~16.szülinap~

***

15 évvel korábban

Egy nő állt a parkban a domb tetején messze mindenkitől és mindentől. A város zajai idáig nem értek el, csak a madarak csicsergése hallatszott. Az asszony most a kisbabájára tekintett, aztán átadta a mellette álló férfinek. A kislány boldogan gőgicsélt és mosolygott, ragyogott, akárcsak az anyja.

-Biztos, hogy akarjuk mi ezt, Tony?-kérdezte a nő bizonytalanul.

-Bízz bennem-szorította meg a kezét a férfi, majd lehajolt, és megcsókolta, amitől a nő minden ellenállását elvesztette, és csak elmosolyodott.

-Te aztán tudod, hogy szerezz meg mindent magadnak, Tony Stark-nevette el magát. A férfi magabiztos mosolyt villantott, majd elkészült az első(és utolsó) családi fotó.

Senki nem tudta még, mi vár rájuk.

***
Napjainkban

Nem tudom, ki vagy, de egy biztos: nem ismered az apámat.

A nevem Leila Kinman. Nem ismertem az apámat. De úgy értsd soha. Soha életemben. Nem tudom, ki vagy, hol élsz. Vagy, hogy mi a munkád és mennyi a fizetésed, még azt sem, hogy férfi vagy-e, vagy nő.
Szóval nem tudok rólad semmit. De egy biztos: nem ismered az apámat. Eltűnt.
Megdugta anyámat és elment. A születésemet sem várta meg, sőt, valószínűleg azt sem tudja, létezem.

Legalábbis akkor ezt gondoltam, mert nem tudtam semmit. Könnyebb volt erre gyanakodni és anya sosem beszélt apáról. (Ha akkor tudtam volna, sikítva menekülök az igazság elől. Francot akart érdekelni, mi van vele) Amikor apa elhagyta, anyám már Londonban élt, velem, a nagyszüleimnél. Azóta Max nagyapa egy másik lakásba költözött, amikor meghalt a nagyi.

Nos, Anya most egy kis cég társtulajdonosa és Londonban lakunk, Greenwichben. Őszintén szólva, nem tudom, hogyan küzdötte fel magát eddig. Nem szeret arról az időszakról beszélni. Tisztára, mint Oprah Winfrey, nem?

A mai is egy tök átlagos napnak indult. Suli, ebéd a kajáldában, 10 km futás... ja, imádok futni. Gyorsabban futok, mint bárki. De a drága edzéseket és a futóklubokat nem engedhetjük meg magunknak, hogy profi sportoló lehessek, úgyhogy többnyire a közeli parkban szoktam. Azonban amikor hazaértem, egy vadiúj sportkocsi állt a házunk előtt. A házba beérve anyám aggódó-zavarodott képe és egy újgazdag faszi fogadott. Menő napszemcsit viselt. Istenem, mióta akartam egy olyat! Így köszönt:

-Szia, Leila.

Mire én csak ennyit tudtam kinyögni:

-Ön honnan tudja a nevem?

Látszólag számíthatott erre a kérdésre, mert elég nyugodtan válaszolt.

-Kiskorodtól fogva ismerlek.

-De hisz az nem lehet mi nem is találkoztunk soha! -így én. Még mindig nem értettem, hogy mit keres itt. - Egyáltalán ki maga?

-A nevem Happy. Örülök, hogy megint találkozunk. Bár amikor utoljára láttalak, még elfértél a tenyeremben-elmélkedett miközben kezet nyújtott, amit vonakodva el is fogadtam.

-Happy? AZ a Happy? Tony Stark biztonsági főnöke?

-Hát végülis igen. - Happynek mosoly terült szét az arcán. Láthatólag örült, hogy tudom, ki ő.

Senki nem tudott róla, de titokban mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd megmentem a Földet, és olyan nagy hős leszek, mint Vasember. Tony Stark volt a példaképem. Olyan akartam lenni, mint ő. Minden álmom az volt, hogy megismerhessem. Mindent tudtam róla, amit csak valaha lenyilatkozott vagy megemlített a médiában, és ezeket fejből vissza is mondtam.

Végül az álomvilágból az a mondat rántott vissza a valóságba, ami utána teljesen megváltoztatta az életemet.

-Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Amerikába. - szólalt meg újra Happy.

Megpróbáltam nyugodtan és felnőttesen visszakérdezni, de nagyon nehezen tudtam leplezni az érzéseimet.

-Hogy mi? Egyáltalán mi alapján? És miből gondolja, hogy elmegyek magával? - ráncoltam a szemöldökemet.

-Ülj le kérlek, ezt egy picit hosszú lesz elmagyarázni, mert egész őszintén nagyon én sem értem.

Vonakodva, de eleget tettem kérésének.

-Szóval - folytatta - erről egy kicsit nehéz beszélni, de elmagyarázom. Mi már találkoztunk egyszer kiskorodban. Tökéletes génállománnyal rendelkezel, ezért a bőröd alá van ültetve egy elektrotechnikai eszköz, ami miatt... vagyis amellyel... szóval a lényeg az, hogy különleges képességeid vannak. És most ezekre Tonynak szüksége van, ugyanis ismét meg kell menteni a Földet.

-De mégis, hogy talált rám?

-Az most neked ne legyen fontos. Egyébként, boldog szülinapot! 16, nem? - terelte gyorsan a témát.

-De. Köszönöm. - furcsáltam, hogy olyan gyorsan témát váltott. De hirtelen teljesen más kezdett el érdekelni. - Anya, elengedsz? -fordultam reményteljesen az említett személy felé.

-Már beszéltem édesanyáddal. -szólt közbe Happy.

-És?

-Elenged.

Na jó, talán inkább mégiscsak ez a mondat változtatta meg az életem, mert itt már nem tudtam magamban tartani az örömömet.

-Úristen! Köszi, Anya! - sikítottam fel.

-Szeretsz utazni, pont, mint apád.... -motyogta Happy a háttérben.

-Mit mondott apámról? Ön ismerte?-haraptam rá az aprócska információra, ami nekem sokkal többet ért.

-Nem, nem, nem - tiltakozott zavartan - csak annyit mondtam, hogy valószínűleg az apádra ütsz ebben, nem?

-Hát, ha így nézzük... Igen. - vontam vállat, de még mindig gyanakodtam. Tény, hogy Anya utál utazni.

Nem akartam itt hagyni az országot, a barátaimat, a sulit, anyát, de biztosra veszem, hogy Happy tud valamit az apámról, én pedig kiderítem, hogy mi az, bármibe is kerül. (mondjuk, hogy majdnem meghalok, de utólag ezt így nem lehet visszavonni) Másrészt viszont nagyon izgatott is lettem. Amerika, Tony Stark, az út, a képességem.

A képességem.... vajon én is fogok tudni repülni? Vagy a földön állva fogok harcolni és az erőmmel nálam sokkal erősebb embereket ütök ki? Vagy várjunk mi van, ha kapok egy tárgyat, mint mondjuk Amerika kapitány a pajzsát?

-Nem, valószínűleg nem fogsz repülni és nem kapsz semmilyen tárgyat sem - válaszolt Happy a kimondatlan kérdésemre. - Először csak fejleszteni fogjuk a képességed.

-Minek a keretében? Egyáltalán mire vagyok képes? Rengeteg kérdésem van...

-Elhiszem. De egyelőre, bírd ki, mert egy ezekre én nem tudok válaszolni. Kettő, én csak a sofőr vagyok, ugyanis holnapután reggel indulunk, úgyhogy pakolj be. Reggel majd kiviszlek a reptérre, a kocsival együtt. A magángéppel megyünk, mert az gyorsabb.

-Aztarohadt! - káromkodtam el magam.

-Igen, ja, és a kocsi Tony ajándéka. A tied. Amerikában jogsit is szerezhetsz - bólintott Happy.

-De hát még csak nem is vagyok amerikai állampolgár! - tiltakoztam.

-Anyád nem mondta, hogy kettős állampolgár vagy? Amerikában születtél. - hazudtolta meg Happy az előbbi állításomat.

Nézhettem volna dühösen anyára, de a következő mondat megint kiakasztott, úgy, hogy dühöngeni sem maradt időm.

-Minden kiadásodat Tony fogja fizetni, amúgy a jogsit is, pluszpénzt pedig majd kivehetsz a születésedkor nyitott bankszámládról. De csak kivételes alkalmakkor.

-De nekem nincs is... - tiltakoztam volna de Anya félbeszakított.

-Dehogynem. Apád nyitatta neked.

-De az lehetetlen.

-Nem az. Sőt, minden évben jelentős összeget fizetett rá.

-De én erről miért nem tudtam? -értetlenkedtem.
Hogy mi? Az apám egyáltalán létezik?

-Mert sejtettem, hogy rossz dolgokra költenéd - csóválta a fejét anya.

-Akkor Apa gazdag?

-Sejtelmem sincs apádról, szívem - csóválta a fejét anya majd szomorkásan elmosolyodott
-Egyébként meg a bankszámla csak tizenhat éves korodtól elérhető számodra, az meg csak ma lettél - válaszolt terítés közben.

-Happy, maradsz vacsorára? -kérdezte az ajtóban álldogáló férfitól.

-Nem, Liz, bocsi, még el kell intéznem pár dolgot Tonynak.

Anyám láthatóan megkönnyebbült, de vajon miért nem bírja őt?

-Hát, akkor én megyek is. Jó éjt! -köszönt el - Szia, Liz - anyámnak - neked meg boldogat, Leila - majd egy elegáns mozdulattal kisétált az ajtón,de még mielőtt ezt megtette volna, gyorsan visszafordult:

-Ezt a levelet Tony küldi neked, Liz - nyújtotta át a borítékot, amit a zakójából halászott ki.

Anyám kibontotta a borítékot és elolvasta a levelet. Rövidke volt, valószínűleg csak pár sor. A következő hang, amit hallottam a tányérok csörömpölése volt, ahogy összetörtek a padlón. Na meg persze anyám sírása. Rögtön odaugrottam, és elvettem a kezéből a papírt, amelyen csak ennyi állt:

„Drága Lizzy!

Tudom, hogy nehéz lesz elengedni őt, de szükségem van rá, neki pedig meg kell tudnia az igazat. Tudom, hogy egy barom voltam, de csak egy valamire kérlek: átadnád kiscsillagnak hogy üdvözlöm?

köszönöm szépen, a legjobb reményekkel,

Tony"

-Minden rendben Anya? - kérdeztem aggódón.

-Persze kicsim, csak nem akarlak elveszíteni - sírt megállíthatatlanul.

-De nem is fogsz, Anya! Elmegyek, de visszajövök! - bíztattam.

-De ki tudja, mikor? Az én kiscsillagom vagy, nem az övé! Nekem kéne vigyáznom rád!

-Akkor miért hagysz elmenni? - mondtam csöndesen.

-Mert tudom, hogy ez az álmod, édesem. Fel fogsz nőni a feladathoz, ahhoz is, hogy elmenj nélkülem. Tudom, hogy képes vagy rá. És muszáj, mert így lesz neked a legjobb.

-De ha neked ez nem jó?

-Mit számít az, drágám? Teneked nem itt van a helyed. Ezért is nem érzed itt annyira jól magad. Menned kell - mondta, és közben simogatta az arcom.

-De miért hívott Lizzynek? Mindenki csak Liznek vagy Elizabethnek hív. És még azt is elfogadod nagyritkán, ha Nagypapa Bettynek szólít.

-Erről még nem kell tudnod. Ahogyan arról sem, hogy milyen igazságról beszélt.

Francba! Mintha kitalálta volna a gondolataimat. Ez lett volna a következő kérdésem.

-Annyit azért elárulsz, miért utálod annyira Starkot?

-Jól van. Egyszer nagyon cserbenhagyott, nagyon, és most elvisz. Tudom, hogy ez most miattad van, de én úgy szeretném, ha maradnál, és igen, önző anya vagyok, mert azt akarom, hogy a gyerekem velem maradjon. Egyedül te dönthetsz úgy, hogy maradsz, de tudom, hogy menni fogsz. Én is ezt tenném a helyedben. És támogatlak, bárhogy döntesz, ugye tudod? -kérdezte.

-Ajj anyu... köszönöm - öleltem át - Ugye tudod, hogy... - kérdeztem fojtott hangon hogy ne sírjam el magam.

-Persze hogy szeretlek drágám... jobban, mint az életemet. Te vagy az én kiscsillagom - mondta, majd kibontakozott az ölelésből.

-Van pár ajándékod, van kedved megnézni? - kérdezte.

-Hogyne, nézzük! - ültem fel én is - De anya...

-Igen?

-Előtte fel kéne takarítani - fintorogtam, mire mindketten elröhögtük magunkat.

-Na szép... szétszórtabb vagyok, mint te - csóválta a fejét anyám majd nekiállt felsöpörni.

A szülinapomra Starktól kaptam egy sportkocsit, egy utazást, egy pár különleges képességet, úgyhogy a leggazdagabb ajándék listán egyértelműen nyert. Emmától, a legjobb barátnőmtől kaptam csokit és karkötőt, Max nagyapától egy kést, amibe belevésette a nevem az éle meg olyan volt, mint az álom, szóval pöpec cucc volt, végezetül anyától kaptam egy fényképezőgépet mondván, hogy legyen mivel megörökítenem az emlékeimet.

Az asztalon viszont még mindig volt két ajándék.

-Az egyiket apádtól kapod - szólalt meg anyám - a másik szintén az én ajándékom. Hogy mindig emlékezz rám.

-De hogy felejthetnélek el, anya? - néztem rá kérlelőn.

Apa ajándéka egy csillaggal és egy L betűvel ellátott, gyémántokkal kirakott nyaklánc volt. Egy biztos: apám nem csóró. Az ajándékát meg egyszerűen imádtam. Anya dobozában pedig egy medalion lapult, amit ki lehetett hajtani. A belsejében egy kép volt rólunk és a felirat: „Little Star"

-Óh, Anya - öleltem át jó erősen, tudva, hogy ezt majd még egy jó ideig nem fogom tudni megtenni.

Vacsora után a szobámban éppen apa ajándékát nézegettem amikor a dobozban egy képre leltem egy belső rekeszben. De a hátulján lévő felirat érdekesebb volt. Tulajdonképpen nem felirat, hanem levél volt. Apámtól.

„Nagyszerű! - olvastam fel. - Bravó Leila!

Tudtam mindig, hogy okosabb vagy a többieknél. Jó úton haladsz, hogy megtudd a teljes igazságot. De egyelőre a legfontosabb a biztonságod. Mindig is szerettelek és szeretni foglak. Tudom, hogy utálsz, de mindent miattad tettem, és igenis ottvoltam veled kiskorodban. Nem kockáztathattam meg hogy kötődj hozzám. Boldog szülinapot, csillagom.

Apa" -mi?

-Úgy érti, itt volt velem kiskoromban? - gondolkodtam el. Anya sosem beszélt apáról. Konkrétan a létezéséről, nemhogy az ügyéről Starkkal. Mégis mit titkol előlem?

De az lehetetlen. Vagyis...
- hirtelen felpattantam az ágyamról és lerohantam a nappaliba, a könyvespolchoz, hogy megkeressem az albumot.

Anya az egész kiskoromról vezetett fényképes albumot, de Apának nyoma sem volt benne. Viszont ahogy megfordítottam a papírt apa levelével, láttam, hogy valójában egy kitépett lap... az utolsó lap ami hiányzott az albumból. A bizonyíték arra, hogy Apa itt volt velem kiskoromban. Most, hogy jobban megnéztem a képet, láttam, hogy ketté tépték, de elég szerencsétlenül, mert egy részlet rajta maradt a másik feléből. A képen Anya állt egy parkban és egy férfi kezét fogta. Soha nem láttam még olyan boldognak és gondtalannak anyát, mint ott. De ha anya része apánál volt, az akkor azt jelenti, hogy a másik anyánál van.... anyánál van egy kép apáról! A kettő együtt pedig teljes egész.

Tudtam, hogy el kell mennem. Ki kell derítenem, ki az apám. Arról viszont sejtelmem sem volt, hogy az igazság közelebb van hozzám, mint hinném.

Másnap elbúcsúztam mindentől és mindenkitől, aki csak egy kicsit is fontos volt nekem Londonban, este pedig bepakoltam anyával, és megpróbáltam megkeresni a képet apáról, de sehol sem találtam. Titokban beraktam apa levelét is a laptopom, a telóm, a késem, és a csokitartalék meg pár fénykép mellé, valamint a hátizsákomban lapult a gyémántnyaklánc és a medalion is.

Azzal a gondolattal hajtottam álomra a fejem, hogy készen állok az Amerikába utazásra. Kicsit sírtam is, de összességében az izgatottság minden mást elnyomott bennem.

Az igazság az, hogy körülbelül semmi nem tudott volna felkészíteni arra, ami ott várt.

✨To be continued...✨