- Elzárás?! – csattant föl az igazgató íróasztalával szemben lévő karosszék egyikében helyet foglaló Dove. – Dehát igazából semmi sem történt!

- Az iskolánk az erőszak minden formáját elveti – kötötte az ebet a karóhoz Mr. Greene. - Nincs kivétel.

- Ez igazságtalanság, hiszen az egészet Dove kezdte...

A lány hitetlenül bámult a mellette ülő Tylerre.

Hol vagyunk az oviban?

Amikor azonban végre valahára megszólalt, sikerült egy hasonlóan gyerekes választ adnia.

- De te provokáltál...

Be kellett ismernie, hogy azzal, ha lesüllyed a srác szintjére, nem segít a saját helyzetén, ezért úgy döntött, hogy Tyler jelenlétét teljesen kizárva, megpróbál ész érvekkel hatni az igazgatóra.

- Mr. Greene én ma délután nem mehetek büntetésbe, dolgoznom kell az étteremben...

- Nekem pedig edzésem lesz! – kapott az alkalmon Tyler.

Greene igazgató rezzenéstelen arca azonban mindkettőjük számára nyilvánvalóvá tette, hogy ebből most nem tudják kibeszélni magukat.

- Akkor kénytelen lesz elcserélni a műszakját Miss. Marshall... Ami pedig magát illeti Mr. Crowley, korábban kellett volna a sportórái miatt aggódnia, mert mint már mondtam, itt nem kivételezünk... A felfüggesztést is csak azért úszták meg, mert korábban egyik tanárunktól sem érkezett panasz a magaviseletükre... Most pedig induljanak vissza az órájukra!

A mellette ülő Tyler szóhoz sem jutott a döbbenettől. Csak tátogott, mint egy partra vetett hal.

- Pompás – morogta Dove, epés megjegyzését azonban sikerült köhögésnek álcáznia.

Felpattant a székéről és Tylert megelőzve kivágtatott az irodából. Greene igazgató utasítására fittyet hányva viszont esze ágában sem volt az irodalom terem felé venni az irányt.

Amikor mosdó ajtaja bezáródott mögötte, Dove előhalászta a táskája mélyén pihenő telefonját és sóhajtva tárcsázni kezdett.

- Szia Rita... - szólt bele a készülékbe, amikor a kolléganője az ötödik csörrenés után végre felette a telefont.

- Dove? – a vonal túloldaláról érkező hang igencsak álmosan csengett - Minek köszönhetem ezt a cseppet sem korai megtiszteltetést?

- Kilenc harminc van...

- Nem mindenki koptatja ám még mindig az iskolapadot... - jegyezte meg egy hangyányi bosszúsággal a hangjában Rita.

- Sajnálom, hogy felkeltettelek, de szeretnék kérni tőled egy szívességet. Büntit kaptam ezért, ha nem okoz gondot át kéne venned a ma délutáni műszakomat.

Rita hangjából egy csapásra kiment az álom.

- Mit csináltál? Csak nem rajtakaptak a második emeleti takarító szertárban?

- Mi? Fúj nem...

- Pedig az egy nagyon meghitt kis zug – morfondírozott a nő. - Legalábbis az én időmben az volt.

- Semmi ilyen nem történt... - rázta meg a fejét Dove, majd a válla felett hátrapillantva gyorsan csekkolta az ajtót. - Verekedtem...

- Na végre valami izgi... Már kezdtem izgulni, hogy azért kaptál elzárást, mert későn vitted vissza a könyvtári könyveket.

- Akkor szólhatok Joshnak a csere miatt?

- Persze.

- Köszi Rita, imádlak!

✧⋆—— ✧ *⋆* ✧ *⋆* ✧ *⋆* ✧——⋆✧

Dove leszegett fejjel sétált be a kijelölt terembe, majd az  órájára pillantva behúzta maga után az ajtót. Az utána érkező többi renitens már bizony későnek számít.

Az egyik ajtó közeli üres padot elfoglalva, körbenézett a teremben. A tanári asztalnál helyet foglaló Clapp edző – a felügyeletére bízott többi diákkal együtt – látványosan untkozott. Mindannyiuknak lett volna jobb dolga annál, hogy kicsöngő után itt dekkoljanak.

Tyler a terem másik sarkában ült és Dove érkezése óta megvető pillantásokat küldött a lány irányába. Gyorsan elkapta hát a fejét. Látni sem akarta a srácot.

- Szia Dove!

A lány nagyot ugrott ijedtében és a döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett a két alakra. Olyan csöndben osontak be a terembe, hogy meg sem hallotta őket, ami azért nagy szó volt, mivel a lány az ajtó közelében ült le.

- Alice, ti meg mit keresztek itt? – kérdezte tekintetét a két lány között járatta.

- Azt, mint mindenki más, büntit kaptunk – vonta meg a vállát a lány? a szája szélén bujkáló mosolyból viszont nem úgy tűnt, hogy egy cseppet is bánja a dolgot.

Ezzel szemben Rosalie szép arca kifejezetten feldúltnak tűnt, a rosszalló pillantásokból pedig nem csak Alice-nek, de Dove-nak is bőven jutott.

A szőke hajú szépség viselkedése hideg zuhanyként érték őt. Fogalma sem volt, hogy mivel válthatta ki Rosalie ellenszenvét.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy csak hosszú késés után tudott válaszolni az időközben a mellette lévő szabad székre lehuppanó Alice-nek.

- Nem gondoltam volna, hogy pont egy elzáráson fogunk találkozni... - mormogta, miközben azt figyelte ahogy Rosalie nagy ívben kikerüli őket és tüntetően tőlük jó távol ül le.

- Hát tudod, hogy mit szoktak mondani, a jövő kifürkészhetetlen... - válaszolta egy kacsintás kíséretében a lány, mire Dove tisztán hallotta, hogy a táskája cipzárjával bajlódó Rosalie cicceg egyet.

- Nincs beszélgetés! Ez egy büntetés, nem teadélután... – figyelmeztette őket Clapp edző, majd felállt a helyéről, hogy a legközelebbi tanuló asztalára csúsztassa az aláírandó névsort. Még ahhoz is lusta volt, hogy körbejárjon.

Dove suttogásra váltott. Túlságosan is kíváncsi volt ahhoz, hogy befogja a száját.

- Egészen pontosan mit csináltatok, hogy az a megtiszteltetés ért titeket, hogy a renitens tanulókkal együtt mulathatjátok az időt?

- Rosalie és én betörtünk két ablakot röplabdázás közben.

- Kettőt? – Dove homloka ráncba szaladt.

A névsor eközben Rosalie-hoz került, aki gyorsan ráírta a nevét, majd felállt, hogy Dove-ék asztalához hozza azt.

- Eldurvult a játék... - vont vállat Alice. - És te miért kerültél ide?

Dove mér épp válaszolni akart, de a torkára forrt a szó. Miközben kinyújtotta jobbját, hogy átvegye a feléje nyújtott lapot, mutatóujja hozzáért Rosalie jéghideg kézfejéhez. Annyira meglepődött, hogy elrántotta a kezét, valóssággal kitépve a lapot a Hale lány kezéből.

Tekintetük egy futó pillanat erejéig összefonódott, Dove pedig legszívesebben újra a lány keze után nyúlt volna, hogy megtudja, vajon az érzékszervei járatták-e vele a bolondját, vagy Rosalie keze tényleg ennyire szürreálisan hideg volna.

A lány – mintha csak megérezte volna a Dove elméjén átsuhanó gondolatot – zsebre vágta a kezét és szélsebesen visszasétált a helyére. Volt valami szokatlan a szőke hullámos tincsekkel keretezett tökéletes arcán, ami elegendő volt hozzá, hogy Dove homloka ráncba szaladjon, de arra nem, hogy meg is fejtse, hogy mi az.

Csak akkor jött rá a turpisságra, amikor a döbbenetéből feleszmélve a mellette ülő Alice-re pillantott. Az ő szemei is – csak úgy, mint Rosalie-éi - a megszokott aranybarna helyett, feketék volt, mint az éjszaka.

- Nos úgy néz ki, hogy több ponton megsértettem a házirendet, amikor azzal a jómadárral ott – fejével a terem másik sarkában ülő Tyler felé intett – verekedést provokáltam. Legalábbis az az áldott jó Greene igazgató valami ilyesmiről hadovált.

- Nem tűnsz annak a kötözködős fajtának...- kuncogott Alice. - Mi hozta elő a harcos amazon énedet?

A lány a távolba révedt, a szeme sarkaból azonban látta, hogy mostohatestvéréhez hasonlóan, Rosalie is őt nézi. A lány átható tekintetét magán érezve nehezére esett megszólalnia.

Habár alig ismerte Alice-t, valami furcsa okból kifolyólag megbízott benne annyira, hogy az abroncs rongáláson kívül, megossza vele a történeteket.

- Tyler lefeküdt a barátnőmmel, aztán pedig egy halom pénzt fizetett az egyik csajnak, aki modellkedett az egyetemi portfóliómhoz készített kollekcióhoz, hogy soha többet ne segítsen nekem.

- Az elmondásod alapján elég nagy seggfejnek tűnik... - vonta össze a szemöldökét Alice, miután Dove befejezte kissé velőssé sikeredett beszámolóját.

- Az is - bólintott, miközben hanyagul odafirkálta a nevét Rosalie elegáns kézírása alá.

- És most mihez kezdesz?

- Fogalmam sincs, – rázta a fejét elkeseredetten Dove - de sürgősen találnom kell egy beugrót, akinek nagyjából passzolnak a méretei.

Rosalie ónix fekete szemei fenyegetően megvillantak, mintha csak meg akarta volna akadályozni a testvére száját elhagyni akaró következő mondatot.

- Én segíthetek, ha gondolod – mosolyodott el Alice fittyet hányva majd' felrobbanó testvérére - Szeretem a divatot, szívesen viselném a ruháidat és fotózásokon is voltam már.

Dove-nak leesett az álla.

- Komolyan beszélsz?

- Halálosan.

- Alice, ez csodálatos, nem is tudom, hogy mit mondjak....

Legszívesebben az apró termetű lány nyakába vetette volna magát, de mivel nem akart tolakodó lenni, ezért a tervezett ölelés helyett, egy az ajkain tündöklő ragyogó mosollyal fejezte ki háláját.

- Nem is kell semmit, – viszonozta a mosolyt Alice, megvillantva ezzel hibátlan, hófehér fogsorát - előbb nézzük meg, hogy rám tudod-e igazítani a ruhákat.

Dove gondolatai olyan sebesen szárnyaltak, hogy szinte zsongott tőle a feje. Lélekben már nem is a teremben volt, hanem megbízható régi varrógépe fölött görnyedt.

- Igaz, hogy egy picit alacsonyabb vagy nála, de nem hiszem, hogy gondot fog okozni...

- Pompás – Alice elégedetten összecsapta aprócska tenyerét, majd így folytatta: - Ha bármi másban a segítségedre lehetek, csak szólj.

Alice utolsó mondata szöget ütött a fejébe. A jelenetet figyelő Rosalie arcát vizslatva – amin néhány másodperc leforgása alatt érzelmek széles skálája suhant át – támadt egy ötlete.

- Ami azt illeti lenne itt valami...

Alice mosolya még a korábbinál is szélesebbé vált.

- Hallgatlak...

- Az a helyzet, hogy valójában nem egy, hanem két beugró modellre lenne szükségem...