A hétfő délután igazán különlegesnek számított a Marshall család életében, ugyan is egyike volt azoknak a kevés alkalomnak, amikor Amy Marshall - a család matriarchája - időben el tudott szabadulni a munkából.

Dove minden mindig kapva-kapott a hasonló lehetőségeken, a mai zűrös napja után pedig különösen szüksége volt az édesanyjával folytatott terápiás beszélgetésre.

Teljesen mindegy, hogy aprócska konyhájukban sürgölődve, vagy éppen a kanapéjuk megfakult huzatján gubbasztva egy bögre gőzölgő kamillateával a kezében, Amy Marshall minden felmerülő problémára tudott megoldást találni.

Dove úgy tervezte, hogy a közös főzőcskézés alatt elmondja anyjának, hogy mi nyomja a szívét, bátyja korai hazaérkezése miatt viszont kénytelen volt a vacsora utánra halasztani a beszélgetést. A semleges témákról való eszmecsere arra azonban arra jó volt, hogy valamicskét eltereljék a gondolatait.

Az édesanyjára nézve első pillantásra kevés hasonlóságot lehetett felfedezni közöttük.  Dove sötét hullámos hajával és markáns vonásaival – testvérével ellentétben – az apjukra ütött.

A külsőségeken kívül azonban semmi közös nem volt közte és a férfi között, aki az apa szót firkantotta a hébe-hóba küldött szülinapi kártyájuk végébe, amiben leírja, hogy mennyire sajnálja, hogy idén sem tudott személyesen eljönni.

Nem, Dove Marshall nem volt egy jellemtelen és gyáva alak, aki képes lenne egyik napról a másikra egyszerűen csak elhajtani a naplementébe, magára hagyva ezzel az feleségét és az őt hazaváró két kisgyerekét.

- Néhány ember nem való szülőnek... - zárta le a témát az édesanyja, akárhányszor csak véletlenül szóba jött az apjuk.

Tekintetéből már régóta kiveszett az a keserűség, amit Andrew lelécelése utáni egy évben Dove olyan aggódva fedezett fel. Nem szokta meg, hogy legnagyobb példaképének tartott édesanyját szomorúnak látja.

Szerencsére ahogy teltek-múltak a hónapok az élet lassan visszatért Amy Marshall szemébe. Egyedülálló anyaként dupla annyi műszakot vállalva valahogy sikerült talpra állítania saját magát és a családját is, ezért a szívósságáért pedig Dove végtelenül hálás volt neki.

Ha elsőre nem is volt olyan nyilvánvaló a kettőjük közötti hasonlóság, egy figyelmesebb szemlélő számára az aprócska részletekre koncentrálva felfedezhető volt a keresett párhuzam.

Ott volt a szemforgatásaikban az arcukon nevetés közben megjelenő gödröcskékben és az eltökéltséggel csillogó zöld szempárjaikban is.     

- Caleb gyere le, elkészült a vacsora! – kiabált fel az emeletre az édesanyjuk.

A lépcsőn levágtató Caleb ütemes lépéseinek zajára a konyhapultnak támaszkodó Dove felkapta a fejét. A sötét melegítőnadrágot és kapucnis pulcsit viselő fiú egész délután ki sem dugta az orrát a közös szobájukból, a lány pedig reménykedett benne, hogy a vacsora elfogyasztása után is megtartja ezt a jó szokását, időt biztosítva ezzel a két nőnek a lelkizésre. 

- Segíts megteríteni a húgodnak kérlek...

Caleb egy apró bólintás kíséretében Dove mellé sétált, hogy a lány bal oldalán lévő konyhaszekrényben matatva elővegyen három tányért.

- Nincs egy tiszta tányér sem... – háborodott fel a fiú, mire Dove csak a szemeit forgatta.

- Lenne, ha elmostad volna őket úgy, ahogy anya megkért rá.

- Nem rémlik.

- Ez majd felfrissíti az emlékezetedet... - válaszolta miközben a megdöbbent fiú kezébe nyomta a csap széléről felkapott mosogatószivacsot.

Mialatt a bátyja, keresetlen szavakat mormogva az orra alatt hozzálátott, hogy elmossa a rábízott tányérokat, Dove evőeszközök felkutatásán munkálkodott.

A bejárati ajtajukon hallatszó határozott kopogás hallatán Dove összevonta a szemöldökét. Nem vártak látogatót.

- Nyitom! – szólt az ajtó felé masírozó anyjuk, miközben a konyhában várakozó testvérpár kíváncsian hegyezni kezdte a fülét.

- Swan rendőrfőnök, micsoda meglepetés – köszöntötte egy mosollyal az arcán a férfit – Mi járatban van errefelé?

Édesanyja kérdése hallatán Dove érezte, hogy egy csapásra kimegy a vér az arcából és hányinger fogja el. Lehetetlen, hogy ilyen hamar kiderülne, különben is nincs semmi használható bizonyítékuk ellenem. 

- Ha lehet Dove-val szeretnék beszélni.

A Charlie Swan száját elhagyó rövidke mondat – Dove számára legalábbis – egyenlő volt egy halálos ítélettel. A tőle pár lépésre álló Caleb meglepett ábrázata arról árulkodott, hogy alig akart hinni a fülének. 

A rendőrfőnök szavai után Amy Marshall arcáról is lefagyott a mosoly, helyét pedig egy sokkal zavarodottabb arckifejezés vette át. Egy bizonytalan pillantást küldött a konyha irányába.

- Dove drágám idejönnél egy percre...?

- Persze, egy pillanat – csendült fel Dove válasza a konyhából.

Habár igyekezett kontrollálni magát, a hangja így is picit remegősre sikeredett. Gyorsan letette a konyhapultra a jobbjában tartott evőeszközöket, majd remegő kezeit a farmere zsebébe csúsztatva megindult az ajtóban várakozó férfi felé.

- Miben segíthetek Swan rendőrfőnök? – kérdezte a tőle telhető legártatlanabb arccal Dove.

- Abban reménykedtem, hogy esetleg tudsz majd valamit mondani ezekkel a képekkel kapcsolatban... – azzal felé fordította nyomógombos telefonjának képernyőjét és egyesével léptetve megmutatta Tyler sötétkék furgonját ért károkat megörökítő képeket.

Ha nem lett volna olyan szorult helyzetben még talán még nevetett is volna a megrongált furgon láttán.

- Ez Tyler kocsija?

- A szülei küldték át a képeket – bólintott a rendőrfőnök.

- Ilyen lapos gumikkal nem kéne furikáznia, veszélyes lehet... - morfondírozott Dove, miközben a mögötte álló édesanyja tekintete szinte lyukat égetett a tarkójába. 

- Négy kiszúrt kerékkel nem is megy egyhamar sehová... Tyler azt mondta a szüleinek, hogy egy korábbi szóváltás miatt neked talán közöd lehet a dologhoz.

- Dove-nak?

Az édesanyja és a konyhából kinéző Caleb hangja kórusban csendült fel, Dove pedig nem tudta eldönteni, hogy kettőjük közül melyikük tűnhetett döbbentebbnek.

- Az ki van zárva – rázta a fejét a testvére miközben a konyhát elhagyva sötétkék pulcsijába törölte a mosogatás miatt vizes kezét. – Dove-nak azért ennél több esze van...

A fiú szemei elidőztek a rendőrfőnök készülékének apró képernyőjén megjelenő képeken, az arcára kiülő határozott kifejezés pedig egyértelműen jelezte, hogy szemernyi kétsége sincs kishúga ártatlanságát illetőleg.

- Ha lehet Dove-tól szeretném hallani – válaszolta a férfi, sötét szemeit Dove sápadt arcára függesztve.

Dove-nak szerencsére sikerült megőriznie az uralmat a vonásai felett, így a szemrebbenés nélkül képes a rendőrfőnök arcába hazudni.

- Egy ujjal sem nyúltam Tyler furgonjához... – szűrte a fogai között

Ez végül is nem volt hazugság, ugyanis valóban a bicskája végezte el helyette a piszkos munkát.

- Rendben – bólintott Charlie, Dove viszont egy pillanatig sem hitte, hogy ilyen könnyen megúszhatja a dolgot. - Nem szokásom beleásni magam a tinédzserek drámájába, te pedig jó gyerek vagy Dove, de azt tudnod kell, hogy Mr. és Mrs. Crowley nagyon nem úgy néztek ki mint, akik csak úgy annyiban hagyják a dolgot.

Most Dove-on volt a bólogatás sora. Kezdte kétségbe vonni, hogy a kiszúrt kerekek miatt érzett pillanatnyi elégtétel vajon megérte-e az általa okozott kalamajkát. Valami azt súgta neki, hogy egyáltalán nem.

- Nos, ha bármi eszedbe jutna a dologgal kapcsolatban tudod, hogy hol találsz...

- Persze...

- Akkor nem is tartóztatlak tovább titeket, még a végén kihűl a vacsora – mormogta a férfi az édesanyjuk válla fölött a félig-meddig megterített asztalra sandítva.

- Nyugodtan csatlakozhatsz hozzánk Charlie... - szólalt meg az édesanyjuk, mire Dove felvonta a szemöldökét – Van elég étel mindannyiunknak.

Mindig elfelejtette, hogy az anyja - aki Forksban született és nevelkedett - egészen kiskora óta ismerte a majdani sheriffet.   

- Köszönöm az ajánlatot Amy, de a Lodge-ban kitörne a pánik, ha nem tűnnek fel a szokásos hétfő esti steakemért...

- Nem hozhatod rájuk a frászt... - mosolyodott el a nő, a rendőrfőnök pedig Dove és Caleb legnagyobb döbbenetére viszonozta a gesztust.

Egyikük sem mert megszólalni, amíg Swan sheriff autójának motorja fel nem bőgött és a jármű ki nem kanyarodott a felhajtójukról a főútra.

Az édesanyja Dove felé fordulva szólásra nyitotta a száját, a lány jobb oldalán álló Caleb azonban megelőzte őt.

- Valaki elmagyarázná, hogy ez meg mégis mi a franc volt?

- Dove... - kezdett bele az anyja teljesen figyelmen kívül hagyva Caleb lebegőben lógó kérdését. – Kérlek mond, hogy nem te intézted el annak a Crowley fiúnak a kocsiját...

Dove hiába volt képes néhány perccel korábban a vele szemben álló rendőrfőnök barna szemeibe nézve szemrebbenés nélkül letagadni az egészet, az édesanyja fürkésző tekintetét magán érezve egyszerűen képtelen volt hazudni...

- Védelmemre szóljon, hogy megérdemelte... - nyögte ki a cipője orrát fixírozva, mire az anyja arca falfehér lett.

Az aprócska lakásuk előterében beálló csöndet Caleb fojtott nevetése törte meg. Az édesanyja figyelmeztető pillantása láttán elhallgatott, szemeit azonban egy pillanatra sem vette le az idegességében a szája szélét rágó Dove-ról.

- Baró... Sosem gondoltam volna, hogy kettőnk közül én leszek megfontoltabb testvér.

   ･ﾟ✧ *:･ﾟ✧ *:･ﾟ✧ :･ﾟ✧ *:･ﾟ✧ *:･ﾟ✧ :･ﾟ✧ *:･ﾟ✧ *
Várom a véleményeiteket kommentben! <3