A pultra kihelyezett recsegő rádióból szóló agyon játszott pop zenével a fülében, Dove idegesen bámulta kopottas telefonja karcos képernyőjét.

A beérkező üzenetei között böngészve csak egyetlen egy új üzenetet talált, azt is a bátyjától, amiben röviden megírta neki, hogy valószínűleg késni fog, így a korábban megbeszélt időpont helyett csak jóval a munkaideje lejárta után tudja majd felvenni őt. Indoklás persze sehol, de ezen már meg sem lepődött.

Biztos megint Tiffanyval van forgatta a szemeit, majd telefonját a fekete farmernadrágja hátsó zsebébe süllyesztve elindult, hogy felvegye a hármas asztalnál ülő család rendelését.

Az aprócska étterem, ahol Dove dolgozott szombat este révén dugig volt éhes és ezért meglehetősen türelmetlen emberekkel. A lány próbált jó képet vágni a dologhoz, elvégre a jattra ugyan úgy ahogy a személyzet többi tagjának, neki is nagy szüksége volt.

Dove számára soha ilyen hosszúnak nem tűnt a szombati műszak, mint most amikor Danielle a barátai nagy részével együtt Tyler házibulijában múlatja az időt, amíg ő megrakott tányérokkal a kezében egyensúlyozva rohangál az asztalok között. Tekintete pedig minduntalan is a vadásztrófeákkal díszített fal közepén megbúvó falióra felé kalandozott.

-  Minden rendben van Dove?

Rita kérdése hallatán a lány összerezzent, kis híján a közelében ülő vendég ölébe pottyantva annak rendelését.

-  Persze – válaszolta miután jó étvágyat kívánt az ügyetlenségének majdnem áldozatul eső férfinak.

-  Fejben nagyon nem itt vagy... - folytatta Rita miközben a lányt követve visszasétált a pult mögé.

-  Csak várok egy üzenetet – válaszolta a lány miközben a pult alatt egy újabb lopott pillantást küldött a telefonja felé.

-  Nagyon fontos személy lehet, ha ennyire nem tudsz miatta koncentrálni.

Rita arcán megjelenő cinkos mosoly láttán neki is önkéntelenül mosolyognia kellett.

-  Az is – motyogta miközben maga elé képzelte kedvese alakját. 

-  Megyek és kiviszem a tízes asztalhoz rendelt tiramisut. Addig nyugodtan menj hátra telefonálni.

Rita göndör tincsekkel keretezett szív alakú arcára pillantva elfogta a bizonytalanság.

-  Ha John kérdezné, hogy merre vagyok...

- ...Majd fedezlek valahogy, na indulj te kis hősszerelmes – fejezte be Dove korábbi mondatát a harminc év körüli nő. 

- Te vagy a legjobb! – hálálkodott lány miközben fehér kötényébe törölve verejtékező kezét megindult az étterem hátsó kijárata felé.

- Mondj újat... – motyogta az orra alatt Rita, Dove vidáman szökdécselő alakja után nézve.

A fagyos őszi levegő szinte karcolta a torkát de Dove nem zavartatta magát. Csak hanyagul összehúzta magán az egyenruhája fölött viselt - a kinti időjárással szemben nem túl sok védelmet adó - vékony kardigánját és nyomógombos telefonja billentyűzetén pötyögve az egymást sorban követő kontaktok között a d betűhöz lépkedve megkereste Danielle számát. Az apró zöld telefonkagyló motívumra nyomva a füléhez emelte a készüléket.

Dove idegessége minden egyes csörrenés után tovább hatványozódott, míg végül Danielle a nyolcadik csörrenés után végre valahára felvette a telefont.

- Szia... - szólt bele bizonytalanul Dove, a vonal túloldaláról azonban a hangos zeneszón és egy tucatnyi ember fülsüketítő kiabálásán kívül nem érkezett válasz. 

- Dani hallasz engem? – próbálkozott megint.

- Sziaa Dove! – Csendült fel Danielle józannak épp nem mondható hangja.

- Minden rendben van?

- Persze – kuncogott a lány.

- Ugye Camille nem hagyta, hogy túl sokat igyál? – kérdezte minden szót alaposan kihangsúlyozva, hogy a lány a háttérzaj és saját tompultsága ellenére is tisztán érthesse őt.

- Háát – kezdett bele Danielle Dove pedig ebből egyből levette, hogy hétfőn alaposan el kell majd beszélgetnie Camille-al az egymásnak tett ígéretek betartásáról. - Megpróbált leállítani, de aztán megmondtam neki, hogy csak azért iszom, hogy ne legyek szomorú amiért nem vagy itt...

-  Tudod, hogy nincs más választásom, muszáj...

- ...Muszáj dolgoznod tudom – fejezte be helyette a mondatot Danielle, hangjából pedig csak úgy sütött a rosszul leplezett sértettség - De úgy unom, hogy sosincs időnk egymásra Dove. Rohadtul hiányzol... 

-  Nekem is Dani – motyogta a torkát szorongató bűntudattal küzdve a lány - De holnapután látjuk egymást és ígérem mindent átbeszélünk.

- Rendben... Most mennem kell mert Tyler szolt, hogy megjött a pizza és ha nem vagyok elég gyors a többiek megeszik az egészet...

-  Jó étvágyat – válaszolta, Danielle azonban addigra már rácsapta a telefont.

Dove ezután még egy percig a sötét égbolt közepén ragyogó sápadt teliholdra függesztette zöld szemeit. A kinti fagyos levegő egy csapásra észhez térítette, a homályba boruló erdő magas fái között feltámadó szellő pedig kisöpörte a fejéből a túlzottan aggodalmaskodó gondolatait.

Túl sokat aggódsz Dove... csendült fel az édesanyja hangja a fejében és kénytelen volt igazat adnia neki.

-  Minden rendben lesz... – motyogta magában miközben gondosan a füle mögé tűrte a laza kontyából kiszabaduló rakoncátlan sötét tincseit. – Nincs több fölösleges aggódás - Azzal sarkon fordult és a lehető legkevesebb feltűnést keltve, hangtalanul visszaosont az étterembe.