- Látod, nem haltál bele egy kis kedvességbe... -

Alice csilingelő hangja hallatán - melyet Rosalie inkább önelégültnek, mintsem magabiztosnak nevezett volna – a lány sápadt ujjai a kelleténél talán kicsit nagyobb erővel fonódtak a piros sportautó kormánykerekére.

- De ő majdnem.

Ez a három szó volt az összes, amit Rosalie képes volt kipréselni magából. Már egy ideje hanyagolta a lélegzetvételt, hogy ne adjon esélyt arra, hogy az állatias ösztönei felül kerekedjenek rajta.

Dove édes barack illata az egész autót betöltötte, teljesen megőrjítve a volán mögött ülő szőke lányt.

Korábban is tisztában volt, hogy a lány vére a megszokottnál nagyobb csábítást jelenthet a fajtájának, azzal azonban nem számolt, hogy a legutolsó vadászata óta eltelt tetemes idő és az autó zárt utastere őt, és ami még fontosabb, a híres neves önuralmát is megizzaszthatja.

Nem tudott másra gondolni, csak a torkában égő tűzre és korábban az anyósülésen ülő Dove sápadt nyakán található ütőérre, ami a szomjúságát csillapító folyadék szállításáról kezeskedett.

Legszívesebben kiszállt volna a kocsiból és olyan messze futott volna, ameddig csak a lába bírja, ami egy vámpír esetében igen jelentős távolságnak bizonyult volna.

- Menj nyugodtan, én hazavezetem a kocsid... - ajánlotta fel halkan Alice.

Alice meg a hülye képessége zsörtölődött magában, miközben beletaposott a gázba. Lehet, hogy puszta kicsinyesség volt a részéről, de nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy minden a látomása szerint menjen végbe.

Egyedül az ablakot volt hajlandó lehúzni. A becsapó menetszél ugyan összekócolta elegáns hullámokba csavart fürtjeit, de ez – tőle igencsak szokatlan módon - egyáltalán nem zavarta őt.

Bármit megtett volna, hogy megszabaduljon Dove észveszejtő illattól.

A sebesség, amivel a vörös sportautó suhant a vizes betonon jóval meghaladta a megengedett sebességhatárt. Szerencsére Charlie Swan – az esős kisváros rendőrfőnöke – nem volt szolgálatban. Ő is, mint Clapp edző a kanapéja kényelméből követte nyomon a tévé által közvetített meccset.

Meg kellett szabadulnia az illattól. Ez volt az egyetlen gondolata, miután leparkolta a sportkocsiját a többi drága autó közé a garázsban.

Legszívesebben azonnal felrohant volna a szobájába, hogy átöltözzön, de akkor az fölösleges magyarázkodással járt volna. Mégha makacs hallgatásával a családja aggodalmaskodó kérdéseit el is tudta volna kerülni, Edward idegesítő képességével szemben esélye se volt. Gondolatai olyan harsányak lehettek, hogy lehetetlenség lett volna megpróbálni véka alá rejteni őket.

Ezért a kocsiból kipattanva nemes egyszerűséggel lerángatta magáról a kabátját és a garázst elhagyva futásnak eredt. A süvítő menetszél ellenére a szakadó anyag nesze továbbra is a fülében visszhangzott.

Egy röpke pillanat erejéig elfogta a bűntudat. Ez volt Esme egyik kedvenc kabátja... Muszáj lesz neki szereznem egy újat ahelyett, amit tönkretettem.

A vámpír lét egyik ritka pozitívuma közé tartozott, hogy az öltözetükkel nem kellett az időjáráshoz alkalmazkodniuk. Persze hogy az emberek gyanakvását elkerüljék megtették, ami tőlük telik, de most, hogy egy lélek sem volt közelében Rosalie kiélvezte, hogy nem kell fenntartania a látszatot.

Ujjatlan bézs felsője ugyan a megszokottnál is sápadtabbnak mutatta alabástrom bőrét. Ha a színválasztás nem is volt az igazi, a szabása még jobban kihangsúlyozta tökéletes alakját.

Amikor már úgy ítélte meg, hogy elegendő távolságra ért a háztól teljesen átadta magát az ösztöneinek.

Ragadozó volt, akinek vérszomját nem csillapíthatta a könnyű szerrel - akár tucat számra is - becserkészhető préda.

- Edward nem fog örülni, ha egy hegyi oroszlán sem marad a közelben...

Emmett hangja kedélyesen csengett, mint akinek nehezére esik elfojtani a nevetést.

Rosalie száját egy halk, de figyelmeztető morgás hagyta el. Nem volt hajlandó elmozdulni az állat teste mellől, csak ivott és ivott, hogy valamicskét csökkenthesse a torkában lobogó elviselhetetlen tüzet.

A benne lakozó vadász persze nem erre szomjazott. Neki Dove Marshall vére kellett.

A vér, ami kellemes barackillatával olyan csábító elegyet alkotott, hogy Rosalie semmi másra nem vágyott csakhogy fogait a lány nyakába mélyeszthesse.

- Hagyj magamra Emmett – suttogta, miközben feltápászkodott az állat teteme mellől. Noha a bátyja megfelelő távolságról szemlélte őt, biztos volt benne, hogy vámpír hallásának köszönhetően minden szavát tisztán hallotta. - Nincs szükségem a kioktatásra.

- Akkor még jó, hogy nem azért jöttem.

Az emberek csigalassú tempóját választva araszolt közelebb hozzá. Tiszteletet parancsoló termete ellenére kecsesen mozgott, túlságosan feszesen ahhoz, hogy emberinek tűnjön.

- Alice küldött igaz? – Rosalie arany szemei gyanakvóan összeszűkültek.

- Nem igazán kellett semmit se mondania, a fél házat belengi a lány illata – vont vállat. - Nem kellett agysebésznek lenni, hogy összerakjam.

- Pompás - Rosalie száját egy mély, gondterhelt sóhajtás hagyta el. Jobb lett volna, ha én végzek vele... Ha Jasper elveszti a fejét, abból minimum egy tucat hulla, egy felrúgott szerződés és egy sietős költözés lesz... - Elmondanád, hogy mit szeretnél? Szeretnék mihamarabb hazaérni, hogy átöltözhessek.

Karmazsin foltokkal tarkított fölsője hiába beszélt magáért, a szituáció ismeretében szavai csak ócska kifogásnak tűntek.

- Szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e.

- Miért ne lennék? - kérdezett vissza karba tett kézzel. Utálta, ha pátyolgatják még ha a gesztus a legjobb barátjától érkezik is.

- Nem rád vall ez az elrohanás - válaszolta Emmett. Nem akart közelebb menni, ezért letelepedett az egyik félúton lévő kidőlt fára és bátorítóan megütögette a maga melletti helyet. - Nagy lehetett a gond, ha Rosalie Hale, a megvető pillantások helyett az erdőben dühöngi ki magát.

Rosalie végül egy sóhajtás kíséretében beadta a derekát és a másodperc törtrésze alatt Emmett oldalán termett. A kiszemelt fatörzs korhadt volt és jócskán benőte a moha, de ennek a szerelésnek már úgyis mindegy volt.

- Nem sokon múlt, hogy elveszítsem a fejem.

- De nem tetted, épp ez mutatja meg hogy mennyire erős vagy - Emmett sötét szemeiben megcsillanó őszinte csodálat egy futó pillanat erejéig mosolyt csalt az arcára.

Kevés embernek - vagyis inkább vámpírnak – hagyta, hogy ilyen esendőnek lássák. Emmett azonban kiérdemelte a bizalmát.

- Nem akarom bántani - vallotta be. Leszegte a fejét és az ölébe ejtett ujjaival kezdett babrálni. A kézre, ami hét embert mészárolt le és most Dove Marshall rövidke emberi életének kioltására készült.

Azzal az egy különbséggel, hogy ez a gyilkosság most teljesen más lett volna, mint a korábbiak. Itt szó sem eshetett jól megindokolt bosszúállásról. A benne tomboló ragadozó vérszomjának kielégítése aligha lehetett volna ilyen könnyen igazolni. 

- Nem fogod... Te vagy a legmakacsabb teremtmény, akit ismerek Rose. Ha valamit a fejedbe veszel, akkor az úgy is lesz.

Rosalie viszont nem tudta kiverni a fejéből Dove elképzelt élettelen testének látványát. Saját vörös íriszű tükörképe ugyan olyan vádlóan meredt rá, mint a lány gyászoló szerettei.

- Fogalmam sincs arról, hogy mit tegyek... - A tenyerébe akarta temetni az arcát, hogy nem csak a valóság, de az őt kínzó gondolatok elől is elmenekülhessen. A teljes letargia azonban nem rá vallott. Erősnek kellett látszódni még ha a lelke közben megzabolázhatatlanul háborgott is. - Azon kívül persze, hogy nem rendezzek vérfürdőt, amikor meglátom őt a folyosón.

Emmett egy pillanatra elmerengett. Csak azután válaszolt, hogy hosszú ujjait végigfuttatta sötét göndör tincsein.

- Fogd fel úgy, mint egy kihívást. Egy feladat, amit le kell, és le is fogsz győzni. - Bátorítónak szánt vállveregetése egy halandó esetében minden bizonnyal csúnya csonttöréssel végződött volna. - Pont az ellentettjét kell tenned annak, amit a józan ész diktál. Ne menekülj előle, hanem keresd a társaságát. Csak így nyerheted újra vissza az önkontrollod a közelében.