~Hogyan találkoztam Dr.Strange-gel~

...aztán ő ismét szólásra nyitotta a száját, és én...

...egy hatalmasat sikítottam. Ám amikor ténylegesen kieresztettem a magas cét a torkomból, már a szobámban álltam, és a fazon a székemben ült. Most komolyan, tudom, sokszor kérdeztem és tinihiszti vagy sem, de miért én?

-Nem tudom, mivel kezdjem, hogy nem bántalak, vagy, hogy nyugodj meg, de asszem, ha meghallgatnál, az lenne a legjobb - jelentette ki a férfi a legnagyobb nyugalommal az arcán.

-Ki maga? - kérdeztem, és hirtelen szívesen elhúztam volna a francba, bár tudtam, hogy sok értelme úgysincs, ha mindig elvarázsol. Szó szerint.

-A nevem Dr. Stephen Strange, Leila. Segíteni szeretnék neked.

-Oké... Honnan tudja a nevem? Mi maga, varázsló?

-Úgy is mondhatjuk. A New York-i szentély őrzője vagyok.

-Ahaaa... - bólintottam lassan és megfontoltan. Hiába mondtam volna pár hónappal vagy pár évvel ezelőtt erre, hogy ugyanmár, ne szórakozzon velem, az igazság az, hogy mióta láttam isteneket repkedni és ez a fickó visszateleportált a szobámba, nem igazán voltak kétségem affelől, hogy igazat mond.

-Leila Maria Kinman, te világéletedben a múltat kutattad, hogy választ találj arra, ki az apád. De néha a múlt valójában a jövő. Csak ki kell nyitnod a szemed, és látni. - Ez persze gyönyörű, spirituális és mély monológ lett volna, ha nem teszem hozzá a végére, hogy:

-Oké, látom Önt, de... basszus. Jaj, ne mondja komolyan, hogy az anyám lefeküdt egy olyan csávóval, mint maga. Mármint, nem bántásból, tényleg, jó, hogy megvan az apám, a monológ is szép volt, csak... - És Strange-nek itt elfogyott a türelme.

-Semmi... közöm... anyádhoz... - hangzott fenyegető válasza, ám pillanatokkal később derűs hangvételre váltott. És nem azért, de az arcán nem látszott semmi érzelem! - Tessék, ebből talán kibogarászol valamit - dobott nekem egy könyvet, amit elkaptam, és majd leszakadt a karom tőle.

-De ez szankszrit, én nem....

-Sok sikert! Tudni fogom, ha rájöttél valamire. - mondta, majd eltűnt, én meg ottmaradtam, egyedül. Elpárolgott. Oké, Leila, gondolkodj racionálisan... Mi a franc?

***
A könyv gyönyörű volt. A lapjai csak úgy pörögtek az ujjaim alatt. Látszott, hogy kézzel festették. Egy ilyen könyvrégiség akár több millió dollárt is érhet. Majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lehet benne. Mit is mondott Stark? A tudás bennem van... Jaj, légyszi, olvass szankszritul! - könyörögtem a chipemnek. Olvasd a szankszritot! - parancsoltam meg magamnak erélyesebben, de hiába próbálkoztam. Nem akart menni a szankszrit, így se, úgy se, úgyhogy jobb híján elővettem a Google Fordítót. 15 percembe telt, amíg el tudtam olvasni az első három szót.
Óh, ez nem a basic szankszrit volt, nem ám! Jesszus.
"A múltidézés mágiája" - ez volt a könyv címe. Múltidézés...

***
Aznap éjjel volt egy álmom. Nem szórakoztam 15 percnél többet a könyvvel, piszok fáradt voltam, és már nem volt kedvem semmihez. Az álmom viszont... Gyönyörű volt.

Kicsi voltam, és egy körhintán ültem a londoni parkban, ahol mindig futottam. Persze sok más is történt ott, anyával például, de ez most az én történetem. Soha, de soha nem ültem azon a körhintán kiskoromban, és most mégis... A játék ugyanis nagyon drága volt, és hiába könyörögtem anyámnak a jegyért. Szóval a körhintán ültem, és láttam anyát kacagni... Csodaszépen nevetett, úgy ahogy én sosem hallgattam nevetni. A mosolyok, és kacagások, amiket én kaptam, általában fáradt szemekből jöttek... Anya itt most viszont majd' kicsattant. De mellette... hallottam még valamit. Egy férfi hangja volt. Kiscsillagnak nevezett.
Aztán a kép váltott, és én kisbabaként feküdtem a bölcsőmben. A szemem csukva volt, és hiába próbáltam kinyitni, nem ment. Egy férfi tenyerének a simítását éreztem az arcomon. A kisbaba(aki én voltam)a tenyérhez simult az arcával, és boldogan gügyögött. A kéz puhán simított végig az arcomon, én pedig könnyezni kezdtem, és...

felébredtem. A könnyek végigfolytak az arcomon, és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Akkor éjszaka elolvastam két oldalt a múltidézés mágiájából, de elaludni újra nem mertem. Hajnali hatkor kilopóztam futni. Nem tudom, mennyit futottam, de meg akartam szabadulni. Minden emléktől. Amikor eléggé fáradtnak éreztem magam hazamentem, letusoltam, aztán pedig a konyhába mentem egy pohár ananászléért. Majd visszatotyogtam a szobámba, és olvastam tovább, alkalmazni próbálva a könyv tanítását, de alighogy elkezdtem, Pepper már kopogtatott is az ajtón, hogy el fogok késni. Így aztán felvettem a futócsukám, pár cuccot behajítottam a táskámba, és elindultam a Bosszúállók főhadiszállására, ahol Natasha már várt... Kissé idegesen.

-Natasha Romanoff - köszöntött hűvösen, kezet nyújtva, amit én tök hülye módjára elfogadtam. A következő másodpercben már a földön feküdtem, és tökre sajgott a hátam. Tasha még mindig tartotta a jobbomat, és a bal lábával a vállam mögé lépett, majd mélyen a szemembe nézve azt suttogta, hogy:

-Ha még egyszer elkésel, Stark cseszheti a pénzét. - Az a helyzet nekem nem lett volna olyan fájdalmas, viszont Nat közben kitekerte a kezem.

-Azt hiszem ez egy csodálatos barátság kezdete - nyögtem csendesen, miközben a nő kezet nyújtott, hogy felhúzzon.

***
Mindeközben - bár én nem tudtam róla - Tony a reggeli whiskeyjét fogyasztotta a konyhában.

-Mi a baj? - kérdezte Pepper, aki éppen dolgozni indult. - Ez a második poharad ma reggel, Tony. Azt hittem, hogy már megbeszéltük....

-Nincs meg a könyv. - szakította félbe Stark Pepps-et.

-Biztos csak elpakoltam valahova... Ne aggódj, meglesz, megígérem.

-Sehol sincs, ... Mi van, ha visszajött?

-Miért jött volna vissza? - simított végig Pepper Tony vállán. - Azt mondtad, meghalt.

-Nem meghalt, megtért.  A két dolog sajnos nem ugyanaz.

-Ha te mondod - vont vállat Pepper. - Ne parázz ezen, édesem. Minden rendben lesz. Leila biztonságban van, itt, velünk. És boldog.

-És ha megtudja?

-Valahogy el kell majd fogadnia. 

-De én... 

-Tony, ne izgulj. Ha Violet visszatért, arról tudni fogunk. Szóval csak nyugi. Rendben? - mosolygott a nő, majd a férfi válaszát meg sem várva csókot nyomott az arcára, és távozott.

***
-Velem őszintén beszélhetsz mindenről - jelentette ki Romanoff, ahogy az edzőterembe értünk - de ettől még nem leszünk barátok. Az a dolgom, hogy kiképezzelek. Nem szabad hisztizned. Nem szabad megszólalnod. Tűrnöd kell a kínt és a fáradtságot. Arra foglak kiképezni hogy a legdurvább menstruációs görcseid idején is lenyomj egy teljes flotta tengerészgyalogost.
Azt kell tenned amit mondok, le kell győznöd engem, de legfőképpen magadat. Ki kell lépned a komfortzónádból és túl kell nőnöd magadon.
Muszáj.
Különben elbuksz.
És abból a csatából nincsen meghátrálás, ami rád vár. Nincs pisiszünet. Ha nem készülsz fel, meghalsz. Bármennyire vagy is erős.

-Van jó híred is? - érdeklődtem erős, mélyről jövő cinizmussal. -És amúgy ha már pisiszünet, igazán elmondhatnád merre van a mosdó.
Natasha rezzenéstelen arccal szemlélt.

-Oké, ez kezd fura lenni... - vontam fel a szemöldököm. - Mire...?

A válasz az, hogy semmire. Mert amint ezt megkérdeztem, Tasha elkezdett felém szaladni, két lépéssel elért, kirúgta a lábam majd a földön landoltam.

-Váársz? - nyögtem, ismét a padlóról. - Most komolyan, csak így tudsz kommunikálni? - dörzsölgettem a könyököm.

-Csak azt szemlélem, mennyire készített fel Barton.

-Az gyorsaság és erőnlét volt!

-Hát, nekem elég csigának tűnsz - csóválta a fejét Tasha.

-Kösz szépen.

-Nyugi, azért vagyok, hogy segítsek. Mondjuk azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz, de... - mosolyodott el óvatosan Nat, és magában megjegyezve mennyire hasonlít a lány Tonyra.

Ezzel rájöttem, hogy amúgy tök szar vagyok. Éljen az univerzum megmentője... - gondoltam magamban, miközben elkezdtünk komolyan edzeni.
És attól a naptól kezdve nem volt visszaút.

***
Az a három hónap iszonyat gyorsan eltelt, és én még mindig nem tartottam sehol. Minden egyes éjjel az apukámmal álmodtam, majd rendszerint hajnali kettőkor verítékben fetrengve, könnyek között ébredtem. Ezek az álmok részletekben megmaradtak, és a hangfoszlányokból a teljes gyerekkorom látszott megcáfolódni. Minden egyes este egyre többet fedeztem fel, mert tudtam, hogy nem drogot szedek, és a pasi igazat beszél. 
Mondjuk, az vicces lett volna. Tony Stark, Dr.Strange és a New Yorki drogosok klubja. Új tag: Leila Kinman.
Viccet félretéve, olvasgattam a múltidézés könyvét, és próbáltam gyakorolni is, annak ellenére hogy egyébként hiányzott pár lap és nem is értettem mindent. De amúgy is elég sok dolgot kellett megjegyeznem.

Natashával edzeni veszélyesebb volt, mint gondoltam. Mondjuk végülis csak két bordám, egyszer a karom és egyszer a csuklóm tört el. A szóbeszéd szerint volt, aki ennél sokkal rosszabbul járt. De mindentől függetlenül egy csomót fejlődtem. És már nem jelentett akadályt az sem, ha az Odüsszeiát kellett valakinek fejből felmondanom ókori görög nyelven. 

Igen. Ókori görög nyelven. Szóval mondhatni, tökéletesen készen álltam életem első nagy melójára, és ha valaki véletlenül pont az Odüsszeiát akarta volna hallani tőlem, akkor el tudtam volna neki mondani. Alapműveltség pff... Ókori görög nyelven.

Augusztus vége felé kaptam egy levelet, a suliból, ahova majd járni fogok, Tony intézte nekem. A nyáron egy csomó kütyüt terveztünk együtt de nem mondanám, hogy annyival kedvesebb lett... Vagy hogy éppenséggel sokkal többet tudtam volna róla. Csak az emlékei kísértettek, de azok nagyon. A fejébe azonban már nem láttam bele, és nem tudtam, hogy akkor hogyan sikerült.

(...)
-Szeretettel várja Önt a queens-i Midtown Gimnázium - tettem le a kezemben lévő papírt, amint felolvastam az azon lévő utolsó szót, majd felnéztem, és Stark várakozó tekintetével találtam szembe magam.

-A Midtown? Komolyan, Stark? - kérdeztem tőle.

-Baj? - nézett rám kérdően.

-Versenyeztünk ellenük... egyszer - merengtem.

-Ne térj ki a kérdés elől, baj vagy nem, gyerek?
Csak megráztam a fejem, mire ő helyeslően bólintott, majd intett Tashának.

-Nat, csinálj belőle normális, queens-i menő diákot.

-Persze, és neked ne csináljak egy manikűrt? Jézusom Stark te tényleg belehalnál ha egyszer szépen megkérnél valamire? - forgatta szemét a vörös hajú nő.

Tony csak bólintott, Tasha meg pofonvágta.

Fél óra múlva alig ismertem magamra. Kötött fehér pulóverben, fekete bőrdzsekiben farmerban és bakancsban álldogáltam a tükör előtt. Benne volt a hanyag, Starkos elegancia és a queens-i bulvár trash stílusa egyaránt. Én akkor is hiányoltam a futócsukáimat.

-Ne már, Nat - hisztiztem, amikor leerőszakolta őket a lábamról.

-Leila, imádlak, de semmi stílusérzéked nincs. Legalább még ha Nike vagy Adidas lenne na de ez...

-Nat ez a 2000-es évek egyik legjobb típusa. Ráadásul guberáltam! - ellenkeztem, de rájöttem, hogy az utolsó mondatot nem lett volna szabad kiejtenem a számon. Kaptam érte nem egy lesújtó pillantást.

-Te nő vagy. Viselkedj is úgy - suttogta a fülembe, és kirántotta a hajamból a hajgumit.

-Áú! - szisszentem fel, mert kitépett pár hajszálat. - Nat, ezt miért? - kérdeztem volna, de ő félbeszakított.

-Így ni. A hajadat pedig begöndörítem.

-De Nat, én utálom, ha... - ellenkeztem, ekkor azonban ő megfordított, és belenéztem a tükörbe.

Fiatal, 16-17 évesnek tűnő lány került velem szembe. Barna haja lágy hullámokban omlott alá a válláról, kötött fehér pulóvert viselt bakanccsal és fekete bőrdzsekivel.

-Ez én vagyok? - dadogtam a tükörképemet bámulva.

-Befejezhetném a mesterművem? - kérdezte Tasha a hajsütővassal a kezében.

-Igenis, főnök - sóhajtottam mosolyogva.

Amikor megjelentem a nappaliban, Happy elfüttyentette magát, de Stark egyetlen pillantására elhallgatott.

-Én aaa... a másikat néztem, főnök - motyogta Natre meredve.

-Bravó, Romanoff ügynök - pillantott elismerően rám és a mögöttem álló Tashára Stark. - Kegyed pazar munkát végez, mint mindig - bókolt a nőnek, de az kinevette.

-Azt hiszem, ezt már párszor megbeszéltük, Stark... - motyogta.

-Leila te viszont... Gyönyörű vagy - dicsért meg Stark.

-Köszönöm.... - bólintottam illedelmesen. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam a ruhákban.

-Azt azért nem mondtam, hogy csinálj belőle bombázót! - suttogta idegesen Nat fülébe Tony. - Minden fiú rá fog nyomulni!

-És ez így van rendjén - mosolyodott el kajánul a nő. -Stark, ne aggódj - fogta meg támogatólag a férfi vállát.

-Fel kell nőnie, ugye? - Tony hangjából áradt a keserűség.

-Már nem egy éves - bólintott a nő.

Így történt, hogy Stark és én a régi futócipőimet Nike-kra cseréltük, a lábamon pedig a sportos cuccok helyett Martens bakancsok és Converse cipők jelentek meg, kiegészítve néha bokacsizmával, és lassan elérkezett az az idő is, amikor Natnak el kellett mennie... Nekem pedig elkezdődhetett az első önálló küldetésem.

Romanoff ügynök azonban még egyáltalán nem látta úgy, hogy készen állok. Ki tudja, talán maradni szeretett volna. És ahogy rám nézett mindig... Olyan fura volt. A mosolyában volt egy kis fájdalom. Egy kis szánakozás. Mintha azt gondolná, hogy nem ezt érdemlem. Őszintén szólva nem értettem, ez miért volt. De dolgozni már sokkal jobban dolgoztunk együtt.
Ezt csak abból vonom le, hogy már nem kerültem le kétpercenként a földre.

***
Stark nem engedte. Muszáj volt mennie. Ígérte, hogy tarthatjuk a kapcsolatot, de egyikünk sem hitt neki. Nat viszont megígérte, hogy nem megy el csak úgy... És azt is, hogy lesz még valaki, aki majd vigyáz rám. Egyébként meg nem volt túl érzelemdús. Megölelt, magához szorított, de többet nem jelentett neki a dolog, nem úgy, mint Clintnek, bár Nat elmenetelénél már csak pityeregni mertem.

Tony ezután hazaküldött egy hétre, még így suli előtt - rég szeptember volt már, de kit érdekel - amúgy sem siettünk, mert biztos volt benne, hogy úgyis mindent tudok. A küldetésem világosan meg volt adva: össze kellett haverkodnom egy Peter nevű fiúval... hogy megfigyelhessem, és vigyázhassak rá, mint egyfajta gardedám. Ez viszont azt is jelentette, hogy a Midtownba kell járnom... Ami együtt járt a napi államokon keresztül autózással/futással. Esetemben inkább a kocsi mellett döntöttünk.
A jogsival már nem volt gondom. Miután Natasha lángoló autókat vezettett velem, meg pisztollyal lőtt rám miközben lobbanékony anyagot szállítottam rázós talajon, nem volt gondom egy sima párhuzamos parkolással.

***
Azt hiszem, New Yorkba először olyan október elején juthattunk el, Stark egy munkaügye miatt. Gyönyörű pénteki nap volt, a Nap hét ágra sütött az óriási metropolisz felett, az utcák pedig tele voltak emberekkel. Tony megígérte, hogy utána elmehetek a Central Parkba... természetesen csak  testőrrel, de ez sem ronthatta el a jókedvemet.

A Midtown épülete valami óriási volt, még az angliai sulimnál is nagyobb, de Stark tudta, hogy merre tartunk, és nem volt neki probléma, ha valakit fellökött. Nem győztem bocsánatot kérni a diákoktól.

Az igazgató, Mr. Wan már az irodában várt minket, beléptünkre pedig mint a rugó pattant fel a székéből.

-Üdvözöllek, üdvözlöm - nyújtott kezet nekem és Tonynak is.

-Jó napot - biccentettem. - Tony... Mr.Stark - böktem oldalba a mellettem állót. - Szemüveg - suttogtam, mire a férfi észbe kapott, és levette a napszemüvegét, mi pedig formális dolgokat kissé nehézkesen letudva a székeken foglaltunk helyet.

-Mivel Leila egy másik iskolából jött, úgy vélem, rá férne egy kis felzárkóztatás - nézett rám a kezét tördelve jövendőbeli igazgatóm, mintha tőlem várna segítséget, megerősítést, én azonban érdekesebbnek találtam az óriási serlegeket mögötte a falon, és talán egy kicsit túl látványosan kezdtem el őket fixírozni.

-Azt hiszem erre ebben az esetben nem lesz szükség - rázta a fejét Stark. - Még valami? Vagy végeztünk? - kérdezte pofátlanul.

-Én ezzel azért vitatkoznék, Mr.Stark - tiltakozott a férfi félve. - A legjobb diákomat adnám a kislány mellé. - próbálta máshogy meggyőzni.

Ez a kislány okosabb mint te, és az összes diákod egybevéve - gondoltam magamban, de nem szóltam semmit.
Mondjuk azért a kíváncsiság felébredt bennem a legjobb diák nevének hallatára.

-Köszönjük, de nem kérjük - utasította el Stark. - Leil, megyünk - szólt oda nekem, felkelt a székből, és miután kezet fogott az igazgatóval, kisétált. Én is követtem volna, de az igazgató megállított.

-Kérem. Leila vagy, ugye? - mosolyodott el félénken. - Ha bármikor úgy érzed, hogy szükséged van segítségre, csak szólj, nem gáz. Oké? - kérdezte.

-Igen, köszönöm. - bólintottam, és hozzátettem: - Kérem, bocsásson meg Tonynak - fintorogtam. - Kicsit fura, és mindig siet. Még egyszer köszönöm, hogy ilyen gyorsan elintézte a beiratkozást.

-Semmiség - legyintett. - Viszont, ha szabad ilyet kérdezni, maga ugye nem Mr. Stark... Pa-partnere? - tette fel a férfi félve kérdését.

-Jaj, ugyan, dehogyis. De ha megkérhetem, ne firtassa - legyintettem. - Tudja, a média, meg az ilyenek miatt. - villantottam rá legszebb műmosolyomat.
Ő tudomásul vette.

-Kikísérem - állt fel készségen a  székéből.

-Nagyon kedves - biccentettem.
Pff. Talpnyaló.

-Nos, örülök, hogy iskolánk diákjai között üdvözölhetem, Ms. Kinman - fogott velem kezet az igazgató. - Az órarendjét majd a titkárságon kapja meg. Amúgy, ha szeretné, bemutathatom pár embernek. - ajánlotta fel készségesen. - Ők majd körbevezetik az iskolában. Ott van például Peter - mutatott egy barna hajú fiúra.

-Parker? - kérdeztem vissza talán túl hirtelen.

-Igen - biccentett a férfi nagyon meglepetten.

-Tudja, idefelé olvasgattam a trófeákat - magyaráztam meg, amit ő szó nélkül hagyott.

Ekkor azonban valami történt, és a fiú tekintete rám szegeződött.
Éreztem, hogy csak engem lát a folyosón, és én is csak őt. De az egész csak egy pillanat műve volt.

Peternek, az úgynevezett célpontomnak gyönyörű, Starkéhoz hasonló csokoládébarna szeme volt. Látta, hogy nézem, de nem tudtam, mit kéne tennem. Végül csak biccentettem egy aprót, majd elköszöntem Mr. Wan-tól, és kisiettem az épületből.

-Nem hiszem el ezt a lányt... - dobolt Stark idegesen a kocsitetőn. - Mi tartott ennyi ideig? - kérdezte türelmetlenül, amikor odaértem.

-Elhoztam azokat a papírokat, amiket maga otthagyott, - sóhajtottam - plusz megpróbált meggyőzni a korrepról, de nemet mondtam.

-Helyes - bólintott ő. - Neked nincs időd ilyesmire, kölyök. Meg úgyis te vagy a legokosabb, ha nem tanulsz semmit.

Bólintottam, de Peter tekintete nem hagyott nyugodni. Vajon... vajon mit gondolhatott rólam? Tudok majd így hozzá közeledni úgy, hogy ne lennének előítéletei irányomban? Gondolataimat a kocsi brummogása szakította félbe, ahogy elindultunk, de a figyelmem nem terelődött el sokáig.

Ugyanis valaki elkezdett érdekelni a suliból, valaki, akihez munkán kívül nem igazán kellett volna közelednem.
És, bár, persze sejtettem, de nem tudtam, hogy ez mekkora gondokat okoz majd számomra.