'Ariel.' Mondja egy kis idő elteltével Harry. Pár másodperce csendben vagyunk, de nem az a kínos csend. Mindketten a tó nyugodt vizét bámultuk. Felé fordulok, de ezúttal ő nem engem néz, szemeit a vízre szegezi. "Amikor először találkoztunk, miért nem beszéltél? Hagytad, hogy azt gondoljam néma vagy. Bármit mondhattál volna, egy egyszerű nemet is."

Szégyenkezve sütöm le a szemem, hirtelen érdekesnek tűnik a ruhám és küzdök a gombóccal a torkomban. Ez megterhelő, de itt maradok mellette és próbálok beszélni róla.

"Én....én nem tudtam és te....nem voltam rád felkészülve." Válaszolok végül és ezúttal magamon érzem tekintetét. "Én akartam...de nem tudtam. Én....én... nem jövök ki jól az emberekkel. Ez... most... nagyon nehéz nekem." Amint befejezem a mondatom átkarolom magam és mély levegőt veszek.

Marere gondolok és arra a sok dologra, amit tegnap mondott nekem : Ariel, a valóság jobb, amilyennek képzeled. El kell hitetned az elméddel is és a testeddel is, hogy minden rendben van. Uralkodnod kell a tested felett. Mint, akik képesek a fájdalmukat uralni! Csak a gondolataidon múlik. Bármit megtehetsz, amit akarsz.

Irányítanom kell a testem, azt, ahogy a szívem őrülten dobog, vagy hogy remegek, vagy ahogy a gyomrom forog. Képes vagyok rá, én uralkodom magam felett. Meg tudom csinálni.

"M-mindig csak én és a nővéreim voltunk." Magyarázom Harrynek. "Magántanuló voltam és, amikor iskolába mentem...sosem beszéltem senkivel. N-nekem... szociális szorongási problémáim vannak." Folytatom tovább és hallom, ahogy zavartan felkiált, így amikor egy pillantást vetek rá látom, hogy szemöldökét ráncolja. "Ha emberek között vagyok az túl idegessé tesz. Megijedek és megriadok."

"Vannak barátaid? Sajnálom, ha úgy hangzik, mintha megbántanálak, esküszöm nem úgy értem, csak úgy hangzik, mintha..."

Kuncogok azon, amilyen zavartan beszél és megáll. Amikor ránézek meglátom imádni való mosolyát, amitől a szívem másféleképp kezd dobogni.

"Semmi baj és....Nem hiszem. Úgy értem...Azt hiszem Mare a barátom." Mondom. "Ő egy lány, akivel itt találkoztam és ő... segít nekem. De talán...talán barátnak hívni még túl elhamarkodott döntés."

"Nos," Szakít félbe Harry ragyogó mosolyával. "Szeretnék a barátod lenni."

Egy pillanatra eszembe jut az álmom, az, amelyikben Harry rám várt és megkérdezte akarok-e a barátja lenni. Most járok a legközelebb az álom megvalósításához.

"Sz-szeretném." Válaszolok mosolyogva és az övé szélesedik. Annyira boldognak tűnik, habár nem értem miért tenné boldoggá, hogy a barátom lehet.

Ez furcsa, de olyan jó, mert mióta megmentettem, azóta figyelem, azt hiszem. Azon gondolkoztam milyen lehet, mindig is egy kedves és imádni való fiúnak képzeltem és most tényleg beszélek vele. Esélyem van rá, hogy bebizonyítsa tényleg olyan, amilyennek képzeltem. Nem egy öntelt híresség, nincs elszállva magától és még nehezebb elképzelni, hogy egy zenész millió rajongóval, akik a lába elé borulnak minden lépésénél. Itt van, a barátom akar lenni. Nekem, a lánynak, aki alig tud beszélni dadogás nélkül vagy anélkül, hogy azt érezném menten meghalok. A lánynak, akinek nincsenek más barátai. A lánynak, aki fél a világtól, de a részese akar lenni. És a barátom akar lenni.

"Hé! Barátok," Örvendezik és megnevetett. "Szeretném, ha a többi bandatársammal is találkoznál, mind kedvesek, de csak Niall van itt és vele már találkoztál." Folytatja, de én elfintorodok. "Ne, ne vágj ilyen arcot! Kedvelnéd őket. Megnevettetnének. Fogadok, hogy kijönnél Zaynel, ő nyugodt."

"Én nem... ez túl sok lenne." Mondom és lesütöm a szemem egy pillanatra. "Csak most tanultam meg beszélni másokkal."

"Segítek neked!" Mondja vidáman és ismét halkan kuncogok. "Tényleg! Úgy értem, ha tényleg itt maradunk a hónap végéig, jobb, ha valamit jót cselekszem. Az ok, ami miatt idejöttünk már értelmetlennek tűnik...nos, ez jónak tűnik."

"Köszönöm." Mondom egy kis mosollyal. "És, ha nem túl tolakodó kérdés, a többiek miért nem jöttek?" Már egy ideje foglalkoztat ez a kérdés.

"Oh...nos, Zayn megházasodott és valahol a nászutat tölti." Válaszol Harry és levegő után kapok, mert tudtam, hogy el van jegyezve, de nem tudtam, hogy már meg is házasodott. "Igen, elég titkolózós. Ő a legjobb abban, hogy a médiát távol tartsa a magánéletétől." Nevet Harry. "Aztán Louis. a családjával van és Eleanorral, azt hiszem. Annyi időt töltenek együtt, amennyit csak tudnak. És Liam..Nos, Liam...." Harry elveszti mosolyát. "Az ő helyzete bonyolult. Sokat változott."

"Sajnálom." Mondom, pedig nem az én hibám, csak úgy tűnik ez a helyes, amit mondhatok.

"Semmi baj, azt hiszem. Mindannyian aggódunk, de nem tudjuk mit tegyünk." Vallja be és azt kívánom bárcsak tudnék neki tanácsot adni, de mindenféle emberi kapcsolattal összefüggésbe hozható dologban rossz vagyok.

"Remélem minden rendbe jön veletek," Mondom és tényleg komolyan gondolom és, amikor rám mosolyog valahogy másmilyen mosolya. Kedves és hálás, de van valami a szemében, ahogy tartja a szemkontaktust, valami, amit nem tudok megmagyarázni és ettől másnak érzem magam, mintha korábban sosem éreztem volna és tényleg nem tudom mi történik most.

"Köszönöm." Mondja mosolyogva és továbbra is tartja a szemkontaktust, mielőtt elfordulok és újra a horizontot nézem, a szívem gyakorlatilag a torkomban dobog. "Egyébként, most már jobb?" Zavartan ráncolom a szemöldököm. "Úgy értem beszélni velem. Olyan nehéz, mint első alkalommal?"

Kuncogok a kérdésén, még mindig a horizontot bámulom. Nehéz? Igen, még mindig nehéz és még mindig nagyon ideges vagyok és úgy érzem el fogok ájulni, de más... más módon nehéz és nem tudom szavakban kifejezi magam. Nem tudok nem ideges lenni körülötte és a szívem őrülten dobog, de nem akarok elfutni. Ez egy változás, azt hiszem. Itt akarok maradni, vele, még akkor is, ha nehéz. Szeretek vele beszélgetni.

"Ez... más." Suttogom, de hallom, hogy kuncog.

"Ez már valami. Meglátod, idővel egyre könnyebb lesz." Ígéri magabiztosan és még mindig szélesen mosolyogva, boldogan.

"Nagyon kedves vagy, köszönöm." Mondom és csak szélesen rám mosolyog válaszként.

Csak ekkor nézek az órámra és rájövök, hogy tovább voltam itt, mint hittem. Haza kell mennem, hogy ebédet főzzek, ami azt jelenti, hogy el kell köszönnöm Harrytől. Ez szomorúvá tesz, hogy nem maradhatok tovább, de vannak kötelességeim.

"Mennem kell." Mondom és felállok. Harry is gyorsan megteszi és arckifejezése zavarodottá válik.

"Mi? Miért?" Kérdezi és én mosolyogva nézek rá.

"Dolgom van otthon." Válaszolok olyan nyugodtan, ahogy csak tudok.

"Oh." Ennyit mond és kezdem kínosan érezni magam a csendben, miközben szemeivel engem néz. "Akkor találkozunk még?"

"Uh, igen." Válaszolok és boldog vagyok a gondolattól, hogy újra láthatom, újabb lehetőségem lesz, hogy beszéljek vele.

 "Haza kísérhetlek? Úgy értem, semmi dolgom, miért ne győződnék meg róla, hogy biztonságban vagy?"

Kuncogva válaszolok. "Rendben. Habár elég közel van, így nem vagyok veszélybe. Ismerem a helyet, mint a tenyeremet."

"Akkor is." Erősködik és én csak bólintok.

Egymás mellett sétálunk az otthonom felé. A szél kellemesen fúj, a hajammal és a ruhám aljával játszik, de jól esik, felfrissítő. Nem beszélünk az út alatt, de van valami megnyugtató abban, hogy mellettem sétál.

Végül megérkezünk a kis kerítéshez az otthonom körül, így megállok és szembe fordulok Harryvel. "Köszönöm, hogy haza kísértél..én...még találkozunk."

"Találkozunk, Ariel." Válaszol és még egy mosolyt követően elfordul és a központ felé tart.

Egy kicsit tovább maradok itt, nézem, ahogy alakja egyre kisebbé válik, majd eltűnik a távolban. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, még akkor sem, amikor bemegyek a házba. Ami ma történt, amit ma tettem boldoggá tesz, mert megcsináltam. Beszéltem valakivel, megtanultam uralkodni az idegességemen, mert ezt akartam. Talán azelőtt nem volt elég motivációm. Tudom, hogy Harrynek agy szerepe van benne, mert ha nem keresett volna, hogy megköszönje, hogy megmentettem , sosem éreztem volna így,maradtam volna az akkori helyzetemben.

Örülök, hogy a dolgok változtak ezen a nyáron. Boldog vagyok, hogy vannak barátaim, hogy kibújtam a csigaházamból. Boldog vagyok.

És a jó kedven kitart egész nap, még akkor is, amikor apa és Timmy ebédelni jönnek.

"Boldognak tűnsz ma, Ariel." Mondja Timmy és boldogan mosolygok rá.

"Boldog vagyok. Ez egy jó nap." Válaszolok és rájövök, hogy minden alkalommal egyre könnyebb hozzá beszélni.

Timmyvel más, amikor vele beszélek nem vagyok ideges, vele könnyebb beszélni. De, amikor Harryről van szó...nem tudok nem ideges lenni. Valószínűleg azért, mert Timmyt jobban ismerem.

"Jó így mosolyogva látni téged." Mondja apa. "Szeretem, amikor boldog vagy."

"Aranyos vagy, amikor boldog vagy." Teszi hozzá Timmy és én elpirulok, tudom. "Jobb, ha óvatos lesz Mr. Hamilton. Ha így mosolyogva mászkál meg kell majd küzdenie a fiúkkal." Viccel Timmy és apa is és ő is nevetnek, de én csak tovább pirulok, zavarban vagyok. "És annyi hírességgel a környéken...hmm.. csak óvatosan."

"Ez igaz... azok a híres emberek nem tettek rám jó benyomást." Néz rám apa, miután ezt mondja. "Nem kedvelem őket és, ha egyikük is megközelít, elégetem az összes posztert, amid van róla."

Tudom, hogy csak viccel, de szemeim riadtan nyílnak tágra, a posztereimre gondolva. Nincs sok, de nem akarom, hogy elégesse őket. Nem mintha bármelyikük közeledett volna felém, vagy flörtölt volna velem, de akkor is. Nem hiszem, hogy bármelyik példaképemmel is találkoztam volna...

Oh várjunk csak... van egy One Direction poszterem.

 Megjegyzem, hogy le kell szednem, ha végeztünk az ebéddel. Csak elővigyázatosság. Barátságot kötöttem egyikükkel és egy másikkal is beszéltem. Apa nem értékelné. Nem tudom, sosem kellett aggódni értem és a fiúkkal való kapcsolatom miatt, mint más apáknak. Egészen eddig.

Igen, le fogom szedni. Csak a biztonság kedvéért.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: