Az elzárás a vártnál hamarabb véget ért, Rosalie azonban gyanította, hogy Clapp edző nagylelkűségének hátterében a ma este sugárzott meccs állhat, amit a férfi már a saját kényelmes kanapéján elterülve szeretne végig nézni.

Amint, hogy a férfi útjukra bocsájtotta őket, felpattant a helyéről és az apró termetű Alice-t hátrahagyva kisétált a teremből. Eljátszott a gondolattal, hogy úgy ahogy van itt hagyja testvérét, hogy aztán egyedül futhasson haza a szitáló esőben, de végül elvetette az ötletet.

Nem mintha Alice-nek – vámpír gyorsasága révén - megkottyant volna egy kis futást, azt viszont nem akarta, hogy néhány szemfülesebb emberben kérdések merüljenek fel.

Alice közeledő léptei hallatán a volán mögött ülő Rosalie beindította szélsebes vörös sportkocsija motorját.

Hála az égnek, egyedül jön... sóhajtott fel.

A csigalassú emberi tempó, amit testvére a parkolón átvágva a látszat kedvéért diktált, nem volt az ínyére. Hosszú sápadt ujjaival türelmetlenül dobolni kezdett a kormányon.

- Szedd a lábad Alice – suttogta maga elé, pontosan tudva, hogy testvére minden szavát tisztán hallja.

A lány azonban nem zavartatta magát. Úgy látszott őt – Rosalie-val ellentétben - egy cseppet sem zavarta, hogy elázik a frizurája.

- Verd ki a fejedből Alice! - figyelmeztette őt, amikor már csak néhány méter választotta el őket egymástól. Nem tetszett neki a lány szája sarkában bujkáló mosoly. - Teljességgel ki van zárva... Megmondtam, hogy nem akarok beleavatkozni az emberek ügyeibe.

- Hallgass végig... - próbálkozott be a lány, jobbjával a vezetőülés felöli ajtónak támaszkodva.

Meggyőzőnek szánt szavai - melyek Rosalie makacsságát ismerve minden bizonnyal süket fülekre találtak volna - el sem hagyhatták Alice ajkait.

- Arra gondoltál már, hogy mit fogsz neki mondani, ha igazítás közben véletlenül megérinti a jéghideg bőrödet? - torkolta le őt Rosalie.

- Majd hazudunk valamit a rossz vérkeringésünkről vagy valami ilyesmi... - legyintett Alice, sötét szemei pedig a távolba révedtek. – Különben is rosszul ragoztál, ugyanis helyesen úgy kéne, hogy mit fogunk mondani neki.

- Azt bizony lesheted, hogy én... - füstölgött magában, Alice azonban már rég nem rá figyelt.

Mindketten hallották a vizes betonon csattogó léptek zaját. Rosalie ónix szemei pedig az esőcseppekkel borított szélvédőn keresztül megakadtak egy leszegett fejű kapucnis alakon.

- Hey Dove!

Alice nem elégedett meg a kiabálással. A biztonság kedvéért, ugyanis integetésnek gúnyolt kapálózással kísérte szavait.

Ne gyere ide... Ne gyere ide ... rimánkodott magában Rosalie, könyörgése azonban süket fülekre talált.

A megszokott forksi esőillat hamarosan Dove jellegzetes barack és mandula illatával vegyült.

A kormánykerékbe maró sápadt ujjai és a szájában összegyűlő méreg figyelmeztette őt, hogy vészesen hosszú idő telt el az utolsó vadászata óta.

Nem akart ránézni, mert félt, hogy a lány kecses nyakán végigfutó ütemesen pulzáló erek túl nagy kísértést jelentenének a számára. Inkább lehunyta a szemét és úgy hallgatta a beszélgetést.

- Hát te meg?

- Ilyenkor már nem jár busz, szóval sétálok – magyarázta Dove, a kabátja anyagának halk súrlódásából pedig tisztán kivehető volt, hogy megrántotta a vállát.

- Ebben az esőben? – Alice hangjában olyan döbbenet csendült, mintha csak most vette volna észre a körülöttük lévő zord időjárási viszonyokat. -  Amire hazaérsz ronggyá ázol... Pattanj be, hazadobunk!

Fogadott testvére száját elhagyó mondat hallatán Rosalie szemei kipattantak.

- Alice!

- Úgy tudom, hogy a város körüli erdőkben elszaporodtak a medvék és a farkasok, nem engedhetjük meg, hogy egyedül császkáljon.

- Ez nagyon kedves tőled, de teljességgel szükségtelen. – válaszolta Dove egy halvány hálás mosolyt küldve Alice felé. - Már vagy százszor tettem meg ezt az utat, hogy elemózsiát vigyek a beteg nagymamámnak és eddig még egy gonosz ordas farkas sem próbált megenni. A piros esőkabátom mellett ugyanis borsspray-m is, ennél több nem kell.

A legjobban talán elfojtott kuncogáshoz hasonlító halk hang - ami Rosalie telt ajkait elhagyta - ugyan nem volt igazi nevetés, arra azonban elég volt, hogy a lány riadtan a szája elé kapja a kezét.

Alice ezalatt tapintatosan elfordította a fejét. Nem akarta, hogy testvére megpillantsa az arcára kiülő diadalittas vigyort.

- Hallod Alice van esőkabátja, és bors spray-je, menjünk... 

Csak akkor tudatosult benne, hogy milyen bunkónak tűnhetett, amikor megpillantotta Dove döbbent arcát.

Csak egy hülye ember ismételgette magában, de arra mégsem tudott magyarázatot találni, hogy miért zavarja annyira a lány letörtsége.

- De... - Alice megpróbált ugyan ellenkezni, a türelmét lassan elvesztő Rosalie helyett azonban végül Dove válaszolt.

- Menjetek nyugodtan, a sétálás mindig kitisztítja a fejemet.

Csinos arcán már nyoma sem volt a korábbi érzelmeknek. Igazi profiként rejtette el őket, Rosalie pedig egyáltalán nem bánta a dolgot.

Nem tetszett neki, hogy egy egyszerű halandó ilyen erős reakciót képes kiváltani belőle. 

- Bunkó voltál vele – szidta le őt Alice, amikor a lány már hallótávolságon kívülre került.

- Dehogy voltam.

Nyomatékosításként még a fejét is megrázta, szőke tincsei pedig lustán követték a mozdulatot, hogy aztán aranyló zuhatagként terüljenek szét a vállán.

- De igen.

- Na és? Ő csak egy ember...

- Szerintem különleges.

-  Különlegesen ügyetlen – forgatta meg a szemeit, miután végignézte, hogy az egyre távolodó Dove elbotlik egy aprócska úthibán.

Ebben a pillanatban különösen örült neki, hogy Edward nincs a közelükben. Nem nézte volna jó szemmel, ha rajta kívül bárki más megtudja, hogy titkon aranyosnak találja a lány emberi esendőségét.

A gondolataiból végül Alice csilingelő hangja zökkentette ki.

- Emlékszel arra a bizonyos incidensre '68-ból?

- Mi van vele? – kérdezett vissza óvatosan. Nem tetszett neki, hogy merrefelé tart a beszélgetésük.

- Azt mondtad – itt színpadiasan megköszörülte e torkát - idézem: „Jövök neked egyel Alice!" Azt szeretném, ha hazafurikáznánk őt.

Rosalie alig akart hinni a fülének.

- Komolyan képes voltál majd' negyven évig őrizgetni ezt a kártyát, hogy aztán egy közönséges halandó miatt játszd ki?

- Mondtam, hogy különleges – most Alice-en volt a vállrántás sora.

- Elmondanád, hogy mégis mi ez az egész?

- Mindent a maga idejében – jelentette ki sejtelmesen. – Most pedig taposs bele, mielőtt kiér a parkolóból és nem tudjuk felvenni.

- Rendben van, de ha Jasper megvadul a hazahozott ember szagtól, akkor az a te sarad lesz... - Szerette ezt a várost, ezért esze ágában sem volt egy esetleges kellemetlen baleset miatt idő előtt elköltözni innen. -  Miért hátra ülsz?

- Kutatások bizonyítják, hogy az anyósülés mögötti hely a legbiztonságosabb mind közül. Én pedig nem vagyok hajlandó kockáztatni...

Alice nevetséges magyarázata nyomán automatikusan ráncba szaladt a homloka. A visszapillantótükörből figyelte, ahogy Alice - a látszat kedvéért - még az övet is becsatolja.

- Mintha egy karambol árthatna nekünk...- mormogta az orra alatt, miközben a gázra lépett - Muszáj nekem beszélnem?

- Aham – bólintott fogadott testvére, majd a biztonsági övet meglazítva előrehajolt, hogy lehúzza a bal első ablakot.

- Utállak.

A lány mellé gurulva mély lélegzetet vett. Nem mintha szüksége lett volna az oxigénre, ez csupán egy olyan dolog volt, amit már szinte megszokásként kezelt.

Csak legyünk túl rajta.

- Hey Dove - szólította meg a lányt, aki úgy rezzent össze, mintha áramot vezettek volna belé.

Emberek és a béna érzékszerveik forgatta a szemeit.

- Ne haragudj az előbbiért, csak ez az elzárás dolog teljesen kikészített.

Dove arcán megjelenő döbbenet már-már sértő volt. Mint, aki nem akarja elhinni, hogy hozzá beszél.

- Vacak egy idő van, szóval szívesen elfurikázunk egy darabig... - itt Alice figyelmeztetően megköszörülte a torkát - ...vagy végig.

Bal könyökét a letekert ablaknak támasztotta és picit oldalra billentette a fejét. A filmes szempilla rebegtetés ugyan elmaradt, helyette inkább kisöpört a szeméből egy kósza szőke tincset, majd szórakozottan csavargatni kezdte azt, így nézve a lány nagy zöld szempárjába.

- Én nem tudo...

A látvány, hogy Dove döbbenete lassanként zavarrá változik gonosz elégedettséggel töltötte el Rosalie-t. Sápadt orcáin megjelenő pír határozottan hízelgő volt.

- Ugyan már Dove gyere, ez a kis verda sec-perc alatt hazarepít – szólt ki a hátsó ülésről Alice.

A lány szólásra nyitotta a száját, de aztán egy kósza pillantást vetve az őt vizslató Rosalie-ra gyorsan be is csukta azt. A szemkontaktust megszakítva gépiesen bólintott egyet.

- Ülj be hátra.

- Ott már sajnos nincs hely, a táskák miatt - csendült fel Alice vidám hangja. - Marad az anyósülés...