-Ez meg mi ?-kérdeztem a rózsaszín, és egyben penészes falú szoba falra mutatva. 

Majdnem sírva nevettem.

-Tudod ez volt az egyetlen szabad szobánk. De ha akarsz, a börtönben is aludhatsz.-mondta Kero.

-Akkor már a Fekete erdőben!-vágtam rá.

-Honnan tudsz te arról a helyről?-kérdezte a palimadár. 

-Nem tom'..Csak eszembe jutott. Ha lecsuktam a szemem, ezt a helyet láttam. Embereket. Egy harcot. Egy démont, akinek szőke a haja. Maszkos embereket.-piszkáltam a csuklómon levő tetoválást. 

-Nem is lepődsz meg azon, hogy-

-Démon vagyok? Nem. Valamiért, sosem tudtam beilleszkedni, és ezért bántottak. Az iskola volt a harmadik világháború és..És..

-Igen?

-Csak meg akartam halni. Nem tudok reményeket kötni ide, de már nyugodtabbnak érzem magamat. Nem vagyok ideges, sem stresszes. 

-Felkavartnak tűnsz.

-Pedig minden rendben van.-mondtam mosolyogva.

De valójában nem. Nincs semmi sem rendben. Fognak itt egyáltalán szeretni? Be fogok tudni illeszkedni? 

-Hé, démoncsaj!-jelent meg a kék hajú elf..

Ezarel talán?

-Most van itt valaki rajtunk kívül Kero? Mintha valaki hozzám szólt volna. 

-Az isten szerelmére!-fogta meg a karomat Ezarel.-Miiko hívat.

-Te meg "csicska hopp" ugrasz mi?-kérdeztem, de már mentem automatikusan abba a terembe ahová a kis himringló vitt. 

Mintha tudtam volna, hova kell mennem.

Tényleg ott volt Miiko, egy ruhával és nagy köteg papírral kezében. Szemei nyugodtságot árasztottak. 

-Itt vagyok.-mondtam, de már a kezembe lettek nyomva az iratok és a ruha, hogy nesze bazdmeg fogjad.

-Ma ki töltitek a tesztet Keroval, és majd kiderül hogy melyik gárdában leszel. 

-Árnyák...Obszidián..Abszint.-motyogtam. 

-Igen, ezek a gárdák vannak.-nézett rám Miiko értetlenül.-Honnan tudod?

-Nem tudom. Éjjelente mindig álmodtam valamit, és ez a három szó sokszor megjelent.

-Akkor lehet hogy te-kezdte Ezarel mellém érve, de Miiko csendre intette. 

-Mi lehet?-kérdeztem, de erre az a kis pofátlan elf adott egy barackot.-HÚ DE POFÁN BASZNÁLAK!!!-rúgtam ki a lábát maga alól, majd mellkasára léptem.-Rohadj meg...Kis nyomorult! Miért hiszed azt, hogy neked mindent szabad?!

Miiko lefogott, és beszélt hozzám. Mintha sok évvel ezelőttt itt éltem volna, és ismerné mi nyugtat meg. 

De ez lehetetlen. Sosem voltak szüleim, sem barátaim. A falhoz lökések. A fojtogatások...A rossz szavak. A bántalmazás, a terror. Tudom, hogy mik ezek. És nem hagyhatom, hogy újra megtörténjen a legrosszabb. 

Könnyeim utat törnek, heves zokogásban törtem ki. 

-Jajj, szegény, lelkileg instabil Lil.-vette poénra más hangszínben nyomoromat Ezarel. 

-És ha az vagyok? Instabil? Mit érdekel ez? Ez lesz az új szórakozásod, hogy engem nevess ki?

-Igen, ez .-nevette el mondata végét. 

Tényleg pofán akarom baszni...

-Akkor hajrá!

Kitéptem magam a szorításból, és nagy léptekkel siettem ki a levegőre. Egyre jobban törtem magam előre, és egyszer a Fekete erdőben kötöttem ki. 

Itt lenni, és élni örökre. A másik világ. Vagy a bizonytalanságom. Morgás, bagolyhuhogás, és sötétség. Mindig féltem ezektől. Bolyongtam, de jól esett tudnom azt, hogyha itt sem keresnek hódolhatok öngyilkos hajlamaimnak. Bipoláris zavaraim vannak, egyik pillanatban a rendes gyerekről, a vérszomjas szörnnyé változok.