~Jövök, Amerika~

Az indulás reggelén körülbelül hajnali fél ötkor arra keltem, hogy azon agyalok, hülyeség elmennem Amerikába, de rögtön elkergettem magamtól az őrült gondolatot. Apa jutott eszembe, és az, hogy végre megismerhetem őt, vagy legalább megtudom kicsoda. Izgatott még, hogy milyen lesz találkozni Tony Starkkal és a Bosszúállókkal, úgyhogy viszonylag nyugodtan feküdtem vissza az ágyba, hogy aztán majdnem két órával később elkezdődjön életem legőrültebb kalandja.

Happy reggel értem jött, és a kocsimmal (whoah) kimentünk a reptérre, ahol Stark magángépe indulásra készen állt. Állati menő volt az egész. Happy végig horkolt, én meg a tájat kuksoltam, és filmet néztem.

A reptéri terminálon futva szaladtam le a mozgólépcsőn, és a tekintetemmel őt kerestem, remélve, hogy meglátom a nagy reptéri tömegben; de nem, csalódnom kellett, Tony Stark nem volt sehol.

Mostanra már egész jól megszoktam, hogy csalódást okoz, de ott, és akkor egy kis darabot letört a szívemből.

Mivel senki nem várt minket, megvártam amíg Happy lecammog a mozgólépcsőn, és utána elindítja az autót. A kocsimat majd később hozzák, komppal.

Tegnap még rágugliztam, hol lakik Tony Stark. Két cím is be van jegyezve: egy magán, és a Bosszúállók főhadiszállása. Nem hittem volna, hogy magáncímére visz, úgyhogy alaposan megnéztem a képgalériát a Bosszúálló-toronyról.

Amikor azonban kétszer is elfordultunk rossz irányba, elkezdtem sejteni, hogy valami nem stimmel. Viszont abban a pillanatban, amikor megérkeztünk a luxusvilla-komplexumhoz, leesett az állam. Na nem, ilyen nincs.

 -Én itt? - kérdeztem magamtól. És igen. Ott voltam.
Ott Tony Stark malibui villájának kapuja előtt.
Az házhoz érve egy gyönyörű, mosolygós szőke nő nyitott ajtót.

-Ó! Szia! Te biztosan Leila vagy-üdvözölt majd megpuszilt. - Gyere csak beljebb!

-Köszönöm szépen. És te... - puhatolóztam.

-Én, buta! A nevem Pepper, és nagyon örülök, hogy megismerhetlek. Én vagyok Tony menyasszonya.

Szóval a menyasszonya, tényleg? Na nem mondd. Igazából tudtam, hogy Pepper Tony menyasszonya. Mindenki tudta, aki nem az Antarktiszon él 20 éve. Aztán Pepper sorra megmutatott mindent, én pedig türelmesen tűrtem, de egy idő után nem bírtam tovább. 

-És ő hol van? - kérdeztem.

-Tony elfoglalt, de majd együtt vacsorázunk, oké?

-Igen, persze, persze - motyogtam kissé csalódottan, amikor észrevettem, hogy kicsit sokat hagytam ki.

A nap többi részében végig Pepper kalauzolt el mindenhová, majd végre elérkezett a vacsoraidő. Az asztalon három teríték volt és a kedvenc kajám: palacsinta. Majd összefutott a nyál a számban. Mi pedig vártunk. Vártunk, vártunk és vártunk, de Tony nem jött. 

Már fél órája volt távol, amikor Pepper azt javasolta, hogy kezdjünk el enni. Háromnegyed óra elteltével Pepper már fel akarta hívni. De akkor, mintegy varázsütésre Stark megjelent a nappaliban. Addigra Pepper már mindent tudott az életemről. Meséltem neki anyáról, a futásról, a tanulmányi versenyekről, a londoni parkokról, a szülinapomról...  ugyanis mint megtudtam, Peppert csak tegnap tájékoztatták arról, hogy jövök.

-Pontosan érkezni luxus? - nézett Starkra számonkérőn Pepper.

-Jaj, ne haragudj szívem, csak nem láttam az órát, és annyira sok dolgom volt... áááá... szóval te vagy Leila - terelődött rám a tekintete - Örülök, hogy itt vagy - mondta, majd a kezét nyújtotta felém, nyilván, hogy kezet rázzunk, de én dacosan karba fontam magam előtt a kezemet,  és valószínűleg úgy nézhettem ki mint egy éppen hisztizni készülő ötéves, de nem érdekelt.

-Hagyjuk már a francba ezt az egész udvariaskodást, pokolian haragszom magára! Mi ez az egész luxusvilla-komplexum és egyáltalán mit keresek én itt? Valamint kíváncsi lennék, miért fakadt sírva az anyám pár sorától? Miért nem lehet kérdeznem, ha már egyszer azért jöttem ide, hogy önöknek segítsek? És végül, de nem utoljára, miért nem képes minket megtisztelni azzal, hogy pontosan érkezik erre a rohadt vacsorára, ha már egyáltalán idetolja a képét? - osztottam ki Starkot.

-Leila, kérlek, menj a szobádba. Majd én beszélek vele. Most! -  utasított Pepper. Vonakodva felálltam, de kifelé menet megálltam az ajtó mögött.

-Nagyon elcsesztem? - kérdezte Tony. Pepper csak vállat vont.

-Gondolt át, amit mondott. Nem fogok beleszólni, hogyan neveled  - szólt majd kiment. - Este nem akarlak a páncélok között látni, oké? Aludnod kell. - még visszafordult egy puszira, de aztán végérvényesen elhagyta a helyiséget. Akkor már igazából sajnáltam, hogy olyan durva voltam vele, de nem tehettem mást, muszáj volt.

Viszont a lelkiismeretem nem bírta sokáig.

-Utálom magamat - gondolkodtam, de felkeltem, és elindultam, hogy megkeressem Starkot. A páncéljai között találtam rá, aminek azért egy picit örültem, hogy nem az ágyból kellett kiszednem.

-Ide neked tilos a belépés, Leila - állított meg szigorúan.

-Csak szerettem volna bocsánatot kérni. Lehet, hogy egy picit durva voltam, bocsi - vontam vállat.

-Jó, semmi baj, csak menj ki - sürgetett.

-Várjon, lehet, hogy segíthetek! - ajánlottam fel.

-Miben? Nem értesz te ehhez. - rázta a fejét Stark.

-Tényleg? Adjon nekem negyedórát és csinálok egy fegyvert - mondtam. Tényleg, Stark? Kihívás elfogadva.

-Egy fegyvert? Jó vicc. Menj aludni - rázta meg a fejét Stark, és elfordult.

-Ha kétszer akkorára növeli a vastagságot, jobban fogja bírni az neutronsugárzást - mondtam neki vissza sem fordulva.

-Mi? Mit kéne kezdenem ezzel? - értetlenkedett.

-Így optimalizálhatná a magfúziós reaktorát - bólintottam. - És használjon platinát. Vagy valami mélységi magmás, magas olvadáspontú fémet. Esetleg titán-arany vegyületet. A páncélja is abból van nem? - kérdeztem, majd megfordultam. Stark döbbent arca megért volna egy misét.

-Na jó... Kíváncsivá tettél, kölyök. Itt mindent megtalálsz. Csináld meg azt a fegyvert.

-Szóval. Ez itt egy mágnes - vittem oda neki az eszközt, amikor kész lettem.

-Egy mágnes? - röhögött ki.

-Pontosabban ferromágneses sokkoló - javítottam ki magam, és bekapcsoltam az eszközt.

Stark a következő pillanatban már a földön hasalt, mert a mágnes a talajhoz vonzotta.

-Van rajta sokkoló is, nincs kedve kipróbálni? - gúnyolódtam.

-Kapcsold ki, Leila - hörögte.

-Oké - vontam vállat.

-Amúgy.... - sétáltam oda hozzá - elrontotta majdnem.

-Nézze ezt ide, azt meg oda kellett volna rakni így hosszabb ideig tud működni. - Majd felemeltem a pisztolyt és lelőttem vele egy díszvázát.

-Mi a... - hüledezett Stark.

-Bocsi, feltakarítom - mondtam gyorsan mert hirtelen nagyon rossz előérzetem lett.

-Honnan tudsz te ilyet 16 évesen? - kérdezte.

-Nem azt mondta, hogy különleges képességeim vannak?  - értetlenkedtem.

-A képességed nem terjed ki fegyvergyártásra meg mindenféle kvantumfizikai és kémiai ismeretekre. Van még valami, amiről még nem tudok? -érdeklődött.

És igen, végre! Végre érdekes lettem neki. Boldogan mutattam meg mindent, amit tudok. Egész éjjel ott voltunk és dolgoztunk, de nem éreztem fáradságot. Értette, hogy mire gondolok és én is, hogy mire gondol ő. A korombéliekkel sosem tudtam úgy kommunikálni például a fizikáról, mint vele.

Éjjel háromkor már nagyon ásítoztam, addig nem is néztük az időt. Ekkor ágybaparancsolt, megköszönte a segítséget, és elmondta, hogy holnap bemutat a Bosszúállóknak, és elkezdünk a képességemmel dolgozni.

Hegesztettünk, vágtunk, és olvasztottunk minden ott volt, ami kellett. Az este folyamán 10 új fegyvert raktunk össze, megjavítottuk az elromlott régieket, optimalizáltam a klímaberendezést, a rendszer és a ház hő-, gáz-, és vízháztartását és az elektrotechnikus eszközök szabályozását. Életemben akkor láttam először részecskegyorsítót, és Starknak tényleg ultramodern kütyüi voltak, úgyhogy csak ámultam.

-Mr. Stark - szóltam hozzá, mert volt valami, ami még nagyon érdekelt. - Miért pont én?

-Nos, Happy bizonyára mesélt a tökéletes génállományodról. A szíved több terhelést bír el, mint bármelyik emberé a Földön, az elektrochip beültetésekor pedig lehetővé tettük, hogy ezt ki is használjuk. Magán a chip programján nem lehet változtatni, ez egy olyasféle elektromos algoritmus, impulzus amit szerintem részegen terveztem. Lehetővé teszi hogy az agyad több mint 10%-át használd és emberfeletti képességeket kapj. Egy barátom segítségével fedeztem fel, de megint a szíved a kulcs. Magával a chippel(bár nem élőlény) szimbiózisban élsz, olyasmi neked mint egy második agy, csak ez belefér a tiédbe, és a te lelked, a te tudatod használja. Maga az anyag kompatibilis a testeddel, emiatt ne aggódj. Szükség esetén a chipedet te tudod irányítani, mert ha ez irányítana mindent az agyadban, valószínűleg felrobbannál, ha meghalnál. Tudod mi az a pacemaker, nem? Nos ez egy kicsit továbbfejlesztett változat.

-Csak ennyi?

-Miért, mit szeretnél még? -lepődött meg Stark, bár utált hazudni a lányának.

-Ki lehet iktatni?

-Valószínűleg igen - tűnődött Stark - Bár a kioperálása olyan fájdalmakkal járna, amit még te sem biztos, hogy túlélnél. Együttműködik minden sejteddel, de legfőképpen az agysejtjeiddel. Jelentősen terheli a szervezeted, bár a mostani terhelés még minimális, de cserébe olyan energiatartalékai vannak, amilyeneket semmilyen módon nem szerezhetnél már. A szívizomsejtjeid, sajnálom, de emiatt az egész miatt 5%-kal fáradékonyabbak, ezt nem tudtam kiküszöbölni, szóval, lényegében kevesebbet fogsz élni, mint a többi ember.

-Maga most kedvesen közölte velem, hogy meg fogok halni?

-Én inkább úgy mondanám, hogy tájékoztattalak egy nagyon valószínű és lehetséges opcióról, valamint az algoritmus tulajdonságairól - szépítette.

-És önnek mi van a szívével? -kérdeztem. Ez egy olyan dolog volt, ami mindig is érdekelt. -Vasember még egyáltalán?

-Én voltam és mindig is én leszek Vasember. Ezt az egyet nem vehetik el tőlem - válaszolt szűkszavúan.

-Nem akarja elmondani, igaz?

-Nem.

-Milyen kár, hogy nem kaphatja meg a levelet, amit anyám küldött... mi történne, ha mondjuk nem adnám oda, hanem elolvasnám? - néztem rá elég gonoszan. Akkor is tudni akarom!

-Jól van, rendben, mondd mit akarsz válaszolok egy kérdésedre de ide a levelet! - idegeskedett.

-Nagyon vicces látni, milyen, amikor nem hatalmi pozícióban áll. Szokatlan, nem? - szívattam.

-Rettentő pimasz kis kölyök vagy.

-Nem vagyok kölyök, 16 vagyok!

-Mégis úgy viselkedsz, mint egy óvodás.

-Maga nemkülönben! Legközelebb mi lesz, nyelvet nyújt rám vagy mi van?

-Igen, mint egy szelfin nem?

-Persze, mert a maga korosztálya olyan fene tökéletes!

-Tudod, mit? Igazad van. A ti korosztályotok lehet, hogy jobb, mint mi. De elvárom, hogy tisztelj (a rohadt életbe is) mert még mindig egy kis szaros kölyök vagy aki nem beszélhet így egy felnőttel! Mert ha nem, visszaküldelek anyádhoz! - üvöltött.

-Nem tenné... - suttogtam.

-Azt hiszed, te vagy nekem az egyetlen? Tudod, hány szuperhőst tudok csinálni? Megvan a chiped programja. Ma beleültetem valakibe, holnap használom aztán a következő nap csinálok egy újat! És nem érdekel, hány embert ölök meg, hány törvényt szegek meg, hány szív bánja vagy hogy hány ezer dolláromba fáj, velem ne beszéljen így egy 16 éves! Értve vagyok?

-Igen, Mr.Stark.... Uram.

-Akkor mars a szobádba és a levelet hagyd itt. Nem akarlak látni – ezzel pedig elbocsátott.

Akkor este írtam egy SMS-t anyának, amit aztán sosem küldtem el, mert a következő nap minden eddigi élményemet felülmúlta.

„Őszintén, Anya, nem tudom miért jöttem el. Ez a Tony Stark egy beképzelt fasz, és fogalma sincs a családról. Utálok itt lenni, és nagyon egyedül érzem magam. Szeretlek. Hiányzol, Leila"

Mindeközben Tony Stark anya levelét olvasta a páncélteremben.

„Tony, te barom!

Nehogy még egyszer Little Starnak merd nevezni a lányom, mert ő az én kiscsillagom! És ha bántani mered, esküszöm utánad megyek Amerikába és addig kínozlak, amíg meg nem halsz. Van pár ötletem. Úgyhogy úgy vigyázz rá mint a szemed fényére! Az igazságra pedig neki magának kell rájönnie, és hidd el, megtudom, ha ez megtörtént.

Tudom, hogy mindig is elleneztem, hogy elvidd, de ha már ott van, legyen jó neki.

Kérlek!

Liz"

-Hát ennek a nőnek nem múlik nagyon a haragja - dünnyögte, majd egy laza mozdulattal a kukába hajította a darabot.

✨To be continued...✨