, mégis jobbnak látszott mint amitől menekülni akartam. Szóval elköltözünk. Pár évig talán ritkábban láthatom a barátaimat, de nem maradok örökre, főleg, hogy felnőttként megtehetem, hogy egyedül éljek és apa is pedzegette, hogy megtartjuk a házat. – De mikor?

- Vasárnap délután indulnánk. – Mosolygott, nekem viszont kiesett a süti a számból erre a nagy siettségre. – Tudod tegnap jött az ötlet, hogy magammal vihetnélek. Egyelőre pár nap, főleg dolgoznom kell kint, de megnézhetjük az ottani lakhelyünket, a környéket, vagy az éttermeket. Mindegy. Közben elintézek néhány papírt és.. – jókedvűen elhúzta a száját – beiratkozunk az új iskoládba. Pár napot eltöltünk ketten, de szerintem legkésőbb csütörtökön visszajövünk egy hétre. Azt természetesen töltheted a barátaiddal, később úgy is max nyáron látjátok egymást.

Nem szépített a kilátásainkon, de ebben azért nem kegyelmeztem, kiharcoltam, hogy gyakrabban meglátogathassanak mégiscsak a barátaimról volt szó. Nem hagytam magam. Ezt az évek is tanúsíthatták, mert minden szünetben, vagy amikor csak ráértünk valamelyikünk utazásra adta a fejét, még az egyetemi időszak alatt is. A pénz nem számított, szóval a helyzethez képest elég gyakran találkoztunk. Azonban Sotát soha nem láttam többet, de sajnos nem is feledtem. Egy darabig működött, hogy félretegyem az érzéseim, azonban feladtam. Hagytam, hogy néha marcangoljon, mígnem tényleg arra kényszerültem, hogy haza költözzek.

6 évvel később...

Sota szemszöge

- Hamarosan ott vagyok, ne sürgess ennyire Mark! Amúgy se értem miért ugrálunk körbe egy új embert. – Kicsit pofátlanul elégedetlenkedtem az üzletvezetővel, igazság szerint be se akartam menni a kávézóba ahol dolgozom – Jó, értem, hogy az unokaöcséd barátja de..

- Egyébként is akartunk már egy csapatépítőt, hiszti helyett kapkodd a lábad, mert elfogy az ingyen pia. – kiabálta a készülékbe – Csak pár üveggel vettem, és tudod, hogy a kávézóban nem tartunk alkoholt. – Heccelt kedélyesen, de már le is tette.

- Mindegy. – Morogtam, nem volt ínyemre a dolog, de védelmemre szóljon, teljesen mást terveztem. Erre megjelenik egy új ember, ma a hét negyedik napján, csütörtökön, és egyből bulizunk. De egy kölyök mellett akarnak inni? Tuti jól emlékszem azt mondta az unokaöccsének a barátja. Sebaj, majd bebújok a sarokba és alszom. Nem véletlenül vettem fel fekete baseball sapkát és maszkot. Ha szar lesz bármikor meghúzhatom magam, talán észre se veszik, ha lejjebb hajtom a siltet a szememre.

Még be se értem, csak a kávézó ajtaja csilingelt, de a főnök már hangosan kiáltotta a becenevem, noha az eredeti sem túl hosszú... – So! Végre, hozom a kaját srácok. Valaki segítene?

Körbekémlelve levettem a kabátom, mert bent melegebb volt, és már majdnem leültem, mikor lélegezni is elfelejtettem. – Én szívesen segítek! – Ajánlkozott az alak, akit csak a szemüvegem árnyékából figyeltem.

- Kazu, te maradj nyugodtan, ez volt az első napod, biztosan kimerültél. – Kedveskedett Mark, a szemöldököm meg önkéntelen feljebb csúszott. Nem szokott ő ilyen lenni, meg amúgy most mi történik?

- So, gyere te. – Kapta el a csuklóm, és pár lépéssel a pult mögé rángatott, ahol már ott hevert az összes étel. – Azt hittem ki fog hűlni miattad. Szerencséd, hogy itt vagy!

Viszont én ámulva mutogattam hátra, az asztalunk irányába. – Ki ez a gyerek? – Az agyam nem akarta felfogni, hogy nem csupán képzeltem az előbbi perceket.

- Az unokaöcsém barátja, figyelsz te rám, néha?