-Lil...Lil hallasz?

Próbáltam válaszolni, de a hangszálaim nem rezegtek. Csak tátogtam. Próbáltam kinyitni a szemeimet, és mivel nem volt vakítóan fényes mindent láttam. Még abban az erdőben voltunk. Valaki vitt engem...Annyira más érzés volt. Mintha egy kicsit is érdekelne valakit az, hogy én is élek. 

-Jobban érzed már magad?-ez Valkyon. 

Hangok..Egy kisebb csoport.

-Ezarel..Nézd meg! Kellett neked megszólalnod délelőtt?!

-Pff...Démon. Be fognak gyógyulni a sebei, hála a főzetnek ami nálam volt.

-Mostantól az abszint gárda nem versenyzik az év hátralevő részében!-mondta Miiko erényesen.

-HOGY MIII?!

-És hozzád lesz beosztva. Mint gárdatag. 

-Nem hiszem el...-Ezarel hangja olyan keserű lett. 

Hirtelen pattantak ki szemeim, és majdnem a földön találtam magam. 

-Lil! Jól érzed magad?-kérdezte aggódva Miiko. 

-Igen. Teljes mértékben jól vagyok. Nem kell büntetned Ezarelt. Csak én voltam az engedetlen. És én voltam a hülye, aki elment.

-Láod!? Még ő is bevallja!

-CSEND!-láttam meg a kék fényt, amitől megijedtem. 

A bőröm egy része megégett, gyerekkoromban. Felelevenítette bennem ezt az emléket. Remegtem, halálfélelem kerített hatalmába. 

-Ne haragudj, Lil. A szobádat időközben felújítottuk, így már ott is tudsz aludni. 

-Köszönöm.-álltam talpra, ahogy Valkyon letett. 

Ő kísért el a szobámig is. 

-Sajnálom, hogy miattam eltelt az egész napotok. 

-Nincs semmi baj. Most már itthon vagy. 

-Ezt hogy érted? 

-Nem emlékezhetsz még ránk..Nagyon kicsi voltál. De, próbálj aludni. Jó éjt Lil.-mondta, majd a folyosó elnémult távozása után. 

Pillanatokkal később, a fény lassan eltűnt. 

Beléptem a szobámba, majd gyorsan letusoltam. Felvettem azt a ruhát, ami az ágyon volt, és majd sétálni mentem. Egy csodálatos cseresznyefa alatt találtam meg a helyem. Imádom a cseresznye fákat. 

-Nem is tudtam, hogy ennyi idő alatt felgyógyulsz.-mondta gúnyosan Ezarel. 

Próbáltam nem törődni vele, és a gúnyos megjegyzéseivel. Megvontam a vállaimat, majd leültem. Lábaimat felhúzva majd átkarolva hajtottam le a fejem. Magamba néztem. A szörnyeteg lelkem mélyébe. Valaki lehuppant mellém. 

-Neked se könnyű a segged.-jegyeztem meg.

-Téged sem a melled húz a földre. 

-Minek vagy itt? Talán jól kigúnyolni, amiért ez vagyok? 

-Már meggondoltam, de most kivételesen nem. 

-Akkor meg?-nem méltattam még arra sem, hogy rá nézzek. 

Baszogatni kezdtem rózsafűzéremet. Ezarel, nem szólalt meg. 

-Miért nincs rád hatással?

-Erősebb démon vagyok, ezek szerint. A menny és a pokol közötti sáv, a mezsgye. Mezsgye azoknak, akik nem is élnek, de nem is halottak. Gondolom, én itt állok, és egyik oldal sem felé húz az akaratom. 

-Nem is sejtettem volna, hogy egy lelki beteggel is találkozok. 

-Pff...Mit érthetnél te?-nevettem fel kínosan.-Sosem leszünk haverok, így nem fogok el részleteket mesélni az életemből. 

Indulni akartam abba a szobába, ahol elszállásoltak. De nem ment. Mérhetetlenül nagy fájdalom rázott meg. A földre rogytam. 

-Jó alany lennél, ha gyógyszert kellene tesztelnem rajtad. 

- Nem leszek alkímiai nyuszi miattad...

-Tény, hogy nem bírlak...De orvos vagyok. És az orvosok a gyógyításra esküdtek fel. 

Megmakacsoltam magam majd a szobámba mentem. 

Lerúgtam magamról cipőmet, majd az ágyba feküdtem annak reményében, hogy nem fognak rémálmok gyötörni. 

Ezarel szemszöge. 

Mégis mi a francért makacsolja meg magát? A fájdalom csak elpusztítja az embereket, ahogy a démonokat is. Nem halhatatlan, ahogy ő azt gondolja. 

Halk lépteim visszhangzottak a folyosón. Lil szobája előtt álltam meg. Egyszerű fa ajtó, semmi díszítés. Lenyomtam a kilincset, betoltam az ajtót. Kis övemből fáslit vettem elő, meg egy főzetet, amit Ewelin segített krémmé sűríteni. Lil meg sem mozdult miközben a sebét kötöztem. Miután végeztem, kilibbentem a szobából, mintha ott sem lettem volna. 

Olyan, mintha az egyik felem védené, a másik pedig megölné.