A szekrényében matató Dove összerezzent amikor egy kéz érintését érezte a felkarján. A Tylerrel való reggeli konfrontációja paranoiássá tette. Villámgyorsan ellökte hát magától a kezet és fuss vagy üss módba kapcsolva hátrafordult, hogy szembenézzen a mögötte álló alakkal.

- Jézus Dove nyugi, csak én vagyok... - emelte fel a kezeit védekezően Camille.

- Ne haragudj csak kicsit feszült vagyok – szabadkozott a lány nagy barna szemeibe bámulva.

- Azt látom.

A beszélgetésükbe beálló csönd alatt Camille babrálni kezdett az ujjait díszítő gyűrűivel. Dove kérdő pillantása láttán abbahagyta, testbeszéde azonban addigra már elárulta a szándékait. Szóba akarta hozni az előző napi incidenst.

- Sajnálom, hogy nem válaszoltam az üzeneteidre. Katyvasz egy napom volt a tegnap. – törte meg végül a csendet Dove.

A türelem nem igazán tartozott az erényei közé.

- Kyle-tól hallottam, hogy mi történt. Nagyon sajnálom – motyogta, majd hosszú karjaival magához vonta őt.

Dove zárkózott jelleme ugyan éles kontrasztba volt a Camille-ből áradó közvetlenségével, ez azonban egy pillanatra sem állhatott majd' tíz éves a barátságuk útjába. Épp ellenkezőleg, tökéletesen kiegészítették egymást.

Camille családja akkor költözött Forks szürke kisvárosába, amikor Dove hét éves lehetett. Barátságuk kezdetének azt a sorsdöntő pillanatot tartották, amire ugyan Dove már csak homályosan emlékezett, Camille viszont előszeretettel idézgette fel ha szóba kerültek a közösen átélt kalandjaik.

A gyerekek világa kegyetlen, a kis Camille pedig kénytelen volt ezt a saját bőrén megtapasztalni.

Új diákként belecsöppenni egy jól összeszokott osztály életébe nem lehetett egyszerű, az pedig csak tetézte a bajt, hogy a kislány igencsak kilógott a sorból.

Dove már akkor is az a csöndben szemlélődő típus volt, de ha volt valami, amit egészen apró kora óta képtelen volt elviselni, az az igazságtalanság.

Így történhetett, hogy amikor egy Timothy nevű srác meg a kis bandája rászállt Camille-ra és piszkálni kezdték a betegsége miatt, Dove gondolkodás nélkül közbelépett.

Sikerült olyannyira ráijesztenie a szemétkedő lurkókra, hogy azok zokogva rohantak árulkodni a felügyelő tanárhoz. Az incidens után Timothy szülei mellett ugyan az ő édesanyját is behívatta az igazgató, Camille arcán felragyogó hálás mosoly azonban bőven kárpótolta azért a fejmosásért, amit az igazgatói iroda kényelmetlen, nyikorgó műbőr ülésein gubbasztva kapott.

Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettek, olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt még a családi nyaralásukra is képesek voltak magukkal vinni Dove-ot.

A kiruccanás jócskán megcsapolta a Marshall család amúgy is szűkös kasszáját, ezért Dove csak hosszas tépelődés után fogadta el a Brighton család ajánlatát és töltött el egy csodás hetet a floridai Fort Lauderdale-ben. Abból viszont nem engedett, hogy a nyár többi részét azzal tölti, hogy munkát vállalva, megkeresi a nyaralására fordított összeg minden centjét.

Figyelmét visszakormányozva a jelenbe – orrában a lány bőréből áradó finom vattacukor illattal - lassan elhúzódott Camille-tól.

- Túl leszek rajta, semmiség az egész – füllentette, mire a barátnője felvonta egyik szépen ívelt sötétszőke szemöldökét. Túl jól ismerte őt hozzá, hogy bevegye Dove nyilvánvaló hazugságát. - Inkább azt mond meg, hogy mi volt az orvosnál.

- Csak a szokásos. Megvizsgáltak aztán vettek tőlem egy csomó vért – legyintett. – Amióta az eszemet tudom a szüleim három havonta kórházba hurcolásznak. Már rég megszoktam.

- Sajnálom. – sütötte le a szemét Dove.

Camille végtelen optimizmusa egyike volt azon tulajdonságainak, amit Dove annyira csodált benne. Kevesen lettek volna képesek olyan pozitívak maradni, mint ő, ha az életüket ilyen szinten korlátok közé szorítja a betegségük. Camille egyes típusú cukorbetegsége azonban - amit még egészen apró korában diagnosztizáltak nála - egy pillanatig sem akadályozta meg őt abban, hogy teljes életet éljen.

- Nem kell, - vigyorodott el a lány – így legalább újra láthattam Dr. Cullent.

A lány a távolba révedt és a mellkasára szorította a kezeit.

- Ha láttad volna, hogy milyen szívdöglesztően festett abban a fehér köpenyben...

- Nem gondolod, hogy ő túlságosan is... - kezdett bele homlokráncolva Dove, Camille viszont a szavába vágott.

- ...Idős?

- Foglaltat akartam mondani, de a tiéd sem utolsó szempont.

- Ezt te nem értheted Dove, az az ember egy igazi angyal.

- Jobban teszed, ha egyszer és mindenkorra kivered a fejedből a csinos doktorbácsit – motyogta fejcsóválva a folyosó végén feltűnő sápadt elegáns csoport felé sandítva. – Nem akarhatod, hogy a Cullen gyerekek meghallják, hogy így beszélsz a nevelőapjukról.

Mialatt Camille valami „még csak az kéne" félét motyogott az orra alatt, Dove esélyt kapott rá, hogy alaposabban is szemügyre vegye a feléjük tartó csoportot.

Az élen haladó Edward Cullen, Emmett nevű testvérével ellentétben – aki láthatóan nagyon is jól szórakozott valamin – olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna.

Őket Alice és Jasper kézen fogyva masírozó párosa követte. Jasper a szokásos világfájdalmas arckifejezését viselte, az oldalán sétáló Alice viszont kifejezetten vidámnak tűnt. A szekrényük előtt elhaladva - Camille nem kis döbbenetére - az aprócska termetű lány egy sugárzó mosollyal üdvözölte Dove-ot.

A sort végül Rosalie magányos alakja zárta. Testvéreivel ellentétben az ő sápatag arcán nyoma sem volt érzelmeknek.

Dove kénytelen volt beismernie magának, hogy a lány kecses mozgásával, szobor szépségű arcával és tekintélyt parancsoló kisugárzásával megbabonázta őt.

Korábban mindig megvetéssel figyelte a szőke lány után ácsingózó fiúk vágyakozó pillantásait, azért sohasem gondolta volna, hogy valaha is egyike lehet azoknak a félnótásaknak, akiknek orcáit a Hale lány egyetlen hűvös pillantással képes lángra lobbantani.

Mégis, most ő is ott állt paprikapiros arccal Rosalie aranybarna szemeibe bámulva, mint egy nagy rakás szerencsétlenség.

A pillanat, amilyen gyorsan jött, olyan hamar tova is szállt. A szemkontaktus megszakadt, Rosalie karcsú alakját pedig - testvéreivel egyetemben - elnyelte a folyosón ténfergő tömeg.

- Jól láttam, hogy Alice Cullen rád mosolygott? - szólalt meg végül Camille, miután sikerült túltennie magát a kezdeti sokkon.

- Azt hiszem... - válaszolta bambán Dove. Az ő gondolatai Alice szokatlan viselkedése helyett továbbra is Rosalie körül forogtak.

- Nem tudom eldönteni, hogy ez most ijesztő vagy nagyon menő - kapott a fejéhez Camille majd türelmetlenül kisöpörte az arcából az egyik rakoncátlankodó pasztell pink tincsét.

- Maradjunk a kedvesnél.

- Ha te mondod... Mindenestre furcsa - morfondírozott tovább, majd gyorsan elhessegette a gondolatot. - Ami viszont a szerelmi bánatodat illeti, lenne egy ötletem.

- Ha a bosszúállásról van szó, arról már gondoskodtam - váltott suttogásra, hogy az előttük elsétáló diákok még véletlenül se hallhassák meg szavait.

- Mit csináltál?

- Hát lehet, hogy tegnap átszabtam Tyler furgonjának kerekeinek kinézetét.

- Nem vagy semmi Dove - tátotta el a száját Camille, barna szemeiben pedig huncut fény csillant. - Emlékeztess, hogy ne szarakodjak veled.

- Veled sosem csinálnék ilyet... - vont vállat vigyorogva - Te klubtag vagy.

- Milyen klubról is beszélünk pontosan?

- A Dove Marshall baráti klubról - magyarázta a legnagyobb komolysággal. - Nagyon exkluzív hely, szóval a helyedben büszke lennék.

- Az is vagyok - bólintott Camille viszonozva a legjobb barátnője ajkain megjelenő mosolyt.

- Helyes.

Dove ezalatt becsukta szekrényét és a lábainál pihenő hátizsákját felvéve indulni készült.

- Mit szolnál egy csajos estéhez? - váltott témát gyorsan Camille, mielőtt még Dove kereket oldhatott volna. - Az biztosan felvidítana és segítene elterelni a gondolataidat a - itt a lány megakadt, mintha csak azt mérlegelné, hogy merje-e kimondani Danielle nevét - ... csalfa exbarátnő problémáról.

- Nagyon jól hangzik, de sajnos nem lehet. Dolgoznom kell...

Dove csalódottan grimaszolni kezdett, legjobb barátnője azonban nem akarta annyiban hagyni a dolgot.

- Hánykor végzel?

- Nyolc harminckor, miért?

A válasz hallatán Camille ajkain egy elégedett mosoly jelent meg.

- Rendben, akkor pontban fél kilenckor ott foglak várni az étterem előtt. Nincs kifogás!

Camille ellentmondást nem tűrő stílusából Dove megértette, hogy ezt a csatát bizony elvesztette. Egy mély, lemondó sóhatás kíséretében elfogadta a vereséget.

- Oh és Dove... Hozz magaddal váltás ruhát. A jövő divatdiktátorát nem láthatják kétszer egymás után ugyan abban a szettben.