"Hey, mi a baj?" Kérdezi Niall, mert megálltam és nem vagyok abban sem biztos, hogy lélegzem. "Ariel? Ariel, mi történt?"

Visszacsöppenek a valóságba és aggódó szemeibe nézek. Ő is megállt és félrehúz más pároktól. Észre sem vettem. Próbálom kitalálni mi az oka annak, amit láttam. Harry azt mondta nem kedveli Maret, Mare tudja, hogy tetszik nekem Harry. Miért vinné el és miért menne vele? Miért? Tudja, hogy itt vagyok! Őt keresem. Harrynek fogalma sincs, de miért? Amikor utoljára láttam még csak őszintén rá sem tudott mosolyogni. Mi változott? Miről maradtam le?

"Niall..." Suttogom és kezei vállamon vannak. Össze vagyok zavarodva, nem tudom mit gondoljak, de elárulva érzem magam. 

A két ember miatt, akik a világot jelentik nekem.

Nem értem.

"Hé, itt vagyok. Mi a baj?" Kérdezi gyengéden, de még mindig próbálom összerakni a történteket.

"K-kedvelem Harryt." Vallom be. Ez az első alkalom, hogy hangosan kimondom. Úgy értem Mae tudja, de sosem mondtam ki pontosan. Nagyon jó megfigyelő.

"Jó!" Csiripeli Niall, de a fejemet rázom.

"Nem,nem,nem. Nem jó." Fulladok bele szavaimba. "M...most ment el Marrel."

"Mi?" Kérdezi zavartan Niall és rá nézek. Érzem, hogy a szívem szakad meg és nem értem ezt az érzést.

"L-láttam őket, elmentek együtt. Elvezette a teremből. Láttam őket...én...én.. olyan hülye vagyok, nem igaz?" Ezúttal Niallt kérdezem, de ő is olyan zavartnak tűnik, mint én.

"Nem, miért mondod ezt?" Szakít félbe Niall, de a fejemet rázom.

"Mert...mert egy részem elhitte, hogy Harrynek is tetszem. De tévedtem, annyira tévedtem!" A hangom felemelkedik egy kicsit, ami még sose fordult elő. Sosem éreztem ilyet. "Azt hittem nem kedveli Maret, de igen, nem igaz? Úgy értem, elmentek innen. Mi lehet olyan személyes, amit nem beszélhetnek meg itt? Miért kell személyesnek lenni-e?"

"Nem, Ariel, ne vonj le elhamarkodott következtetéseket. Biztos vagyok benne, hogy van valami magyarázat erre az egészre. Ismerem Harryt--"

"Milyen magyarázat azon kívül, hogy felépítettem egy álmost a fejemben, ami sosem fog valóra válni? Tudtam, hogy nem kedvelhet engem. Átvertem magam." Niall szavába vágok és hátrálok tőle. "Természetesen nem kedvel engem. Természetes, hogy Maret kedveli. Neki való lány. Nem úgy, mint én."

"Nem, Ariel. Kérlek, hallgass meg!"

"Nem...." A fejemet rázom, kezemet mellkasomra teszem és próbálom csillapítani a bennem tomboló fájdalmat.

Annyira fáj és minden mást kizár. Nem látom magam körül az emberek többé, nem hallom a zenét. Annak sem vagyok tudatában, hogy Niall a kezemért nyúl. Kitérek előle és megfordulva menekülök el. A gondolataim kaotikusak, semminek sincs értelme és a szívem gyorsabban ver. Remegek és alig kapok levegőt.

Istenem. Pánikrohamom van!

Még gyorsabban futok. Hallom a saját sikító hangom a fejemben, azt mondja mekkora idióta vagyok, hogy naiv kislány vagyok aki azt gondolta, hogy egy fiú viszontszereti. Hogyan is lenne ez lehetséges, amikor egyszerű és unalmas vagyok és még egy buliba sem tudok vele elmenni? Amikor remegés és dadogás nélkül képtelen vagyok ismeretlenekkel beszélgetni? Hogyan?

Hülye voltam! Idióta! Őrült!

A kocsihoz rohanok, amivel egész nap itt parkoltam. Beülök, beindítom a motort és még mindig alig lélegzem, még mindig a torkomban érzem a szívem és úgy érzem megfogok halni ha nem menekülök. Menekülnöm kell. Menekülni. Menekülni. Menekülni.

Nyomom a pedált és menekülök a sötétben olyan gyorsan, amennyire tudok. Még sosem vezettem ilyen gyorsan fák között, de nem is érdekel.  Fulladozom. Megfulladok a saját elmém sötétségébe és levegőre van szükségem.

Hirtelen megállok, amikor a tóhoz érkezem és kiszállok a furgonból és a dokkhoz futok.

Víz. A víz az egyetlen, ami megment a fulladástól. Az egyetlen dolog, ami megmenthet, szóval ugrok, ruhástól merülök el a vízben. Elcseszem a sminkem, a ruhát, mindent! De a vízben vagyok és biztonságban. A saját birodalmamba, ahol nem bánthat senki sem. Amikor érzem a hideget minden porcikámmal  úgy érzem újra lélegzem. Mély levegőt veszek és csak lebegek, miközben küzdök a pánikrohamom ellen.

Lassan kezdek rájönni, hogy hülye voltam. Nem kellett volna így elmenekülnöm, de az agyam elborult.

Még egy mély levegőt veszek és próbálok lenyugodni és enyhíteni a bennem tomboló vihart. A sötét és utálatos gondolatokkal teli vihart.

Ez a valóság. Nem tudom miért fáj ennyire. Tudtam, csak reménykedni kezdtem, de ennek vége. Most már csak a valóságban élek és jól vagyok. Jól vagyok.

Jól vagyok.

Ha mondogatom egy nap majd elhiszem.

Jól vagyok.

Jól...vagyok.

****

Megfáztam. Nem meglepő, sokáig maradtam éjfélkor a hideg vízben. Haza mentem,  a szobámban vagyok és máris lázas vagyok és szörnyen érzem magam. A fejem ködös és nyomorultul érzem magam. De fizikailag nyomorultnak érezni magam a betegség miatt jobb, mint az ostoba szívfájdalmamra gondolni. 

Nem tudom elhinni, hogy mennyire reménykedtem és most mennyire fáj. Ez a szerelem? Nem aludtam tegnap, azon tűnődtem azért fáj-e ennyire mer szerelmes vagyok Harrybe. De mikor történt meg? Miért nem jöttem rá korábban? Mindig ilyen? Nem tudtam. Ha tudtam volna sosem próbáltam volna meg beszélni Harryvel. Sosem akartam volna a világa része lenni, mert fáj, hogy nem vagyok elég jó és ezt nem tudom kezelni. Nincs tapasztalatom! Nem tudom mit tegyek.

De a betegség, a szívfájdalom ellenére  és a tény ellenére, hogy talán szerelmes vagyok Harrybe a földre megyek apához és Timmyhez. Amikor megkérdezték milyen volt a parti azt mondtam jó. Elmondtam mennyire csodálatos volt a díszítés, és az emberek. De hazudtam arról, hogy milyen volt nekem. Hazudtam, amit még ezelőtt sosem tettem.

Ezután visszavezetek a központhoz és a mellkasomban lévő fájdalom élesedik. De tovább megyek, ködös fejjel és lázasan. Ez a munkám része. Ezt kell tennem. Ráadásul, Carl vár és fogadok, hogy az összes vendég értékelni fogja a friss zöldségeket.

Ahogy számítottam rá, Carl vár és egy pillanatra azt hiszem Mare is vele van, de nem és megkönnyebbülve sóhajtok mélyet. Nem akarom látni. Sem őt, sem Harryt.

Carl boldogan üdvözöl, de én erre nem vagyok képes. Alig válaszolok, ami feltűnik neki, de nem mond semmit. Tiszteletben tartja a határokat köztünk. Amit nagyon értékelek. Aztán segítek neki bevinni a napi rendelést a konyhába, ami hiba, mert meghallom Mare hangját. Azonnal felismerem. Helyben lefagyok, rejtve maradok előtte, de hallom, amit mond. Amit a többi lánynak mesél.

"Kedves volt és dögös, de még mindig egy fiú. Nem hagyta abba a dicsérésem, ami kedves, úgy értem nagyon híres, ért az ilyen dolgokhoz." Nevet Mare és azon tűnődöm Harryről beszél-e. "Nem randizhatok vele, bár gyakorlatilag könyörgött nekem! Elhiszitek? Egész éjszaka mellettem volt. " Nevet újra és hallom, ahogy a többi lány is ezt teszi. "Nem, nem nekem való."

Visszatartom a lélegzetem, még mindig egy helyben állok és nem tudom mit tegyek vagy gondoljak. Mi történt tegnap, amikor Harry magával vitte? Szerelmet vallott neki? Elhívta randira? Annyira lenyűgözte Mare vonzereje, hogy elfelejtette mind azt, amit korábban mondott nekem? Vagy az mind hazugság volt? Mi van, ha arra használt fel, hogy közelebb kerüljön hozzá?

Istenem.

Nem, Ariel, ne gondold ezt! Szidom magam és kényszerítem magam, hogy arrébb menjek. Messze Maretől és azoktól a lányoktól, akikkel Harryről beszél. Nem mondott nevet, de ki másról beszélhetne? Valaki fiatal és híres? Justin Bieber nincs itt.

Hogy tehetett ezt velem? Tudja. Tudja, hogy hogyan érzek Harry után. Ő segített rájönni az érzéseimre és most? És Harryt sem értem! Azt mondta nem kedveli őt, most meg randira hívja? Én...én..tényleg azt hittem én is tetszem neki. Úgy értem, nem csak képzeltem mindent igaz? Amikor majdnem megcsókolt? Amikor a kezemet fogta? Amikor elhívott magával a bálra? Amikor együtt töltöttük a születésnapomat? Tényleg többet vontam le ezekből, mint amit valójában jelentenek?

A furgonhoz menve itt egy személy, de nem Harry vár rám, mint máskor, hogy segítsen. Nem láttam őt tegnap este óta...amikor eltűnt Marrel. Mielőtt elhívta randire.

"Niall" Sóhajtok. "Mit...mit csinálsz itt?" Kérdezem és biztonságos távolságra állok tőle.

"Aggódtam." Válaszol és közelebb lép. "Elmentél és aztán nem találtalak sehol. Jól vagy?"

"Megfáztam," Válaszolok gyorsan, de tudom, hogy nem fizikálisan kérdezte. "Jól leszek. Csak egy szívtörés, semmi különleges, nem igaz? Mindenkivel megtörténik. Velem is meg kellett történnie." Teszem hozzá és szomorúnak tűnik.

"Ez nem jelenti azt, hogy nem fáj  pokolian. Gyere ide, Ariel." Mondja és széttárja karjait. Gondolkozom rajta, tényleg, de aztán rájövök, hogy szükségem van a vigasztalásra, mert fáj. Nagyon fáj, mert annyira reménykedtem és  a zuhanás az álom és a valóság között annyira fájdalmas és drasztikus. Nem készülte fel rá.

A karjai közé lépek és hagyom, hogy megvigasztaljon, mert megért, igaz? Ő is ezt érzi.  Másképp, de ő is úgy érzi valaki kiszakítja a szívét a mellkasából. Ezt érezte, amikor Ella kisétált az életéből. Biztosan azt is árulásnak érezte, mint, amit én érzek most. Valószínűleg neki rosszabb volt. Sokkal rosszabb. És emiatt szorosabban ölelem, sajnálom és magamat is. Még csak egy szerelmi történetet sem élhettem át. El sem mondhattam az érzéseimet Harrynek. Az egésznek vége lett, mielőtt elkezdődhetett volna.

"Rendben van, Ari." Vigasztal. "Most fáj, de majd elmúlik és jól leszel."

Hiszek neki, amikor ezt mondja, mert ha valaki ismeri ezt a helyzetet, az Niall.

"Még mindig fáj neked is." Suttogom és érzem, hogy megfeszül.

"De nem annyira, mint  korábban. Fáj, hogy hiányzik. Változik, másféle fájdalom." Válaszol és bólintok. Azt hiszem értem. "Jól leszel, Ari. Én itt vagyok neked."

Halkan sírni kezdek és értékelem, hogy itt van Niall, tart miközben úgy érzem a szívem kettétörik a fejemmel együtt. A betegség rosszabbá teszi a szívfájdalmam. Most már tudom.

Bárcsak ne tudnám.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: