Berontott valaki. Fekete maszkja volt. 

-Mégis ki vagy te?-hőköltem hátra. 

-Nem emlékszel ránk?

-Miért, és mire kellene?

Képek villantak be. 

Rengeteg vér. Tollak. Lefejezett testek, vér és halálszag! 

-Takarodj innen...-szorítottam össze fogaimat. 

-Velem jössz?-kérdezte halkan, kezét felém nyújtva. 

-NEM!-ordítottam, mire ő a falnak nyomott. 

Nyakamat szorította, de nem adtam magam olyan olcsón. Amennyiszer csak tudtam, megrúgtam..Nem engedett. Az oxigén hiánya kezdett eluralkodni rajtam. Fuldokoltam, a torkomnál levő nyomás egyre rosszabb lett. 

Kékes és feketés foltokat láttam magam előtt. 

Végül minden koromfekete lett. Én nem így akartam meghalni. 

Ezarel szemszöge. 

Ordítozásra és egy betört ajtóra lettünk figyelmesek. Ashkore szorította Lil nyakát. A lány élettelenül esett a földre, miután Ashkore elengedte. 

-Nevra..Intézd el ezt a férget. 

Az ereimben megfagyott a vér. Tehetetlenül álltam percekig, a testet bámulva. 

-Keress életjelet, Ezarel!-szólt rám Nevra, aki végül az ablakon lökte ki a hívat

Hiába. 

-A FRANBA IS!-tettem kezeim mellkasára, majd próbáltam vissza hozni.-NEHOGY MOST MERJ MEGHALNI, A ROHADT ÉLETBE!

Meg kell mentenem. Vissza kell őt hoznom, hisz akkor...

-Ezarel! Mi van!? 

-Nem tudom...Nem tudom! 

Tovább próbálkoztam, de valami azt súgta nem fog menni. 

-Hívd Ewelint, és Miikot!! MOST!-ordítottam kétségbe esve. 

Továbbra is semmi! Miért?! Egy démonnak bírnia kell a halált! Mégis..Hogyan?! Meg kell mentenem!

Miiko ledermedten állt az ajtóban. Hallottam szipogását, majd szívszaggató ordítását. 

-Ewelin..-néztem gárdatársamra. 

Nemet intett fejével. 

-Nem lehet..Eddig mindig..Mindig..

Mindig sikerült vissza hoznom másokat...Miért? 

Magamba roskadva néztem a halott testre. Miért nem tudtam megmenteni? Miért nem jöttünk hamarabb? Miért?

-Nem a te hibád..-tette kezeit vállamra Ewelin.

-De ha hamarabb jövünk..Ha hamarabb jövünk, csak egy fél perccel, akkor még élne!

Egy röpke pillanatra, elhittem hogy fontos. Túl kell majd lépnem. Gárdavezető vagyok. Nem mutathatok gyengeséget. Szobámba rohantam. Hátamat az ajtónak döntöttem, és úgy csúsztam le a földre.

-Nem tudtalak megmenteni...-folytak végig könnyeim arcomon.-Mégis miért?!-ütöttem a fa ajtóba, pedig nem is ártott nekem. 

Testrészem sajgott, de ami a lelkemben volt..Semmi. Egy kis tűszúrásnak sem lehet nevezni. Fájt az elvesztése. Pedig...Nem is szerettem sosem. Sosem volt nekem senkim. 

EGY KIS RÉSZLET EZAREL MÚLTJÁBÓL AMIKOR MÉG LIL ELDARYA-BAN ÉLT

-Ezarel!-szólt utánam Lil. 

Sosem bírtam ezt a kislányt! Olyan idegesítő!

-Mi van?

-Segíthetek neked?-akaszkodott ruhámba az alig négy éves.

-Kösz, nem.-mondtam flegmán. 

-De..Miért nem? 

Nem volt annyira alacsony. Két évvel lehettem csak idősebb, de máris éreztem, hogy ez a lány valamiben más. 

-Mert azt mondtam. 

-Oh...Legyen..De csak azért, mert nem vagyok olyan mint ti? Mert a könyvekben, én fogom elhozni a rosszat? 

-E-ezt nem mondtam!

-Akkor miért tartotok tőlem? Féltek! A pupillátok össze szűkül, remegni kezdetek. Főleg Nevra. Valkyon rendes velem...De te mindig kinevetsz..-selypített a végén. 

-Inkább próbálj megtanulni beszélni, utána társalgok veled. Most pedig, mennem kell. 

Sírva ment el. Miért? Nem mondtam semmi rosszat..

De ő akkor is más. Nincsenek hegyes fülei. Vagy épp más bőrszíne. Mint egy ember...De mégsem az! A haja fehér, mint az időseknek..És a szemei meg vörösek, akár a vérbeli démonoké. Szemei mindig csillogtak..De egyszer, el fogja veszíteni mindenét. El fogják küldeni. Nem hiába hallgattam ki a vezetőnket..Nem hiába! Ha elmegy, nyugalom lesz újra, és nem fog a nyakamra mászni!

VISSZA A JELENBE

De igenis azt akarom, hogy a nyakamon lógjon. Mindig. Azt gondoltam, hogy akkor jobb lesz, ha elmegy. De nem így gondoltam. A halálát akartam..

Megkaptam. Miért ilyen üres minden? Nyugtalanító! MIÉRT?!-ütöttem a falba, újra. 

Ezúttal a fal megrepedezett...Le kell hűtenem a fejemet, most rögtön!

A cseresznye fa alá mentem. Ekkor ültem le mellé. Kicsiként is szeretett itt lenni. Sokat játszott a falu beli gyerekekkel, akiknek nem voltak szüleik. Mindig olvasott nekik mesét. Segített mindenkinek...Elmosolyodtam a múlton. 

-Régen minden más volt. Mi változott meg azóta bennem? 

Azt mondtam jóanyámnak mindig, hogy kit szeretek. Lilt mondtam. Persze, nem mindig gondolhattam ezt komolyan...De hiányzik az, hogy szomorú. Az, hogy megmakacsolja magát. Az, hogy itt van. Élve.