Egy kudarc vagyok. Őszintén, megpróbáltam, de nem úgy sült el, ahogy terveztem.

Oké, ez történt reggel.

Reggeli után a földre mentem, mint mindig, hogy üdvözöljem apát és felvegyem a zöldségeket és a központba vigyem őket. Elhatároztam, hogy beszélek Timmyvel, ez volt a célkitűzésem előző este, de amikor megláttam megijedtem. Hosszú ideje ismerem már, a tudattól, hogy beszélnem kell vele úgy éreztem az egész reggelim vissza akart jönni. A szívem a torkomban dobogott és a kezeim izzadtak. Ahogy tovább sétáltam – ne kérdezzétek hogyan – menekülési lehetőséget kerestem. Belülről meghaltam és nem voltam hozzá közelebb, mint tíz méter.

Végül megálltam közel hozzá, a furgon másik oldalán és rámosolyogtam. Visszamosolygott, mint mindig és becsuktam a szemeimet tudva, hogy valamit még mondanom kell. Eldöntöttem, meg kellett próbálnom nem figyelni a dübörgő szívemre, reszkető ajkaimra és mély levegőt vettem. Azt ismételgettem magamban, hogy meg tudom tenni, hogy köszönni nem nehéz dolog. Timmy volt! Lassan egy éve ismerem. Mennyire lehet nehéz?

Nos, hadd mondjam el, nagyon az volt.

Dadogtam és majdnem megfulladtam a saját nyálamban és elnyílt ajkakkal olyan voltam, mint egy hal. De hang nem jött ki belőlem. Timmy engem bámult, tudtam, azon tűnődött, hogy meghalok-e vagy valami ilyesmi. Úgy éreztem haldoklom.

„H-h-hello," Három nap után kimondtam. Oké, nem három, de pár perc után. Csak egy hello volt és ilyen sokáig tartott. Mennyire szánalmas?

Timmy nem válaszolt azonnal. Talán nem értett meg, még most sem vagyok biztos benne. Párszor pislogott, mielőtt ajkait szólásra nyitotta. „Hello, Ariel."

És ennyi volt. Próbáltam újra szólásra nyitni ajkaimat és megkérdezni, hogy van, de nem ment. Dolga volt, így nem tudott éveket várni, hogy megszólaljak, így elment és én ott maradtam az önsajnálatomban.

Szánalmasabb vagyok, mint gondoltam.

És most itt vagyok, a dokkon és a vizet nézem, átélem a reggeli jelenetet és a fejemet ingatom. Alig tudtam köszönni neki. Tudom, hogy fejlődés, de még mindig kudarcnak érzem. Beszélni és emberi kapcsolatokat létesíteni a legtermészetesebb dolog. Ez különböztet meg minket a többi földön élő fajtól és itt vagyok én, bizonyítva, hogy még ez is lehet nehéz. Remek, egyszerűen remek.

Talán földönkívüli vagyok.

Egyszer kihallgattam, hogy speciális szociális szorongásom van és talán ez a magyarázat a viselkedésemre, de senki sem tudja miért. Az otthoni iskolának ehhez semmi köze, minden nővérem ugyanebben a rendszerben nőtt fel és ők normálisak. Szóval valami más lehet az oka.

Morgok és a fejemet rázom, próbálok nem erre gondolni és csak lélegezni. A cipőmet nézem, ami egy elhordott fekete cipő.

„Hé, ott," Hallok valakit és megugrok, teljesen megijedek és meglepődök. Senkinek sem kéne ilyenkor itt lennie, az első kirándulásig még van egy óra. Ellenőriztem, mielőtt idejöttem.

Megfordulok és szemeim tágra nyílnak, miközben a szívem a torkomba ugrik ismét, amikor rájövök, hogy Harry van mögöttem, szélesen mosolyog és kezei háta mögött vannak. Csak egy farmer rövidnadrágot visel, sportcipővel és egy sima piros pólóval. Egy fekete sapka takarja haja nagy részét.

Csak pislogok meglepetten, lélegezni sem vagyok képes, csak túlságosan meg vagyok lepődve, hogy itt látom és mozdulni sem tudok. Nem tudok elfutni, mert utamat állja a ház felé és nem ugorhatok a vízbe. Nem vagyok olyan kegyetlen, már itt van.

Ami reggel történt Timmyvel az nem hasonlítható ehhez. Látni őt, ébren és ilyen közelről, ahogy mosolyog rám és szemeimbe néz. Nem tudom, hogy legyen, hogy nem haldoklom még a földön, a szívem gyorsabban ver, mint valaha. Remegek és nem csak a kezeim, hanem az egész testem és úgy érzem, a föld mozog a lábam alatt. Nos, a dokk fája.

Itt van, előttem, a válaszomra vár, amire nem vagyok képes. Még levegőt sem tudok venni!

Istenem segíts.

„Itt dolgozol? Még nem láttalak a központban." Beszél újra, észreveszi, hogy egy szót sem mondtam. Talán már megszokta, hogy az emberek lefagynak előtte. Fogadok, hogy nem ez az első alkalom, hogy ez történik vele. Biztos azt gondolja nagy rajongója vagyok és túl meglepett. Rajongó vagyok, de nem olyan nagy.

Nem tudok beszélni, csak bólintok.

„Ez remek," Mosolyog még szélesebben megmutatva gödröcskéit és a szívem még gyorsabban ver.

Ez hogyan lehetséges? Hogy élhetek még?

Várja, hogy valamit mondjak, de csak tátogok, mint egy hal. A fenébe, miért kellett most idejönnie? Beszélni akartam vele, de nem így. Nem voltam kész rá!

„Szóval," Próbálkozik újra és tudom, hogy valamit tennem kéne, legalább a bámulást abba kéne hagynom, de könnyebb mondani, mint megtenni. Ez a tó lenyűgöző. Tavaly mikor itt jártam, még nem volt a központ része. Nagyon tetszik." Tényleg próbál beszélgetni és nagyon rosszul érzem magam, amiért nem segítek neki. „Uh-„ És kezdődik a kínos rész. Látom, ahogy körül néz és próbál keresni valakit, aki emberként viselkedik. Lehet még ennél is szánalmasabb? „Szóval um... Elkérhetek egy, tudod, hajót? Tudom, hogy így nem lenne idegenvezetéses kirándulás, de gondoltam nem muszáj egyedül mennem. Hacsak nem szigorú szabály, hogy társasággal kell menni." Beszél újra és én csak pislogok.

Nem tudom, mit csináljak, így csak bólintok, és végül meg tudok mozdulni, így megfordulok, és a hajóra mutatok.

„Szóval muszáj valakivel mennem?" Kérdezi homlok ráncolva, mert minden kérdésére csak bólintok. De ezúttal a fejemet ráztam és a hajó felé intettem, remélve, hogy megérti, hogy mehet egyedül. „Akkor használhatom?" Bólintok válaszként és újra mosolyogok.

Tesz egy lépést felém és én kiakadok, kettő lépést hátrálok, amitől megáll. Nem tudom milyen arcot vághatok, de fogadok, hogy ijedtnek tűnök, mert felemeli a kezét, a tenyerét mutatja felém ezzel is arra utalva, hogy nem fog bántani.

„Oké, ne félj. Harry vagyok egyébként. Mi a neved?"

Kinyitom ajkaimat, de egy hang sem jön ki rajtuk. Micsoda meglepetés, nem igaz?

„Oh istenem. Sajnálom, néma vagy! Annyira sajnálom, nem tudtam." Kér bocsánatot és meglepetten pislogok újra, erre sosem számítottam volna.

Én? Néma? Nos, helyes is lehetne ez a feltételezés, mert egy szót sem szóltam hozzá.

Meg akarom rázni a fejem, hogy nem vagyok néma, de ismét beszélni kezd. „Sajnálom. Én csak... reméltem az a lány vagy, akit keresek. Egyik nap megmentett és én- csak meg akarom neki köszönni személyesen. Oké, nem zavarlak tovább."

Nem tudom mire számítottam, de tudom csalódott vagyok, amikor tudom, hogy nem fogunk többé beszélni – és az alatt azt értem, hogy ő beszél és én csak figyelek – és elmegy. Nem hiszem, hogy lesz még egy lehetőségem és most azt gondolja, hogy néma vagyok. Hát nem csodálatos?

„Szia...." Mondja még egyszer és szorosan becsukom a szemem, mert a nevemet sem voltam képes elmondani neki. Tudtam, hogy ez fog történni, mindig is tudtam. Ha nem tudok beszélni Timmyvel, aki nem is idegen, hogyan lennék képes beszélni Harryvel? Egy teljesen idegennel, aki ráadásul még egy szupersztár is?

Mély levegőt veszek, és újra felnézek, ezúttal szemébe nézek és próbálok mosolyogni, de nem hiszem, hogy sikerül. Integetek neki és közelít a kikötőben lévő egyik hajóhoz. Amint elindul a kikötőből, haza sietek, önmagamat átölelem, hogy a szél ne kapja fel a lábaim körül a szoknyát. Egyszer sem nézek vissza, gyakorlatilag futok hazáig, ahol tudom, biztonságban leszek. Nem mintha veszélyben lettem volna Harry mellett, de pánik rohamot kaphattam volna bármelyik pillanatban.

Amikor beérek, becsukom az ajtót és hátamat a fának döntöm, nehezen lélegzem. Úgy érzem végig visszatartottam a lélegzetem és csak engednék friss levegőt a tüdőmbe. Nem tudok eleget beszívni, így eltart egy ideig, amíg megnyugszom, végül a szívverésem lelassul.

Őszintén szánalmas vagyok. Miért ilyen nehéz kimondani a nevemet? Most azt gondolja néma vagyok, hogy nem én vagyok az a lány, aki megmentette az életét és valószínűleg egy ostoba lánynak tart, aki itt dolgozik.

Nem.

„Ariel vagyok," Mondom magamnak. „Örülök, hogy találkoztunk, Harry. Persze használhatok a hajót és veled mehetek, ha ettől kényelmesebben érzed magad. Arra az esetre, ha valami történne, újra megmenthetnélek. Oh, igen, én vagyok az a lány. Szívesen."

Újra sóhajtok. Csak ennyit kellett volna mondanom. Nem vagyok néma, ki tudom mondani hangosan ezeket a szavakat, de Harrynek nem tudtam elmondani őket, mert gyáva vagyok és egy kudarc. A kis hableány is jobb munkát végzett hang nélkül.

Anya tényleg eltévesztette a nevem. Violetnek kéne lennem, mint a könyv szereplője. Jobban illene rám.

„Viszlát, Harry." Mondom még egyszer és az ajtót elhagyva úgy döntök, valami másra koncentrálok. Nem maradhatok frusztrált, mert nem leszek képes kapcsolatba lépni emberekkel. Lassan tizennyolc éve így élek, biztosan ilyen maradok életem végéig.

Megpróbáltam változni, de elbuktam és az esélyemet Harryvel már elszalasztottam. Mi értelme tovább próbálkozni? Mit mondanék neki? „Hé, kiderült, hogy nem vagyok néma. Csak néha idióta vagyok. Remélem nem bánod? Nem vagyok olyan hülye, nekem is vannak határaim.

Ez reménytelen. Senki sem fog segíteni nekem és egyedül nem vagyok rá képes. Itt a vége.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: