Az összes dolog közül, ami megtörténhetett volna a nyár alatt, az általam imádott Harry Styles megmentésére sosem gondoltam volna. Úgy értem, megmenteni valaki mást, talán, de Harryt? Sosem gondoltam volna. Úgy értem, mi a furcsa benne? Még akkor is, ha tudtam, hogy ez egy pihenő központ a hírességek számára, és most már a tóhoz is jöhetnek, sosem gondoltam volna, hogy így fogok vele találkozni. Sosem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán találkozok vele.

Hát nem őrület? Az élet olyan csavarokat tartogat számunkra, amikre nem számítunk. De ugyanakkor ettől izgalmas.

Tudom, hogy az életem unalmas és magányos, bár nem én választottam. De akkor is találkozhatsz csodákkal, bármerre is fordulj. Onnantól kezdve, hogy felkelsz, addig, amíg lefekszel. Hát nem megelégszel azzal, hogy élsz és lélegzel és kinyitod a szemed minden reggel? Gondoltál valaha arra, hogy milyen összetett dolog maga a tested működése, hogy átélj egy-egy napot, még akkor is, ha az a legunalmasabb? Valamilyen módon csoda vagy.

Nincs sok minden az életemben. Nincsenek barátaim. Minden nővérem elköltözött és csak apa és én maradtunk itt, és szenvedünk, hogy elkerüljük a csődöt, mégis azt gondolom az élet ajándék, a legértékesebb ajándék. Minden csodálatos és néha – oké, mindig – azt kívánom bárcsak elég erős és független legyek ahhoz, hogy megismerjem a világot. Hogy lássam, amit a nővéreim a saját világuknak hívnak. Hogy különböző életstílusokat is megismerjek.

Néha még mindig vannak álmaim, amikben nem vagyok ennyire fájdalmasan félénk, amikben színpadon állok, egy hatalmas tömeg előtt és énekelek nekik. Látok néhány síró arcot, akiket megérint a zeném. Látom, ahogy az emberek büszkén tapsolnak meg. Látom apát és még anyát is a legszélesebb mosolyukkal arcukon.

De ezek csak álmok, álmok, amiket nem érhetek el.

Az élet gyönyörű, de vannak határaink. Nem mondhatod, hogy tökéletes vagy vagy ilyesmi. Mindannyian csodák vagyunk valamilyen módon, de még a csodák sem hibátlanok és vannak hiányosságaik. Néhány közülük megköt minket, mások felülkerekednek rajtunk; valamilyen módon mindenki rendelkezik velük. Az én hibám a félénkségem és ezt tart vissza attól, hogy még csodálatosabb életet éljek, de más csodák is amiért érdemes élnem. Azokra kell koncentrálnom, igaz?

Talán nem válok híres énekessé, de van egy tavam, egy apám és egy életem. Boldog lehetek. És nézzetek rám, nemrég mentettem meg egy szupersztárt a fulladástól. Ha a világ tudna róla, hálásak lennének nekem.

Habár a tó most már Drennan Nyaraló Központjának a része, a ház és a birtok nagy része még mindig saját tulajdon. Apával felépítettünk egy kerítést - fehér és alacsony, nagyon aranyos – hogy mutassa a birtok határát. Gyakorlatilag , a vendégek a tavat, a kikötőt és a kis nyaralót közelíthetik meg, amiben van pár pléd, egy hajó és más ellátmány. Szükséges dolgok, ha egy tó van a közelben.

Átmegyek a kerítésen és még mindig körülöttem van a nagy törölköző, besétálok a házba. Égnek a lámpák, pedig éjfél is elmúlt. Mindig ilyen tájt szoktam haza érni és nem szeretem, hogy apa próbál megvárni, mert reggel nagyon korán kel, miközben engem még hagy aludni pár órát. Pihenésre van szüksége.

Amikor becsukom az ajtót és a nappali felé megyek, ahol vár rám, a kanapén találom és alszik. Világos, hogy rám várt, de elaludt. Sóhajtok és a fejemet ingatom és feljegyzem gondolatban, hogy holnap le kell szidnom – ismét – hogy miért nem feküdt le aludni hamarabb.

Megragadom a plédet, amit a nappaliban tartunk és ráterítem, hogy ne fázzon. Nem keltem fel és próbálom meg a szobájába küldeni. Már itt aludt. Én pedig olyan gyorsan a szobámba megyek, ahogy csak tudok és lefekvéshez készülődöm.

A szobám nagyon egyszerű, de egy kicsit többet árul el rólam. Maryvel osztottam meg régen, de amióta elment, az egész szoba az enyém. Kitettem pár posztert a kedvenc sztárjaimról, mint például az Imagine Dragons, Coldplay, Snow Patrol és a Passenger. Az asztal, ahol egykor Clara laptopja volt már az enyém. Sok használtan vett könyv, a gitárom, ami igazán régi és más sok normális dolog, mint ágy és szekrény. Nem a legszebb hely, de az enyém és jól érzem itt magam.

Amikor sikerül lefeküdnöm, azon gondolkozom, hogy Harry és Niall visszatértek-e már a központba. Remélem, jól vannak, főleg Harry. Borzalmas lenne, ha megfázna, amikor azért van itt, hogy pihenjen. Annak ellenére, hogy messze vagyunk a várostól, van internetünk – nagyon rossz, de működik – szóval, ami a twittert illeti – igen, van twitterem – turnézni voltak. Nem követem minden lépésüket, inkább a zenéjük érdekel, de olvasok pár dolgot. Szóval az itt létük oka egy kis szünet lehet vagy valami ilyesmi, szóval nem fognak sokáig maradni és, ha Harry megfázna, az nem tenne jót a turnénak.

Bárcsak képes lettem volna ott maradni, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van, vagy apa régi autójával is odamehetnék, és gyorsan oda érnék, de nem vagyok idióta. Ha maradtam volna tiszta hülyét csináltam volna magamból. Remegni és izzadni kezdtem volna és pánikolni. Félénk vagyok és tényleg nem tudok emberekkel kapcsolatot teremteni, nem még két híres emberrel, akikre tényleg felnézek.

Nem, katasztrofális lett volna.

Mint mondtam, mindannyiunknak vannak hibái, gyenge pontjai és az enyém ez. Csak remélem, hogy jól van és semmi rossz nem történt vele. Még azt sem tudom, hogy mennyire ütötte be a fejét, de remélem nem olya borzasztóan. Talán holnap, amikor a központban járok, megnézhetném, hogy ott van-e és jól van-e és nem szenvedett agyrázkódást. Habár nem tudom milyen az, aki agyrázkódást szenvedett, a biológia sosem volt az én területem.

Általában elkerülök minden embert, de talán holnap kivételt tehetek.

+++++

Nem voltak édes álmaim. Harryre gondoltam elalvás előtt és azokról a dolgokról álmodtam, amik megtörténhettek volna vele, ha nem vagyok ott. Ez egy olyan dolog, amire sosem gondoltam volna, hogy jó helyen jó időben leszek ahhoz, hogy megmentsem Harry Stylest, de jó volt, hogy ott voltam. Meg is hallhatott volna, ha nem úsztam volna és figyeltem volna a környezetemre. Azt hiszem mindenki számára katasztrófa lett volna. A rajongói számára, a családja számára, a lemezkiadója számára, Mrs. Drennan számára – senki sem akarná, hogy a vendége meghaljon a birtokán – és még apa számára is, mivel a tó az övé.

Nem veszed észre, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok és, hogy a dominó effektus hogyan tud hatni mindenkire.

Néha talán túl sokat gondolkozok. Nem vagyok az a beszédes fajta, de ez nem jelenti azt, hogy nincs mondanivalóm. Mindig van mit mondanom, mindig gondolkozok valamin; csak nem fogalmazom meg hangosan a gondolataimat.

Amikor felkelek és egy új nap kezdetére készen állok, tudom, hogy apa nincs a házban. A termőföldön van, felszedi a zöldségeket és a gyümölcsöket, amiket én a központba viszek ma. Így miután megreggelizek, odamegyek, ahol a furgon parkol és Timmyre mosolygok, az egyik ember, akit Rhonda alkalmazott, hogy segítsen apának a termelésben. Sosem beszéltem Timmyhez, csak biccentek és mosolygok. Nem tudom, hogy ő is félénk-e, de sosem próbált hozzám szólni. Kedves, kedvelem Timmyt. Barátilag természetesen, pedig csak pár évvel idősebb, mint én – azt hiszem – nem érdeklődöm iránta. Nem akarok senki iránt sem érdeklődik, mert egy idegennel beszélgetni sem vagyok képes. Mi értelme lenne?

Kicsit messzebb meglátom apát és mosolyom szélesedik, ahogy üdvözlöm őt.

„'reggelt, apa!" Mondom vidáman. „Múlt éjjel ismét meg akartál várni. Mondtam, hogy ne tedd."

„'reggelt, hercegnőm. És tudom, de aggódom." Válaszolt és homlokon csókolt. „Miért nem jöttél haza korábban?"

„Mert csak későn tudtam a központba menni, hogy megtisztítsam a hangszereket, amíg elég késő volt, hogy ne használják a vendégek. És tudod megálltam a tónál." Apa bólintott és sóhajtott. „Szükséged van az alvásra, szóval ne tedd ezt megint, jó?" Kérdeztem és szomorúan mosolyogva bólintott. „Kész a furgon?"

„Igen, Timmy most fejezte be a feltöltését, szóval mehetsz a központba."

„Remek. Ebédnél találkozunk!" Mondtam és utoljára arcon csókoltam és visszamentem a furgonhoz.

Szeretem apát, igazán. Bárcsak többet tehetnék érte. Már ötven hét éves és tudom már a dolgok nem könnyűek számára többé. Ezért örülök, hogy megegyezett Mrs Drennanal, szüksége van segítségre.

A központhoz vezetek. Tíz percet vesz igénybe. Gyalog is mehetnék, de nem tudnék mindent magammal vinni, így vezetnem kell. Útközben zenét hallgatok, természetesen és olyan hangosan éneklek, ahogy csak tudok. Senkik sem hallottak még, csak a madarak.

A konyha hátsó bejáratánál parkolok és csengetek, hogy tudassam velük itt vagyok a napi rendeléssel. Carl, a főszakács jön és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e és nem beszélgetünk egymással. Egyszer megpróbálkozott, de nem ment, csak furcsa hangot adtam ki és megértette, hogy túl félénk vagyok egy normális beszélgetéshez.

Miután meggyőződött a rendelésről, segítek neki bevinni a zöldségeket minden jó nélkül és szemkontaktus nélkül más dolgozókkal.

Tudom, hogy látni akarom Harry jól van-e, de nem tudom rávenni magam, hogy megkérdezzem Carlt, hogy beljebb mehetek-e a központba. Már voltam ott, de nem reggel, amikor az összes vendég mászkál, elfoglalt a saját dolgával, így egyszerűen feladom az ötletet, hogy meggyőződjek Harry jóllétéről.

Talán ma este jöhetek korábban és megpróbálhatok észrevehetetlen maradni, miközben megfigyelhetem, hogy ő és a bandatársai itt vannak-e még.

Így, amikor befejezem az áruterjesztést visszamegyek a tóhoz, egy kicsit csalódott vagyok, hogy még csak meg sem próbáltam meggyőződni Harry állapotáról, hiába aggódom érte. Legtöbbször elfogadom, hogy ennyire félénk vagyok, de máskor azt kívánom, bárcsak olyan lehetnék, mit a nővéreim.

Amikor végzek a zöldségekkel, a tóhoz megyek, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e a hajókkal és aztán az ebédhez készülődöm, de ma, amikor a hajókhoz érek a kikötőnél, rájövök, hogy valaki van ott. Valaki, aki nem lehetne ott. Nem ilyen napszakban, nem itt. Nem kéne itt lennie.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: