~A tréning~

Persze, hogy összeszedtem magam reggelre. Ki nem hagytam volna egyetlen edzést sem. Clint felvett a fekete kocsival, és kimentünk egy ügynökkel a pusztába gyakorolni. Pár bemelegítő gyakorlat és 10 nyílelkapás után Bartonnal másik gyakorlatra váltottunk.

-Jól csinálod - dicsért meg, és én olyan büszke voltam magamra, hogy csak na. Még le is pacsiztunk.

Az ötlete az volt, hogy jussak el hozzá úgy, hogy kikerülöm a nyilait. Persze ezt megcsinálhattuk volna egy sima gyakorlótérben a főhadiszálláson is, szimulációkon, de élőben annyival izgalmasabb volt.

-Asszem, ha eltalállak, Stark megöl, de nyugi, pontosan célzok - mosolyodott el.

-Nem félek. Neki kéne tőled - nevetek fel, és ő is nevet. 

-Jó, kölyök. - biccentett. - Készen állsz? A második vonaltól idáig. Mehet? Ééés... indulj! - kiáltott.

És ez így ment tovább, egészen addig, amíg meg nem untuk. Utána úgy kellett átfutnom egy holt téren, hogy ő folyamatosan lőtt rám - bár egy idő után már pisztollyal is, de azt már nem csak ő csinálta, hanem egy ügynök.  Volt úgy, hogy követ kötött rám, de ténylegesen egy szikladarabot, de már a golyóálló ruhában is rohadt nehéz volt futni. A harmadik hét végére valóságos apró harctéret építettünk ki a két vonal körül, és amikor Clint bejelentette, hogy ezután más veszi majd át a képzésem, akkor szabályosan elsírtam magam. Neki is párás lett a szeme, de boldog volt, hogy visszamehet a srácaihoz. Megígérte, hogy egyszer majd bemutat Lorának. 

-Köszönöm szépen - mosolyodtam el a könnyeim közben.

-Nincs mit. Nem tettem volna, amúgy, de nagyon örülök, hogy megismerhettelek.

-Én is nagyon örültem, Mr.Barton.

A délutánjaimat általában S.H.I.E.L.D.-esekkel töltöttem, és igyekeztem minél többet gyakorolni a lövést, erőnléti feladatokat végeztem. Esténként, ha Stark nem volt olyan fáradt, volt ideje arra, hogy együtt barkácsoljunk, tanítson a kvantumfizikára, meg ilyenek. És őszintén szólva, élveztem így a dolgot. Nem jártam suliba, már majdnem nyár volt, és hiába feküdtem minden este izomlázzal az ágyba, már nem dőltem ki, csak pár percre max, egy négy-ötszörös erőbevetés után. A gyorsaságom és a koncentrációs készségem, meg a reflexeim profik lettek. 

De akkor este nem tudtam, hogy mi lesz másnap. Ki folytatja a kiképzésem? Első bevetés? Bármi? Egy kiadós fürdő után fáradtan bújtam ágyba, és még megnéztem, hogy mi történt a sorozatomban. Azért nem szűntem meg tininek lenni, mert eljöttem Starkhoz. Nem akartam egyszemélyes gyilkológép lenni. Apám ügyével nem haladtam sehová. Nem nagy meglepetés. Már rég gondoltam mindenre, és se a fotóval, se a levéllel nem tudtam semmit kezdeni, mondjuk nagyrészt azért, mert a tréning minden időmet kitöltötte: Nem ismertem sem hétvégét, sem éjjelt, sem nappalt. Mondjuk egyszer Stark megdicsért a teljesítményemért, és elküldött vásárolni Happyvel. Nekem az volt életem egyik legjobb napja - neki kétségtelenül az egyik legrosszabb. Szerencsétlen. Tony semmilyen kifogást nem fogadott el, és egyedül nem akart elengedni. Pedig amúgy nem vagyok egy nagy vásárlós fajta.

(...)

Másnap reggel kilenc óra körül, tök kipihenten ébredtem, és Pepperrel a teraszon reggeliztünk, együtt. Tony csak kicsit később csatlakozott, és az első mondatával rögtön be is szólt nekem:

-Te, Kölyök, mióta iszol te kávét? Még csak 15 éves vagy.

-Magának is jó reggelt, Mr.Stark. A nevem Leila Kinman, tudja, majd' egy hónapja töltöttem be a 16-ot, és tudja mit? Nem vagyok a lánya - tártam szét a karom mosolyogva, és belekortyoltam isteni jegeskávémba, ezért nem láttam Stark fejét, amit egy másodpercre vágott, amikor a nem vagyok a lánya dolgot említettem.

-Szia, Tony - mosolyodott el Pepper, és adott neki egy puszit, ahogy felállt. - Nekem most mennem kell, de nektek van megbeszélnivalótok, ha jól tudom. Legyél kedves, kérlek - suttogta az utolsó mondatot a férfi fülébe, majd elhagyta a helyiséget.

-Szóval, helló, Leila -  huppant le Stark az asztalfőre. - Tegnap édesanyád... felhívott. - vont vállat, mintha mindennapos dolog lenne.

-Igen? - kérdeztem.

-Pakolj össze, este indul a gépünk.

-Hogy mi van? - Kész, eddig tudtam nyugodt maradni.

-Haza kell, hogy vigyelek, kapsz két hét szünetet.

-Tényleg? De utána visszajöhetek?

-Persze, mit gondoltál? - nevet fel, ahogy beleharap a croissant-jába. - Jaj, kölyök, miért rúgnálak ki? Egész ügyes vagy - biccent, mintha nem tudná, hogy ez mennyit jelent nekem.

-Egész ügyes? Erősebb vagyok magánál páncél nélkül - vonok vállat, mire felkapja a fejét.

-Ne szaladjunk ennyire előre - rázza a fejét.

-Nyugi, - kuncogok - Clint mondta. Erre már ő is nevet.

-Szóval, a lényeg az, hogy jó lenne, ha összepakolnád a cuccod. Majd én eldoblak Londonba, magángéppel. Happynek szegénynek még ki kell pihenni a vásárolgatásaidat.

-Legközelebb maga jön velem, ha addigra nem épül fel, ugye tudja? - viccelek.

-Nincs az az isten - rázza a fejét, de érti a viccet. Azért jó, hogy a kezdetihez képest egy kicsit feloldódtunk, és már tudunk mondjuk viccelni. Jelentős fejlődés az ordítozáshoz képest. Este, amikor felszállt a gép, még abba is beleegyeztem, hogy Stark zenéjét hallgatjuk. Na jó... A beleegyeztem az talán erős túlzás, de azt Starknak semmiképpen sem kellett tudnia, hogy én is ezeket szoktam hallgatni. Tudom, hogy fura, de esküszöm, hogy sokkolóan hasonlítottunk pár dologban.

(...)

Aki teljesen le volt sokkolva, hogy úgy 15 év után Tony Stark újra feltűnt az ajtajában, az nem más volt, mint az anyám, Liz. Már akinek, Liz, ugye.

-Szia, Lizzy! - köszöntötte anyámat Tony mosolyogva, a napszemüvegét le sem véve.

-Szia, Anya - öleltem meg én őt, nagyon örülve, hogy újra láthatom.

-Sziasztok - mosolyodott el, és, bár én nem láttam, miközben megölelt, bemutatott Starknak.

-Anya, bemehetnénk? - kérdeztem, mikor már egy kicsit túl sok ideig ölelgetett.

-Persze, drágám - mosolyodott el, de még ölelgetett tovább.

-Lizzy, minden oké? Furán viselkedsz - vonta fel a szemöldökét Tony.

-Én, furán? Ugyan - legyintett ő.

-De, határozattan fura vagy, Anya. Te becsíptél? - fintorgok.

-Leila, kérlek, ne legyél nevetséges - nevetett fel.

-Liz? Minden rendben? - kérdezte bentről egy ismeretlen férfihang.

-Igen, persze, csak... - Anyám nem tudott mondani. Óh, megjött a lányom, aki nem tudja, hogy a mellette álló férfi valójában az apja?

Bentről mozgolódás hallatszott, majd az ajtóban feltűnt egy ember, és így ismerkedtem meg leendő nevelőapámmal, Philipp-pel, neki pedig mindenesetre nagyszerű első találkozás jutott a családunkkal.

-Hát akkor talán gyertek be - engedett be minket Anya, mi azonban még megálltunk egy másodpercre Starkkal.

-Tuti be van csípve - mondtam neki, ő pedig jelentőségteljesen bólintott.

(...)

-Nem vagy fáradt, kicsim? - kérdezte Anya a kínos családi vacsora felénél, amit mellesleg csak azért ettem meg, mert nem tudta, hogy a gépen már vacsoráztam.

-Nem igazán, Anya - ráztam meg a fejem, és hogy ezt bizonyítsam, betömtem egy pofa, Anya-féle, tök undorító salátát. Egyszerűen utálom az ecetet. 

-Miért ne maradhatna? - érdeklődött Philipp, és ezzel elkövette az első hibát. - Szeretnék megismerkedni Leilával, ha már így sikerült.

-Nem, kizárt dolog.

-Egyetértek anyáddal, tényleg ki kéne pihenned magad - biccentett Stark, aki nem is értettem, hogy hogy maradhatott még. Anyám nem is mulasztja el megköszönni a hozzászólását egy hálás pillantással.

-OKÉ! Nyugi van! - keltem fel, és a tányéromat a mosogatóhoz vittem, beáztatni. - Azt hittem, hogy az én oldalamon áll majd -  szóltam oda Starknak, mielőtt felmentem volna a szobámba. - Jó éjt mindenkinek, viszlát Mr. Stark! - köszöntem el.

-Jó éjt kölyök! Két hét múlva én vagy Happy jövünk érted.

-Jó éjt, drágám! - mondta anyám. - Szia! - köszönt el Philipp is.

Természetesen eszem ágában sem volt még elaludni, túlságosan érdekelt, miről beszélnek, de egyelőre csak a kajáról folyt a szó, szóval úgy döntöttem, hogy gyorsan lezuhanyzom, majd egy pizsiben és egy pulcsiban visszakuporodtam a lépcsőre. Határozottan megérte.

Egyrészt azért, amit akkor hallottam, amikor anyám megkérte Philippet, hogy távozzon - ezzel szemben még Starkkal dumálni akart. Phil kiakadt, mert még csak akkor csöppent a családunkba, és nem értett semmit - azt meg végképp nem, hogy honnan ismeri anya Starkot, Stark engem, és mi közünk van úgy nagyjából egymáshoz. Na ja. Akkor még én sem értettem. Szegény. Azóta sem lettünk jobbak.

És, bár én nem hallhattam, miközben anya mosogatott, odasúgta Starknak, hogy biztosan a lépcsőn ülök, ezért ne merészelje elszólni magát.

-Hogy vagy, Lizzy? - kérdezte.

-Neked csak Liz, Tony.

-Bocs. Régi szokás.

-Tudom - válaszolta az anyám megvonva a vállát. - De most Leiláról kéne beszélnünk. Mi a terved vele? Vagy a barátodnak mi a terve vele?

-Nem éppen a barátom és Sokovia óta nem láttam... Na jó, ez így nem teljesen igaz... De annyi, hogy ki kell képeznem. A szülinapok rendben mentek?

-Igen, Leila jól viselte már egy idő után... a szülinapját pedig mindig máskor ünnepeltük, így 100%-ban ott tudott lenni.

-Ja, tudom... Ezért küldtem akkor Happyt.

-Micsoda megtiszteltetés - mondta szarkasztikusan anyám.

-Lizzy... Liz. Kérlek.

-Miért adod nekem vissza két hétre hogy aztán ugyanúgy elvidd? - kérdezi Anya sírós hangon.

-Mert kell neki egy kis pihenő. Nekem meg idő, hogy előkerítsem az embert, aki ki fogja képezni. De úgy tervezem, hogy a vasárnapok mindig a tied lesznek. Csak bevetés vagy fontos kültéri gyakorlat esetén mondhatja majd le.

-Te szórakozol? - Anya kezdte kicsit felhúzni magát. - Egy vasárnap? Egy tetves nap egy egész héten? Vagy még annyi se?

-Elvihetném örökre is, és nem találnád meg, szóval, örülj, hogy nem teszem - suttogta indulatosan Stark. Erre anyám szomorúan lehajtotta a fejét.

-Ne haragudj, Liz. Mindent megpróbáltam - suttogta, majd megérintette a vállát, és aztán kisétált az ajtón. Az ajtó kattanását anyám fájdalmas zokogása követte. Milyen metaforikus.

(...)
Másnap reggel, ahogy felkeltem, már nem is emlékeztem arra, hogy végül hogy jutottam el az ágyamig. Anya keltett, a reggelimmel, ami, oké, nem volt egy Stark-féle fellengzős, szállodai szintű teraszi reggeli, de ami már annyira hiányzott. Jó volt végre anyával lenni. A saját szobámban aludni. Arra az utcára nézni az ablakomból. Nem óriási görccsel ébredni a hasamban azért, mert ma is simán elronthatom és kirúghatnak. Hogy őszinte legyek nagyon jót tett ez a két hét. Villámgyorsan letettem az év végi vizsgáimat és utána már csak anyával, nagyapával meg a barátaimmal voltam. Sokat mentünk ki a parkba, jártunk moziba, sétáltunk, és sokat beszélgettünk. Anya még elvitt három napra a tengerpartra is. Megtudtam például, hogy pár hete randizgat az egyik munkatársával, Philippel, akit normálisan is bemutatott nekem - mondjuk kár, hogy Stark nem volt itt, mert feldobta volna az egészet, az tuti. Starkot illetően még mindig nem tudom, hogy mi volt vele meg anyával, ezzel kapcsolatban semmit sem hajlandó elárulni, de nem adom fel. Stark lehet a nyom apámhoz.
Ami pedig Philippet illeti... Hát, ha anya boldog vele, akkor örülök neki. De ettől függetlenül nem nyűgözött le - mondjuk nekem magasak az elvárásaim. Akinek sosem volt apamintája, az nem tudja, mit várjon, vagy mihez viszonyíthat. Oké, azt hittem, akkor még. Nem tudom, melyik volt a jobb.

(...)
Az a két hét elröppent, mint a pinty, és Happy már be is jelentkezett nálunk - oké, oké, Starkot vártam, de mondtam: folyton csalódást okoz. Csak akkor még meg kellett szoknom.
Szegény Happy még mindig teljesen kivolt, nem segített rajta sokat az a kis pihenő, de én örültem, hogy újra láthatom. Elbúcsúztam anyától is, tudva, hogy vasárnap úgyis jövök, és Happyvel kimentünk a géphez. Most sem mondanám, hogy Stark annyira várt volna: megint csak este, vacsoránál találkoztunk először, ami után elküldött aludni, mivel hogy "holnap nehéz napom lesz".
És tényleg fáradt voltam, nem is kicsit, ráadásul az időeltolódás miatt is fájt a fejem, szóval fürdés nélkül bezuhantam az ágyamba, és azonnal elnyomott az álom.

***
Ahogy másnap reggel felkeltem, és kibattyogtam a konyhába reggelizni, nem találtam sehol senkit.

-Úristen, úristen... - próbáltam nyugtatni magam. - Jézusom, én elaludtam! - sikítottam fel.

-Nem, dehogy, nyugi. Jesszusom, Leila, hogy van ekkora hangod? - kuncogott Pepperre. - Gyere, Tony beszélni akar veled. -invitált.

-Miért? Úgy értem... - kérdeztem volna, de végül csak legyintettem. - Mindegy. Menjünk.
Így hát pizsamában leslattyogtam a műhelybe, ahol Stark már várt. Öltönyben.

-Milyen elegáns valaki ilyen korán reggel - csodálkoztam gúnyosan.

-10 óra van, csak Pepper nem akarta, hogy sokkot kapj.

-Mi? PEPPER! - fordultam a nő felé.

-Bocsi. Nem akartam, hogy sokkot kapj. - tette fel a kezét.

-Jó de akkor miért vagyunk pontosan itt? - érdeklődtem.

-Leila? - mélázott a férfi, engem végigmérve.

-Mr Stark? - köszöntem, a helyzetet furcsállva.

-Máris visszajöttél? Fura. Mindegy. Szereztem neked.... edzőt - bólintott Stark két harapás kínai között.

-Tényleg? Kit? - lelkesedtem.

-Ms.Romanoff-ot - vont vállat Tony.

-Most szívat. Komolyan? - ujjongtam.

-Majd holnap meglátjuk, mennyire köszönöd meg - kukacoskodott, mire csak nagy sóhajjal megforgattam a szemeimet.

-Köszönöm szépen - mondtam gúnyosan.

-A lényeg az, hogy Ms.Romanoff társaságát 3 hónapig fogod élvezni, egészen pontosan olyan szeptemberig, mert akkor feladatot kapsz.

-Én? - köhögtem.

-Te. Nyugi, nem nagy kunszt... Egy fiút kell majd megfigyelned.

-Jesszus, bűnözőt?

-Leila, kérlek. Miért adnék neked bűnözőt? Mi vagyok én, Fury? Nem.  A fiúnak nos pár hete ilyen... nem tudom milyen készségei vannak. A falra tapad, hálót sző, ilyesmik. Meg kéne figyelned.

-Komolyan? - néztem kérdőn az éppen belépő Pepperre.

-Rám ne nézz - tette fel a kezét.

-Azért jöttél, hogy Bosszúálló légy. Nem fogsz folyamatosan nyilak után rohangálni, mit gondoltál? Fejlődnöd kell. Tovább, és tovább.

-Mindent... Ki kell hoznunk belőlem?

-Pontosan. - bólintott Stark. - Amúgy, ha minden igaz, Péntek talált róla egy videót a neten, de elég rossz minőségű. - tette hozzá, így sejtettem, hogy visszakanyarodunk a témához.

-És hogy kéne... megfigyelnem? Mit kéne csinálnom? Vagy csak lézengjek körülötte és kövessem? Az nem lesz gyanús? - buktak ki belőlem a kérdések.

-Ms.Romanoff fog kiképezni kémmé, nyelvek, sportok, művészetek, kultúra, ilyesmi, magyarul megtanít mindenre, és ha jól megy az ügy, egyszer talán azt is megengedem, hogy Furynak dolgozz. - jelentette ki Stark, persze eszében sem volt a S.H.I.E.L.D.-es munkára engedélyt adni. Max a holttestén keresztül.

-És hol található ez a "fiú"? - mutogattam idióta idézőjeleket.

-Ja,... ő Queensben - vont vállat Stark.

-Hogy... Queensben? - a szemöldököm az egekig szökött.

-Rosszul hallottad? Elismételhetem. Queens.
Q-U-E-E-N-S. - betűzte a férfi.

-És akkor én tulajdonképpen... keresztül fogok rohangálni az államokon folyamatosan... vagy hogy kell ezt elképzelni? - húztam össze a szemem.

-Pompás, ugye? - kacsintott Stark. - Csak ne maradj ki megint 6 órára, légyszi.

-Nem... mi, héééé! - tiltakoztam a szavába vágva. - Az csak 2 óra volt!

-Egyébként, üzenetet kaptam csodálatos anyádtól - szólt hátra a válla mögött, ahogy elfordult magának piát tölteni.

-Tényleg? - azt hiszem rosszul gondoltam, hogy Stark már nem tud többet ma meglepni.

-Le kell érettségizned. Itt. - tárta szét a karját, én pedig megkapaszkodtam az asztal szélében, várva, hogy folytassa, de valószínűleg úgy gondolta, hogy itt befejezte, mert ráérősen kortyolgatta az italát.

-Hol? Magánál? - kérdeztem egy jókora adag gúnnyal a hangomban.

-Elküldelek Queens-be. Mondjuk, akkor, ha Ms.Romanoff is felkészültnek talál. 

-És hány éves? Most komolyan, ne annyit mondjon, amennyinek gondolja.

-14? - húzta el a száját Stark próbálkozva.

-14? Jézusom, nem bébicsősznek akarok menni - akadtam ki. - És Queens-be?

-Szerintem tudok valamit, amitől meggondolod magad - villantott mindentudó mosolyt Pepper, és gyorsan megnyomott egy gombot az asztalon, mielőtt még Tony kinyithatta volna a száját, hogy visszavágjon.

És Peppernek, mint legtöbbször, most is igaza volt.  A gombnyomásra ugyanis a szemközti fal szétnyílt, és egy óriási ruhatár tárult elém, sejtelmem sincs, honnan. Gyönyörű darabok voltak, mindenféle alkalomra, és mind az én méretem. Itt szeretném megjegyezni, hogy nem vagyok az a nagy vásárlós típus, és sokkal jobban szeretem az egyszerűbb ruhákat, mert az extravagánsabb darabokat legtöbbször nem engedhettük meg magunknak anyával, de ezek... tényleg, ezekből nem spóroltak ki semmit. És ez még nem minden, ugyanis a következő pittyre fegyverarzenállá váltott át, és ott volt minden. Minden, a leggyönyörűbb fegyverektől a legújabb modellekig.

-Én páncélt akartam neked csinálni, de Pepper lebeszélt róla - motyogta a hátam mögött Stark, nekem pedig kedvem támadt volna megölelni őt. - Na, mit mondasz? - kérdezte, és a hangjában ott bujkált az a tipikus "én győztem"-tudat.  Amikor megfordultam, egy olyan magabiztos mosoly ült ki a képére, hogy legszívesebben letöröltem volna.  - Itt maradsz, ezzel - mutatott a ruha-, és fegyvertárra - Vagy a másik lehetőség, hogy hazamész anyádhoz.

-Tudtam én, hogy meg fogunk tudni egyezni - kacsintott cinkosan Pepps, majd megcsókolta Starkot, én pedig tudtam, hogy a cuccokat neki köszönhetem. Na, ezzel nem lőtt mellé. - Majd elfelejtettem, hogy megjött a kocsid, Leila - tette hozzá. - Én most megyek - mosolyodott el, és elhagyta a műhelyt.

-Na és most? - kérdeztem Starkot.

-Mesélj, mit jegyeztél meg.

-Majdnem mindent. Most három hónapig Ms.Romanoff fog felkészíteni arra, hogy  egy 14 éves srácot figyeljek meg Queens-ben, akinek furcsa képességei vannak pár hete. Valamint, hogy letegyem az érettségit, ott is fogok tanulni, a sulijában. A fiú, Peter Parker, a nagynénjével él, a szülei meghaltak,... Várjunk, honnan tudom én mindezt? - ráncoltam a szemöldököm, és hirtelen nagyon rosszul éreztem magam. - Mr. Stark, én...

-Kölyök... - méregetett furcsán, én pedig összeestem, mire ő odaugrott, hogy elkapjon.

-Az apját... Mr.Barnes ölte meg, - motyogtam, miközben Tony lefektetett a padlóra. A szívverése kihagyott egy ütemet. - Ezt meg honnan tudod? - kérdezte suttogva.

-Nem tudom... Csak néztem magát, aztán... aztán beugrott.

-Ezt senki sem tudja rajtam, a Kapitányon, Pepperen és Barnes-en kívül... - mondta Stark félig nekem, félig magának.

-Sajnálom, Mr.Stark, ne-nem volt szándékos - köhögtem.

-Ne csináld ezt többet - szólt rám keményen, de a szemei tele voltak aggodalommal.

-Nem akartam... Én tényleg nem - sóhajtottam.

-Gyere, aludd ki magad. Addig kitalálok valamit - suttogta Stark, majd felnyalábolt, és felvitt a szobámba.
Nem tudtam, hogy mennyi ideje várt már egy ilyen apa-lánya pillanatra. Viszont teljesen kétségbe volt esve, és nem tudta, hogy kihez forduljon. Végül csak letett az ágyamra, és ügyetlenül betakart. Nagyot sóhajtott, majd megsimította az ágytakarómat. Nem tudta, hogy látom, valószínűleg ezért volt olyan bátor. És, bár sosem hittem volna, hogy valaha látom imádkozni, de egy idő után már tényleg összekulcsolt kezekkel járkált a szobámban.

***
A fáradtság, mint valami inda, alattomosan kúszott rám, és aztán nem eresztett. Lassan lehunytam a szemeimet. Nem tudtam, hogy mitől voltak olyan emlékeim, vagy hogy hogyan néztem Stark fejébe, de egyszerre ijesztett meg, és tett kíváncsivá az egész. Egyszerre voltam kimerült és kipihent. Fura volt. Nagyon fura, és kissé gyomorforgató. Ha nem lettem volna olyan rosszul, még nevettem is volna magamon. Én, mint az emberiséget megmentő szuperhős gyomorgörcsben fetrengek az ágyon. A helyzet, akárcsak én, szánalmas volt.
Álmomban Starkot láttam. Az a pár emléke, amit megszereztem, az játszódott le bennem újra és újra.  Miközben én az igazak álmát aludtam, ő fel alá járkált, és Violetet szólongatta, de a nagynéném csak nem akart neki válaszolni.

Amikor felébredtem, Stark még mindig a szobámban volt, és a székemben aludt. Csendben lelopóztam bekapni valamit, mert hihetetlen éhes voltam. Szerencsére volt a hűtőben fagyi. Pepper még nem jött haza, úgyhogy egyedül voltunk otthon. Nemsokára ő is követett, és elküldött, hogy hozzak neki is kanalat. Így költöttük el a vacsorát, aztán felküldött, hogy majd utánam jön. Tudtam, hogy nem fog, de semmi sem halványíthatta el a boldogságom. Ahogy az ágyamon feküdtem, a plafont bámulva, minden problémám elhomályosulni látszott. Igen, nem voltam biztos benne, hogy Stark megbecsül vagy elfogad, és lehet, hogy szerettem volna tudni azt, hogy ki az apám, és miért hazudott anyám, meg azt, hogy mi történt közöttük Starkkal, de mindez most nem számított. Vagy csak kevéssé számított. 

Úgy egy fél órával később Pepper is hazaért, én pedig ki akartam menni, hogy köszönjek neki, ám egy picit eltévedtem, így csak akkora értem oda, amikor már a kanapén beszélgettek. Nem akartam szándékosan hallgatózni, tényleg semmi ilyen nem volt bennem, de Stark egy mondata megütötte a fülem.

-Aggódtam miatta - dörmögte. - Összeesett, aztán elkezdett apámról hadoválni, Pepper... ez piszok stresszes. És Violet sem válaszol,... Nem tudom mit csináljak. Mostmár úgy tűnik, jól van, de... - és még hallgattam volna, ám ekkor valaki megszólalt a hátam mögött. 

-Nem szép dolog hallgatózni, ifjú hölgy... - jelentette ki, én pedig szép lassan hátrafordultam, és egy olyan Stark-korú, szakállas férfivel találtam szembe magam. A férfi köpenyt viselt, és furcsa medalion lógott a nyakában, amiben egy pillanatra mintha zöld fény sejlett volna fel, de azt tuti, hogy csak beképzeltem.
Aztán ő ismét szólásra nyitotta a száját, és én...

✨To be continued...✨