Délután az erdőbe megyek, ami elválasztja a két birtokot, ahol előző este elbújtam Harry elől. Ismét bujdosok, de, csak mert nem akarom, hogy az emberek kukkolónak nézzenek – habár az vagyok – amint figyelem őket. Az egyik hajókirándulás ideje lesz hamarosan, így érkezik pár vendég. Egyiküket sem ismerem, de mosolyogva nézem őket. Valaki ismeri őket, valaki szereti őket, még akkor is, ha nem én vagyok. Jó lehet tudni, hogy az emberek szeretnek a világon mindenhol és törődnek veled.

Így nézem őket. Próbálok emberi kapcsolatokat kiszúrni, talán tanulhatok valamit, vagy talán próbálkoznom kéne, nem tudom, kapcsolatba kéne velük lépnem.

Csak én érzem úgy, vagy tényleg olyan vagyok, mint egy földönkívüli?

A fejemet rázom és tovább nézem őket a fák közül, amint az oktató elmondja nekik, hogy hogyan csónakázzanak anélkül, hogy megöljék magukat. Eddig nem fordult elő, szóval azt hiszem remek oktató. Ötletem sincs mit mondanak, de látom, hogy nevetnek és beszélgetnek egymással és úgy tűnik jól szórakoznak. Könnyűnek tűnik innen, ahol ülök – lógok,- mintha nem kéne erőfeszítést tenni, hogy beszélgetést kezdeményezzenek, de bármikor mikor megpróbáltam úgy éreztem szívrohamot kapok.

Csak én vagyok ilyen?

Mi történne, ha találkoznék egy olyan félénk emberrel, mint én? Könnyebb lenne, mint más emberekkel, mert pontosan tudná hogyan érzek. vagy rosszabb lenne?

Kis idő múlva úgy döntök, hogy elég a kémkedésből és lemászok a fáról. Jó vagyok a mászásban, valószínűleg, mert gyerekként imádtam és ezek a fák ismerősek számomra. De felfedezek valamit, amit nem láttam, amikor idejöttem, mielőtt a vendégek megérkeztek volna. Egy boríték. Egy piros boríték a központ logójával és én a homlokomat ráncolom. Mit keres ez itt?

Leugrok a földre és odasétálok és felveszem a kőről, ahol volt. Még mindig homlok ráncolva fordítom meg, hogy lássam kinek címezték és meglep, amikor két szót olvasok el rajta : Tavi lány.

Tavi lány? Ez én lennék?

Kíváncsian nyitom ki a borítékot és egy kis üzenetet találok benne egy kis papír fecnin, szintén a központ logójával.

Kedves, Tavi lány (Sajnálom, nem tudom a neved)

Tényleg személyesen szerettem volna ezt megtenni, de nem adtál rá esélyt. Csak meg akarom köszönni, hogy megmentetted az életem. Tudom, hogy kihúztál a vízből és vigyáztál rám, amíg Niall visszajött. Nem tudom miért menekültél el (kétszer), de köszönöm.

Örökké az adósod, Harry x

Utóirat: Ha valaha is engednéd, hogy viszonozzam a tetted, tudasd velem.

Meglepetten pislogok az üzenet elolvasása után és észreveszem az ajkamon elterülő mosolyt, egyenesen vigyorgok, még mindig kezemben tartom a kis papírt.

Írt nekem egy üzenetet, hogy köszönetet mondjon. Ez az első alkalom, hogy valaki, aki nem a család tagja ennyire próbál kommunikálni. Elmenekültem előle és még mindig próbálkozik. Egy udvarias és kedves tőle, de valahogy... szívmelengető. Olyasvalakinek, mint én, akinek alig van kapcsolata emberekkel, ez annyira különleges és imádni való.

És ismét úgy hangzok, mint aki másik bolygóról jött. Talán hableány vagyok a szívemben és tényleg nem tartozok ide.

És tényleg abba kéne hagynom, hogy a kis hableányhoz hasonlítom magam. Világos, hogy csalódást okozok a nevemnek, nem tudok a jelentése szerint élni.

Megrázom a fejem, hogy kirázzam az értelmetlen gondolatokat és újra az üzenetre koncentráljak, amit Harry írt nekem. Megmentettem az életét, de nem számítottam cserébe semmire. Azt sem tudom, hogy tettem, még segítségért is kiabáltam. Azt hiszem igaz, ha pánikolunk ránk nem jellemző dolgokra is képesek vagyunk. Mint az anyák, amikor adrenalin löketük van. Azt hiszem velem is ez történt. Ha nem lettem volna kiakadva, nem mentettem volna meg az életét.

Lassan visszateszem a levelet a borítékba és a mellkasomhoz szorítom, becsukom a szemem egy pillanatra. Talán válaszolhatnék neki, de mi értelme lenne? Nem tudom mikor hagyta itt és nem tudom vissza fog-e jönni. Talán így akarja lezárni az egészet.

Még mindig ezen gondolkozva megyek vissza a házhoz, még mindig közel tartom a borítékot a mellkasomhoz és mosolygok. A szobámba megyek, és amikor beérek, az egyik kedvenc könyvembe teszem a borítékot, hogy biztonságban legyen. Aztán az asztalomhoz érek és megragadom jegyzetfüzetem és a tollam.

Nem tudom, mit csinálok. Talán sosem fogja látni, de meg kell ragadnom a lehetőséget. Ahogy ő tette. Nem lehetett benne biztos, hogy meg fogom találni, nem igaz?

Kedves Harry,

Szívesen, azt hiszem. Azt tettem, amit mindenki megtett volna és örülök, hogy biztonságban vagy. Az üzeneted elég, nem kell semmi mást tenned.

Tavi lány

Így írom alá, mert tetszik. Máris kedvelem ezt a becenevet, mert a tó valószínűleg a legkülönlegesebb hely számomra és ezzel azonosítva lenni melengeti a szívem. Letépem a lapot és összehajtom. Rosszul érzem magam, mert nincs borítékom, de legalább írok, nem? Így később, amikor majd a központba megyek, ugyanott hagyom az üzenetet, ahol ő hagyta. Aztán rájövök miért pont oda tette az üzenetet és nevetni kezdek.

Majdnem oda, ahol elesett előző este, amikor engem keresett. Harry tényleg aranyos fiú, udvarias és kedves. Tudom, hogy sok lány vad férfinak látja – láttam dolgokat, amik megrémisztettek és ezért el akartam hagyni a net világát – de nem ezzel nem értek egyet. Harryben van valami imádni való, valami jó. Olya érzésem van, hogy egy legyet sem tudna bántani bocsánatkérés nélkül. Amilyen őrülten hangzik, azt gondolom temetést is szervezne egy légynek, ha megölne egyet.

Harry Styles, az én szememben ártalmatlan, mint egy plüss maci. Főleg, amikor láttam, hogy elesett újra és újra az erdőben.

Tényleg azt gondolom, hogy egy jó ember és még jobban szeretnék vele beszélni. Meg akarom ismerni azt a fiút, akitől annyi lány elolvad. Találkozni akarok azzal a híres fiúval, akiről milliónak álmodoznak. Rá akarok jönni, hogy tényleg olyan kedves-e, mint amilyennek hiszem.

Eszembe jut az üzenetet és tényleg próbálom legyőzni a félelmem, ezt a hibám és csak beszélni akarok vele.

Bárcsak olyan könnyű lenne egy sztárral túljutni rajta, de tudom, hogy nem az. Tényleg meg kell próbálnom. Még akkor is, ha csak annyit mondanék neki, hogy mennyire szeretem a zenéjét és csodálom őt, amiért megbirkózik a hatalmas figyelemmel. Őszintén csodálom a hírességeket, hogy képesek kezelni a tömeget.

Miután az üzenetet a helyén hagyom, folytatom utam a központba, még mindig Harryre gondolok. Amikor a zene terembe érek, másra kezdek koncentrálni. Megtisztítom őket és játszok is páron, próbálok annyit tanulni magamtól, amennyit lehet. Nem nehéz kitalálni, hogy adj ki hangot, de bárcsak többet gyakorolhatnék, és tényleg meg tanulhatnék játszani rajtuk.

Amikor befejezem a takarítást és az egész helyet tisztán hagyom, egy kicsit játszok a zongorán. Írtam ma egy dalt gitáron, de zongorán is hallani akarom. Így becsukom szemem és a zenére koncentrálok, amikor korábban én hoztam létre és játszani kezdek, először csak magamban éneklem a szöveget, csak a zenét hallom. Elrontom párszor, így újra és újra próbálom, amíg természetessé nem válik, hogy éneklem, magányosan. Csak magamnak.

Csodálatos lenne, ha a zenének élhetnék. Csak a zenémnek és semmi másnak. Szeretem a tavat, szeretek apának segíteni, de amikor játszok... amikor játszok mindenhatónak érzem magam. Még ha furcsán hangzik is. De úgy érzem, bármire képes vagyok. Egész nap képes lennék játszani , annyi minden el tudnék mondani a zenémen keresztül és bárcsak több ember hallaná és elmondanák, hogy jó vagy nem, de tudom ez nem fog megtörténni.

Tovább maradok, mint máskor, így amikor az éjfélt ütő harangot, meglepődök. Menő, hogy a központnak van ez a nagy órája a bálteremben, amikor időnként harangozik, de ezúttal csak ledöbbenek, hogy eddig maradtam, így lecsukom zongorát azonnal és kisietek.

Jó dolog, hogy nem félek, mert tényleg nagyon-nagyon sötét van. Azt hiszem, ma nem állok meg a tónál, sajnos. Nem fogom teljesnek érezni a napomat az úszás nélkül.

Gyakorlatilag futok hazáig, amikor hazaérek, megbizonyosodok róla, hogy apa az ágyában alszik és nem a kanapén. Miután a szobámba megyek nem alváshoz készülődök, hanem a kedvenc könyvemért nyúlok: Shrinking Violet. Tudom, hogy jobb könyveket is olvastam már ennél, de kötődöm Shrinking Violethez egy teljesen más szinten, mert megértem. Fájdalmasan félénk, de megpróbál kitörni saját börtönéből és DJ akar lenni. Ez a könyv ösztönző és ezért tartom benne Harry üzenetét. Mert Teresa megcsinálta és talán én is képes vagyok rá.

Újra elolvasom Harry üzenetét, mosolygok, és még magabiztosabbá válok afelől, hogy meg kell próbálnom beszélni vele. És, ha egy kicsit hasonlíthatom az életem utoljára a kis hableányéhoz, talán az élete részévé válhatok, ha csak egy kis ideig is. Nem mondom, hogy szerelmesek leszünk és boldognak élünk örökké – ez túl nagy álmodozás – de talán barátok lehetünk, és legalább beszélgethetnék vele anélkül, hogy ájulás környéki érzésem lenne, és majd elhánynám magam.

Ha csak öt percre is az élete részévé válhatnék, már hatalmas fejlődés lenne számomra.

Tényleg meg fogom próbálni, ötletem sincs hogyan és mit fogok tenni, de előrukkolok valamivel. Holnap megpróbálok Timmyhez beszélni. Könnyebbnek tűnik.... oké, nem könnyebb. Nem ez a helyes szó. Kevésbé bonyolult. Igen, ez pontosabb.

Szóval igen, holnap üdvözölni fogom Timmyt. Ez lesz az első lépésem afelé, hogy Harryvel beszéljek egyszer. Remélem meg fogom tudni tenni, mielőtt elhagyja a központot.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: