Másnap reggel Camille autójának anyós ülésén gubbasztva Dove alig volt képes nyitva tartani a szemét. Próbált az örökzöld tájra és a rádióból szóló zenére fókuszálni, de szemhéjai lassan le-le csukódtak.

A kialvatlanságuk azonban nem az egyetlen probléma volt, amivel szembe kellett nézniük a reggel. Az ottalvós buli ugyan remekül sikerült, arra viszont egyikük sem készült fel, hogy az éjszakába nyúló lelkizésnek bizony meg lesz a böjtje.

Átaludták az ébresztőt, így a reggeli kapkodás alatt csak arra volt idejük, hogy felöltözzenek, egyenek pár falatot - ugyanis Camille állapota miatt nem hagyhatta ki a reggelit – és már rohantak is a suliba.

Már nyilvánvalóvá vált, hogy elkésnek, a kérdés csak az volt, hogy mennyire.

- Lassíts Camille – figyelmeztette őt Dove a kilométerórára függesztve zöld szemeit. – Nem ér ennyit az egész.

- El fogunk késni... - csikorgatta a fogait a lány.

- El bizony. De ez nem azt jelenti, hogy ki kell nyírnod mindkettőnket. A vizes aszfalt csúszik, mint a nyavaja.

- Nem kellene így rohannunk – morogta Camille, de azért levette a lábát a gázpedálról – ha valaki képes lett volna felkelni időben.

- Mrs. Colttal lesz óránk, – legyintett - majd kibeszélem magunkat, ne aggódj.

- Ajánlom, hogy úgy legyen.

Az út további része szótlanul telt. Dove időnként egy lusta pillantást küldött a karórájára, azonban hamar feladta az elnehezülő szemhéjaival vívott szélmalomharcot és úgy döntött, hogy a kocsiút alatt szunyókál még egy kicsit.

Mivel a sötétkék Toyota a vártnál hamarabb fordult be a kocsikkal tömött parkolóba, Dove kénytelen volt felfüggeszteni a szunyókálását. Camille-nak szerencsére sikerült egy a bejárathoz közel lévő helyet találnia, így spóroltak néhány másodpercet, de mivel a rajzterem az épület másik végében kapott helyet, nem volt vesztegetni való idejük. 

A felhangzó becsöngővel a fülükben kipattantak a kocsiból és besprinteltek az épületbe. A keresett terem dupla szárnyú ajtaja előtt megtorpantak és vártak néhány másodpercet, hogy szívverésük visszaállhasson a normál tempóra.

Amikor már mindkettőjüknek sikerült valamennyire elfogadható állapotba hozni magukat, beléptek a terembe. Dove csak reménykedni tudott benne, hogy Mrs. Colt nagylelkű kedvében lesz, és egy kis ejnye-bejnyével megússzák az egészet.

A diákokkal teli termen végignézve Dove felsóhajtott. Páros feladat volt, a diákjai felé forduló Mrs. Colt pedig még nem ért a mondanivalójának végére. Camille-al a nyomában sűrű elnézések közepette egy üres asztal felé indultak, Mrs. Coltnak azonban egészen más tervei voltak.

- Nem-nem – ingatta a fejét Dove és Camille párosára pillantva - a későknek én választok partnert, sajnálom.

- De... - hördültek fel egyszerre, de a tanárnő egy szúrós pillantással mindkettőjüket elnémította.

- Camille te menj Aishához. Te pedig Dove...

A lány feszült figyelemmel várta Mrs. Colt döntésének végeredményét. A portfóliójához szüksége volt néhány portréképre, ezért a feladat kapóra jött, az viszont már kevésbé, hogy nem ő választhatta ki, hogy ki álljon modellt neki. 

- ...Ülj be mondjuk Rosalie mellé.

Dove egy apró sóhajtás kíséretében megindult a Hale lány felé. Nem akarta kihúzni a gyufát a kedvenc tanáránál. A késése miatt amúgy is, volt már a rovásán.

Rosalie asztala felé sétálva összeugrott a gyomra. Még soha ilyen idegesnek nem érezte magát ebben a teremben, ahol egész gimis pályafutása során a legmagabiztosabbnak érezte magát.

- Szia – köszönt félszegen, mire a lány csak egy gyors biccentéssel felelt.

Nem volt éppen az a szószátyár típus.

- Nem bánod, ha én kezdem? – törte meg végül a csendet Dove. Kellett valami amivel lenyugtathatja magát, a rajzolásnál pedig nem is akadt volna jobb módszer a számára.

- Dehogy.

- Köszi – motyogta, de valamiért mégsem volt képes hozzálátni a munkához.

Rosalie arcáról lerítt, hogy roppant mód unatkozik, ez azonban semmit sem vett el szimmetrikus vonásai szépségéből. Csak ült ott, mint egy gőgös istennő, akit a sors fintorra unalmas halandók közé kényszerített. 

Ne bámuld már az ég szerelmére... korholta magát. Ragadj ceruzát, fejezd be a pánikolást és kezdj el rajzolni végre.

Gyorsan beletörölte hát izzadó tenyerét a farmere anyagába és nekilátott az alapok felvázolásának. Rosalie olyan mozdulatlanul ült, mintha márványból faragták volna, amiért Dove – akinek már jó pár izgő-mozgó modellel meggyűlt a baja – végtelenül hálás volt.

Ahogy haladt előre a munkafolyamatban úgy kezdett növekedni az önbizalma is. Már nem érezte magát feszélyezve a Hale lány közelében. Csak ült és rajzolt, mintha már nem is ebben a világban lenne, hanem egy teljesen másikban, ahol kettőjükön és a félig kész portréképen kívül senki sem számított.

Az óra felénél Mrs. Colt figyelmeztette a diákjait, hogy ideje váltaniuk, mivel most a páros másik tagján van a sor.

Dove azonban vonakodott eleget tenni a kérésnek. Esze ágában sem volt cserélni. Be akarta fejezni a képet.

Rosalie Mrs. Colt utasítása nyomán fészkelődni kezdett.

- Kérlek ne... - kapta fel a fejét sietve, zöld szemeinek sugarát a papírlapról a lány aranybarna szemeire emelve. - Szeretném befejezni a képet. Kell az egyetemi portfóliómhoz, szóval Mrs. Colt biztosan meg fogja érteni.

Lehetetlenség volt olvasni a tekintetéből, így Dove csak reménykedni tudott, hogy a kérése nem süket fülekre talál.

Nem tudta, hogy a hangjában felcsendülő pánik, vagy talán az ölében pihenő lehajtott rajztáblára csíptetett félig kész képre vetett futó pillantás győzte meg Rosalie-t, de igazából nem is érdekelte a dolog. Csak az számított, hogy ugyanonnan folytathassa a munkát, ahol félbehagyta.

Az óra vége előtt kerek három perccel elégedetten nézett végig elkészült művén. Kétség sem fért hozzá, hogy ez volt a valaha készített egyik legjobb portré képe.

A neheze azonban még hátra volt. Bármennyire is elégedett volt a képpel, valamiért rettegett megmutatni az előtte ülő lánynak.

Végül azonban erőt vett magán és ajkait vékony vonallá préselve megmutatta azt Rosalie-nak, ekkor pedig valami olyan dolog történt, amire Dove a legkevésbé sem számított.

Rosalie Hale telt ajkain egy tündöklő mosoly jelent meg.

A mosolyt - amely olyan különleges volt, hogy legszívesebben örökre az emlékezetébe véste volna – Dove leginkább a Forks szürke fellegei közül kitörő szikrázó napsütéshez tudta volna hasonlítani. Olyan ritka esemény, aminek minden pillanatát ki akarod élvezni.

- Gyönyörű... - suttogta a lány, a mosolya árnyéka pedig még mindig ott táncolt a szája szélén.

- Valóban az – bólintott Dove. - Mármint úgy értettem, hogy a kép, nem te.

A lány megrökönyödött arckifejezését látva legszívesebben elásta volna magát. Nagyon nem megy ez nekem.

- Vagyis hát te is az vagy, sőt... - kezdett szabadkozni miközben érezte, hogy szép lassan felforrósodik az arca. -  hiszen rólad rajzoltam...

Valaki lőjön le...

Rosalie eközben ugyanazzal a zavart arckifejezéssel, amivel Dove hablatyolását is hallgatta visszaadta a kész képet.

Aranybarna szemei vágyakozó pillantásából egyértelmű volt, hogy nagyon nehezére esik kiadni azt a kezéből.

- Vidd csak el – szólalt meg egy hirtelen ötlettől vezérelve, Rosalie kezébe nyomva a rajzot.

- Nem azt mondtad, hogy kell az egyetemi portfóliódhoz?

- Majd csinálok másikat – legyintett a lány át sem gondolva, hogy mi is szalad ki a száján. - Mármint nem rólad, majd keresek valaki mást. Persze rólad is nagyon szívesen csinálnék képet, hiszen tökéletes modell vagy. Komolyan mondom még soha senkit sem láttam ilyen mozdulatlanul ülni...

Rosalie egy ideig hallgatta összefüggőnek épp nem mondható karattyolását, mintha csak azt mérlegelné, hogy elfogadja-e Dove nagylelkű ajánlatát. Végül azonban bólintott egyet és hosszú ujjaival leszedte a kész rajzot a Dove által használt csíptetős tábláról.

Az óra végét jelző kicsöngő hallatán mindenki pakolászni kezdett, Rosalie azonban – mint aki még saját maga sem biztos a következő lépésében – mozdulatlan maradt.

- Aláírod?

- Persze – bólintott meglepetten Dove, majd gyorsan ráfirkantotta a nevét a kép jobb sarkába.