Mindenkinek biztos van legalább egy álma. Ha nem több. Megnyugtató úgy élni az életet, hogy van miről álmodoznod, bízva abban, hogy hátha egyszer beteljesül. Nekem legalább ezer van, kisebbek, nagyobbak, de mindnek különleges helye van a szívemben. Mégis van egy, amit kivételesnek mondanék. Ez a legnagyobb. És most úgy tűnik beteljesül.

Boldogan, könny áztatta arccal ültem a nappalink kanapéján és tartottam a kezembe a számomra világot jelentő két jegyet. Anyáék vidám mosollyal álltak előttem és nézik, talán számukra kicsit túlzott reakciómat. De ők nem tudják, amit én. A kezembe két jegy van a Németország - Belgium válogatott mérkőzésre, ami a jövő héten lesz Münchenben. És hogy mit jelent ez nekem? Mindent.

- De miért kettő? - néztem rájuk értetlenül, mert tudtam, hogy a családomból senki sem lenne hajlandó eljönni velem, mert nem szeretik túlzottan. Sunyin mosolyogva néztek rám, mire felsikoltottam.

- Csak nem? - kikerekedett szemekkel bámultam anyára, aki aprót bólintott. Mint akit puskából kilőttek úgy rohantam fel a telefonomért és hívtam fel videóhíváson azon nyomban Diát.

- Haló? Virág? Hallasz? Látsz? - vette fel szinte rögtön. Mikor meglátta zokogó arcomat olyan közel hajolt a kamerához, hogy azt hittem át is jön. - Mi történt?

- Ja semmi, csak ezt kaptam... - mutattam bele a kamerába direkt csak egy jegyet. A felismerés villámcsapásként terjedt szét az arcán.

- Nem mondod komolyan, hogy mész a meccsre?? - Láttam az örömöt az arcán, amiért én elmegyek, de tudom, hogy elképesztően bánja, amiért ő nem jöhet velem.

- IGEN MEGYEK. ÉS TE KIBASZOTTUL JÖSSZ VELEM! - Szinte már ordítottam a kamerába, de annyira nem érdekelt, hogy hülyének néznek anyáék, egyszerűen nem bírtam máshogy reagálni rá.

- MIAFASZ? - Teljesen erre a reakcióra számítottam...

***

A vonat lassan döcögve állt be a Keletibe a 8-as vágányra. Boldog mosollyal az arcomon pillantottam a járműre, ami elvisz minket az álmainkhoz. Dia már mellettem állt, épp eléggé kiörömködtük magunkat, mikor Pécsről ideért és végre valahára életünkben először találkozhattunk.

Telefonom hangosan pittyent egyet a kezembe, jelezve, hogy üzenetem érkezett. Gyorsan oldottam fel, hogy minél hamarabb meg tudjam nézni.

Nem írhattam meg neki, hogy hova megyek. Még nem tudhat róla.

- Virág jössz már? Mindjárt indulunk, te meg még mindig a nyamvadt telefonodat nyomkodod! Csak nem pasizol? - vigyorgott rám barátnőm, aki már a vonat ablakából szólt ki nekem. Hitetlenül elnevettem magam, majd a bőröndömet magam után húzva felszenvedtem magam a vagonra és lehuppantam Dia mellé, aki már nagyban Snapchatezett.

- Na gyere rakjuk ki a népnek, hogy megyünk meglátogatni a férjem - húzott maga mellé egy szelfire, mire boldogan belemosolyogtam a kamerába. - Tényleg, hoztad a pólódat ugye? - nézett rám kérdőn, mire egyöntetűen bólogatni kezdtem. A fekete-fehér Draxleres pólóm ott csücsült a bőrönd legtetején a világért se hagytam volna otthon.

- Gondolom te is hoztad a Götzéset - pillantottam rá, mire egy 'ezt most komolyan gondolod' nézéssel ajándékozott meg. - Jó jó sajnálom, hogy az ellentettjét feltételeztem! - hajoltam meg előtte a vicc kedvéért, mire felnevetett. Olyan jó volt végre találkozni vele. S az, hogy együtt töltjük életünk egyik legszebb napját, az már csak hab a tortán.

A vonatút elképesztő lassan telt, majd' 6 órát utazni egyhuzamban nem a legkellemesebb, ráadásul a percek lehetetlenül lassan peregtek le, hisz' minél jobban vársz valamit, annál később jön el. Viszont ahhoz képest elég jól elvoltunk, hála a járművön lévő ingyenes wifinek, a fülhallgatónak, a sok-sok kajának és az előre letöltött filmeknek köszönhetően.

Végül elzsibbadt lábakkal, és hulla fáradtan vánszorogtunk le a vonatról, ahol az állomáson már várt ránk az apa által előre megrendelt taxi, ami elvisz a hotelhez, hiszen tudták nagyon jól, hogy mi ketten biztos nem találnánk oda egyedül. Na nem azért, mert ennyire szerencsétlenek lennénk, csupán csak mindketten először járunk itt, és hiába beszélek én kitűnően jól angolul, a Dia pedig németül; túl messze volt a hotel.

A taxiban út közben gyorsan felhívtuk a szüleinket, biztosítottuk róla őket, hogy még élünk, és nincs miért aggódniuk.

- Te, én egyre jobban izgulok. Nem tudom elhinni, hogy pár óra és látni fogjuk őket játszani. Hallod ha most nem lesz benne Götze a kezdőcsapatba tuti leugrok a pályára és berángatom játszani! - szitkozódott, és mivel tudtam, hogy számára ez egy fájó pont, hogy kedvence nem mindig van benne a kezdőcsapatban, így egyetértően bólogattam. Az izgulással kapcsolatban meg valóban igaza volt, az este közeledtével egyre jobban elhatalmasodott rajtam az izgalom, a gyomrom teljesen görcsben állt.

A hotelszobába belépve kissé meglepődtünk. Tudtuk, hogy nem egy öt csillagos szálloda, de azért ennél többet vártunk valamivel. Egy viszonylag nagy franciaágy volt a szoba közepén, ami így ránézésre elég instablinak tűnt, nem is voltam benne biztos, hogy rámerjek-e ülni. Ezen kívül az ágy szélén volt két ócska éjjeliszekrény, illetve az ággyal szemben a falon egy tükör, előtte pedig egy asztal. A bejárattól egyből balra pedig egy kicsike fürdő. Nem a felszerelésekkel volt baj, hanem, hogy a föld csupa piszok volt, minden eléggé lepukkant volt, sőt konnektort se találtunk.

- Figyelj, legalább van hol aludnunk, nézzük a jó oldalát! - Próbáltam pozitívan állni hozzá, de tudtam, hogy ez Diával szemben lehetetlen.

- Hát ennek nincs jó oldala! Szinte egy vagyont fizettünk ki érte, és egy ilyet kapunk. De legalább wifi van - nézte egyfolytában a telefonját. A wifi említésére már én is elővettem a telefonomat és rácsatlakoztam én is.

Egy olvasatlan üzenetem volt, amit egyből meg is néztem.

Megmosolyogtatott üzenete, hogy ennyire számítok neki. Szemembe könnyek gyűltek a gondolatra, hogy nem is tudja még, hogy mennyire fogok neki drukkolok. A helyszínen.

- Elmegyek készülődni, rendben? - néztem rá Diára idegesen, leplezve ennek okát előtte.Tekintettel az időre, és hogy nemsokára indulnunk kell a stadionba, elérkezettnek láttam, hogy elinduljak kisminkelni magam, valamint egy kis időre el akartam bújni előle.

Felkaptam a sminktáskámat a bőröndömből, majd bementem a fürdőbe. Nekitámaszkodtam a mosdónak, majd belenéztem a tükörbe. A gyomrom összeszorult, a szememet égették a könnyek. Szívemet ólomsúlyként húzta a teher, hogy egy ilyen fontos dolgot nem mondok el a legjobb barátnőmnek. Egész vonatút alatt a fejembe volt, hogy most már muszáj leszek színt vallani, mégha talán este nem is derül ki ez az egész.  De egyszerűen sosem tudtam, hogy belekezdeni. Egyáltalán hogy lehet az ilyet elmondani?

Leültem a lehajtott vécé ülőkére és a fejemet a tenyerembe temettem.

- Dia! - kiabáltam ki neki, s közben a zsebemből előhúzta a telefonom. Mostmár nincs visszaút!

- Itt vagyok - nyitott be, s amint meglátta könnyekkel teli szemeimet, leguggolt elém. - Mi a baj? Mi történt?  - Nagy levegőt vettem, majd belekezdtem.

- Tudom, hogy már régen el kellett volna mondanom, de még én magam sem hittem el ezt, és azt hittem, hogy nemsokára úgyis felkelek és ennek az egésznek vége szakad, hiszen ez nem lehet csak egy álom - Idegesen kapkodtam a tekintetemet, nem tudtam, hogy hova nézzek hirtelen, nem mertem barátnőm szemébe nézni.

- Miről beszélsz? - És ekkor könnyekkel a szemembe, mosolyogva kezdtem bele a történetmesélésbe.

11 hónappal ezelőtt

Fáradtan dobtam le magam az ágyamra, nyolc óra után totál kikészültem, egyszerűen képtelen vagyok még ezek után is a tanulással foglalkozni, mégha tudom is, hogy muszáj lenne. Ehelyett inkább elővettem a telefonomat és beléptem instagrammra.

Hónapok óta van egy fanprofilom, amit történetesen az egyik kedvenc focistámról, Julian Draxlerről, illetve az egész német válogatott focicsapatról vezetem. Nincs több százezer követőm, de én tökéletesen megvagyok a magam 1500 követőmmel, így kissé családiasabb a hangulat, amit nagyon imádok. Sose volt célom, hogy Julian vagy akár a többi játékos bekövessen, vagy lájkoljon, vagy írjon nekem. Talán pont ezért is talált rám az egyikük...

A követőim már régóta kérték, hogy tegyek ki magamról egy képet, hiszen már lassan fél éve vezetem és még csak elképzelni sem tudják, hogy vajon hogy nézhetek ki. Ma elérkezettnek láttam az időt, hogy végre tényleg kiposztoljak egy képet magamról, így mielőtt még meggondolhattam volna magam, gyorsan cselekedtem is. Nem akartam látni a kommenteket, így le is léptem és elraktam a telefonomat, mondván majd később megnézem.

- Gyere! - hallottam a kopogást az ajtóm felől, s anya lépett be azon.

- Mi újság? Milyen volt a suli? - lépett felém, majd megpuszilta a homlokom.

- Fárasztó volt, és még tanulnom is kellene - néztem rá gondterhelten.

- Akkor hagylak is! - mosolygott rám, majd magamra hagyott. Sóhajtva dőltem vissza az ágyamra, majd nagy nehezen sikerült rávennem magam, hogy elővegyem a füzeteimet és végeláthatatlan magolásba kezdjek. Egyedül vacsoránál hagytam abba, de utána már úgy döntöttem nem is folytatom tovább, ilyen későn már úgyse menne a fejembe, én sose voltam az a fajta, aki este tud tanulni.

Gyorsan lefürödtem, lemostam a még megmarad sminkem, fogat mostam, majd a telefonommal együtt az ágyra huppantam. Gondoltam felmegyek instára és megnézem mi történt az időközben felkerült képemmel. Először nem igazán értettem, egyszerűen csak annyit láttam, hogy szinte kivétel nélkül mindenki elkezdte megjelölni a képem alatt, kommentben Juliant. Nagyon boldog voltam, hogy ennyi aranyos követőm van, akik azt szeretnék, hogy Draxler észrevegyen engem, hiába írtam le már egyszer, hogy nem ez a célom. De nagyon kedvesek, hogy gondolnak rám.

A másik profilomon rengetegen követtek be, hiszen a képpel együtt kitettem ennek a nevét is, hogy ha szeretnének itt is kövessenek. Hatalmas mosollyal nyugtáztam, hogy ennyien kíváncsiak rám, majd miután ásítottam egy hatalmasat, úgy döntöttem, hogy inkább elteszem a telefonom és elmegyek aludni.

***

A kapun kilépve dugtam be a fülembe a fülhallgatóm és kezdtem meg a sétát a buszmegállóba. Elindítottam a 5SoS lejátszási listámat, majd megnéztem a tegnap este óta érkezett értesítéseimet. Kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számtól, amit eléggé furcsálltam.

"Szia."

Az üzenetben mindössze ennyi állt, így gondoltam válaszolok neki, kíváncsi voltam, hogy ki az. És milyen jól tettem.

"Ki vagy?" Elküldtem és mivel kéken küldte el, így tudtam, hogy neki is Iphoneja van, így ingyen beszélek vele. Nem kaptam választ rögtön, így elraktam a készüléket és felszálltam a buszra, ami időközben megérkezett.

Már majdnem szállnom kellett a majd' félórás út után, mikor rezgett a telóm, hogy új üzenetem érkezett. Az ismeretlen egy fényképet küldött.

"Julian Draxler. Személyesen ;)"

Én: Ja jó viccet űzöl, csak ne velem tedd kérlek!

Ismeretlen: Nem hiszed el nekem? :(

Én: Miért hinném? Akárki adhatja ki magát neki.

Ismeretlen: Mit tegyek hogy elhidd?

Én: @virag1003 <--- hívj fel FaceTimeon és akkor kiderül. :D

Ismeretlen: Majd este, most nem tudlak.

Jót röhögtem rajta, biztos voltam benne, hogy úgyse fog felhívni, így nyugodtan tettem el a telefonomat a zsebembe és folytattam utamat a "börtön" felé.

Vannak azok a kötelező olvasmányok, amiket egyszerűen képtelenség elolvasni. De tényleg. Számomra ilyen volt például A kőszívű ember fiai vagy az Egri csillagok. Azonban vannak, amiket meg egyszerűen képtelenség nem elolvasni. Lehet, hogy ezzel egyedül én vagyok így az irodalom tanárokon kívül, de a mostani, az Abigél egy fantasztikus könyv, amit bárkinek ajánlani tudok.

Szóval éppen ezt olvastam este már lefekvéshez készülődve, mikor csörögni kezdett a telefonom. Unottan fogtam meg, hiszen majdnem biztos voltam benne, hogy a nagymamám az, aki napi fél órát szokott velem beszélgetni. Épp ezért lepődtem meg, mikor FaceTime hívásom volt, és az ismeretlen számot jelezte ki. Két másodperc alatt ezer féle lehetőség futott át az agyamon, kikerekedett szemekkel néztem a készüléket, és vacilláltam, hogy most akkor felvegyem-e, vagy ne. Végül egy vállrántás után, a kíváncsiság felülkerekedett rajta, így megnyomtam a zöld gombot, de amint felvettem, egyből kitakartam az ujjammal a kamerát , hogy az idegen ne láthassa meg az arcomat. Kellett pár másodperc még az ő képe megjelent.

- Na én már nem is láthatlak? - vigyorgott rám az a fiú, akit reggel cáfoltam meg, hogy tuti nem ő. Julian Draxler bámult rám a képernyőről, egy egyszerű fekete póló volt rajta, a háttérben egy nappalit lehetett látni, és, hogy ő épp egy kanapén ül. Kikerekedett szemekkel és tátott szájjal bámultam a telefonomat és annyira elképedtem, hogy az ujjam lecsúszott a kameráról, így az én szép meglepő fejem is a nyilvánosságra került. Legalábbis a másik fél számára, aki amint meglátott hatalmas röhögésben tört ki, mire észbe kaptam, és pirultan leszegtem a fejemet. A szívem ezerrel vert, hogy mégis ez hogy történhetett meg. Remegve tartottam a kezembe a telefont, ami meg is látszott a képen, mert eléggé rázkódott.

- Szóval tessék itt vagyok, most már hiszel nekem? - nézett a kamerába mosolyogva, mire azt hiszem nekem a szívem is megállt. Tudtam, hogy össze kell kapnom magam, nem mutatkozhatok így előtte, majd csak ha letettem a telefont. Azonban most még csak egy bólintásra futotta az erőmből, de éreztem, hogy ahogy telnek a másodpercek, én úgy kezdek megnyugodni.

- Elvitte a cica a nyelvedet? - vigyorgott rám édesen, mire képtelen voltam nem elmosolyodni.

- Dehogyis, csak próbálom megemészteni a látottakat - nyögöm ki kissé már magabiztosabban, azonban a hangom még így is elég vékony.

- Tudtam én, hogy elájulsz tőlem! - nézett rám önelégülten, mire felnevettem.

- Azért ennyire ne bízd el magad, mégsem vagy egy Harry Styles - vágtam vissza, mire sértődötten a szívére tette a kezét. Tudtam, hogy hülyéskedik, és még mindig alig akartam elhinni, hogy ez velem történik. - Amúgy...hogy találtál rám? - Kérdésem hallatán egy apró mosoly jelent meg az arcán.

- Az legyen az én titkom. A lényeg az, hogy mostantól kénytelen leszel velem beszélgetni, mert én így akarom - Elhülyéskedte ezt az egészet, de tudtam, hogy komolyan gondolta. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a tegnap feltett képem által talált rám, de nem akartam faggatni. Nekem bőven elég volt annyi, hogy - bár próbálta elrejteni - meglátott bennem valamit, ami miatt tartani szeretné velem a kapcsolatot.

És ezzel az egy mondatával egy olyan kapcsolatot indított el, ami talán egy egész életre szól.

***

- Na nem mondod komolyan, hogy ti azóta beszéltek és én erről nem tudok? - mondta elképesztően vékony hangon, ezzel jelezve, hogy nem hisz a fülének.

- Figyelj, én tényleg el akartam mondani, de telefonon keresztül ez milyen lett volna? Személyesen szerettem volna, de mivel most találkoztunk először, így nem volt más alkalmam... - kezdtem keresni a mentségeket, te tudtam, hogy ebből úgysem tudom kihúzni magamat.

- De mégis, hogy tudtad ezt 11 hónapon keresztül eltitkolni? Én a helyedben már a világgá kürtöltem volna! - nézett rám csodálkozva, és eléggé meglepődtem, hogy nem látom a haragot a tekintetében.

- Most akkor nem haragszol? - Hosszasan nézett rám, majd leült a földre és a hátát a kád szélének támasztotta.

- Nem mondom, hogy nem haragszom, de megértem miért csináltad, és nem pont ma fogok emiatt megsértődni, hiszen ez lesz életünk legjobb napja. Főleg így! - Leültem mellé, majd szorosan megöleltem. Nem mondtam ki, mert fölösleges, úgyis tudja, hogy nála jobb barátnőt el sem tudok képzelni.

- Viszont el kell mondanod mindent, ami az elmúlt időkben vele kapcsolatban történt! Lehet, hogy akár ma is láthatjuk őt, és akkor találkozhatok Götzével is! - Szemébe könnyek szöktek a gondolatra, el tudom képzelni, mi történne, ha Marioval valahogy találkozna. De le kellett lomboznom, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy én találkozok Juliannal, elvégre nem is tud a jöttömről, valamint nem is akarom zavarni. Persze, elképesztő lenne, ha találkozhatnék vele, de nem biztos, hogy ő is akarja, hiába beszélünk már majd' egy éve napi szinten.

Majdnem két órán keresztül kellett folyamatosan ecsetelnem Diának, hogy milyen is a kapcsolatom a fiúval és rendesen hanyatt esett, mikor megtudta, hogy állandóan beszélünk, és hogy ilyen szoros köteléket sikerült létrehoznunk kettőnk között. Beszélgetés közben, gyorsan kisminkeltük magunkat, már amennyire sikerült ez abban az elképesztő kis tükörben, ami a fürdőben van, de véletlenül se ment volna ki egyikünk a másikhoz, nehogy ne tudjunk beszélni. Négy óra körül, azonban elérkezettnek láttuk az időt, hogy elinduljunk a stadion felé, hiszen hattól kezdődik a bemelegítés és még valamit harapnunk is kellett, meg persze el kellett jutnunk a helyszínre most már magunktól. Na meg ki tudja, hányan lesznek majd, akár több időt is elvehet míg sorba állunk.

Szokásunkhoz híven az első mekibe, amit találtunk beültünk, de én az izgalom miatt nem bírtam, csak egy almás pitét meg egy shaket lenyomni a torkomon, csodálom, hogy ez nem jött ki belőlem. De szerencsére barátnőm evett helyettem is, szerintem Afrika éves készletét felzabálta abban a fél órában. Szóval végül Dia megtömve és izgatottan, én pedig csupán csak extra izgatottan indultam el a stadion felé, ami ha jól néztük meg, nem volt olyan messze a hotelhez képest, így egy negyedóra séta után meg is érkeztünk. Már távolról lehetett hallani a szurkolók ordibálását, és mivel mi a német drukkolók bejárata felől közelítettük meg a stadiont, így nagyrészt csak fehér-fekete mezes embereket láttunk, akik kisebb-nagyobb csoportokba verődve énekelték a német indulót, de persze elvétve találkoztunk egy-egy belga nézővel is. Elképesztő volt a hangulat, nem tudtad kívülállóként érezni magad, mintha mindenkit ismernél. Csodálatos belegondolni, hogy egy focicsapat több ezer embert mennyire össze tud hozni, nem számít, hogy milyen vagy, hogy hány éves, amint meglátják bármi féle jelét annak, hogy német drukker vagy, már vállon veregetnek, esetleg oda szólnak, hogy 'hajrá németek'! Mi is részese lehettünk ennek, hála a mezünknek, illetve a zászlónak, amit jelen pillanatban Dia tartott jó magasra, míg vártuk, hogy végre beengedjék a hatalmas embertömegeket. Táskámból előhúztam a gondosan borítékba rakott jegyeket, és megnéztem, hogy melyik szektorhoz kell állnunk a belépésnél.

- A 'B' szektorhoz kell mennünk, szóval gyere! - kiáltottam oda barátnőmnek, aki időközben egy német társaságban talált barátokat, de egy szót sem értettem abból, amit mondanak, így én inkább kívül állóként figyeltem a stadiont.

- Auf Wiedersehen! - köszönt el, majd már mellettem is termett. Vigyorogva nézett rám, mire én csak megforgattam a szememet és karon ragadtam, hogy a helyes irányba húzzam. A szektornál hatalmas sor volt, hiszen a jegyünk az egyik legnagyobb férőhelyes részre szólt. Ilyenkor áldom apát, hogy ilyen jó helyre vett jegyet.

- Maradj itt, mindjárt jövök! - szóltam a telefont nyomkodó lánynak, hogy ne féljen, nem tűntem el, csak van egy kis elintéznivalóm. Tétovázás nélkül indultam el egy kicsit hátrébb, hogy minél jobban látszódjon a stadion. Amikor már úgy éreztem, hogy kellően jó helyen állok, elővettem a telefonomat és csináltam egy képet róla. Gondolkodás nélkül léptem be az üzenetírásba és küldtem a képet Juliannak.

Visszafojtott lélegzettel meredtem a képernyőre. Visszatáncolni már nem tudok, lehet meggondolatlanság volt elküldenem, mert ezzel csak felizgatom, de már mindegy. Láttam, hogy ír, majd abbahagyja. Nem tudja mit írjon. Végül rezgett a telefon.

Reagálni sem volt időm, egyből jelezte, hogy bejövő hívásom volt. A képernyőn Draxler képe villogott. Képtelen lettem volna beszélni most vele, így kinyomtam a hívást és kikapcsoltam a telefonomat. Tudom, hogy ez volt a legaljasabb dolog, amit tehettem, de muszáj volt tudnia, hogy itt vagyok és vele vagyok, még ha nem is fogunk találkozni. Lehet, hogy örökre meg fog rám haragudni. De nem számít.

Nagy sóhaj kíséretében indultam vissza Diához, aki már elég sokat haladt, szinte már a sor elején volt.

- Na csakhogy megjöttél, elképzelni sem tudtam, hol voltál! - szidott le hevesen, de úgy látszik nem vette nagyon a szívére, mert máris csacsogni kezdett, hogy mindjárt bent vagyunk, és hogy adjam oda neki a jegyeket, mert tudni akarja hol ülünk. Szívesen tettem eleget a kérésének, ugyanis nekem halvány lila gőzöm nem volt róla, csak annyit olvastam le róla, hogy itt kell bemennünk. A sor és ülőszámot nem is figyeltem eddig, annyira nem számított, hogy hol ülünk a lényeg, hogy itt vagyunk.

- Te! - nézett rám kikerekedett szemekkel. Érdeklődve, s kissé ijedten vártam a folytatást, hogy vajon mit talált. - Ez a második sorba szól! Innen még a hajszálait is látni fogjuk a játékosoknak! - sikított fel, mire egy páran furcsán néztek ránk, így gyorsan lepisszegtem a kissé sokkos állapotban lévő lányt. Mindeközben a sor egyre csak haladt, így már mi is sorra jutottunk. Megmutattuk jegyünket a mogorva biztonsági őrnek, aki megnézte egy ilyen szerkezettel, hogy valóban eredeti-e, majd belenézett a táskánkba és átvizsgált minket, hogy nehogy valami szabályellenes dolgot vigyünk be. Végül bejutottunk. A szám tátva maradt, hiszen a stadion nem csak kívülről, hanem belülről is épp olyan gyönyörű. A több tízezer ember befogadására képes épületet rengeteg szék terítette be, melyek egymás fölött, gondosan rendezett sorokba terültek el. A stadion közepén természetesen a zöld pálya volt, ami hatalmasabb, mint amire számítottam, ez is bizonyítja, hogy a televízió egyáltalán nem tudja átadni azt a látványt, ami itt fogad. Nem kellett sokat lépcsőznünk, szinte semmit, mivel a második sorba szól a jegy. Miután megtaláltunk a helyünket, leraktam a táskámat és előkaptam a fényképezőmet, hogy lőjjek pár képet. Tudtam, hogy Dia minden pillanatot meg fog örökíteni, de azért én is szerettem volna egyet-kettőt.

- Te elhiszed ezt? - bámult ki a fejéből és szinte már most könnyezett, pedig még senki számukra fontos ember nem tartózkodott a pályán. A csapattagok még csak most fognak majd jönni bemelegíteni, hiszen nemsokára hat óra lesz.

- Nem - mosolyogtam megállás nélkül és végignéztem a stadionon. Évek óta erről álmodozok és most itt állok a második sorban, várva, hogy a játékosok fellépjenek a pályára és megpillantsam azt az embert, akivel ha tehetném már 11 hónapja lennék. Aki számomra a világot jelenti.

Kissé megszédültem a látványtól, így lezuttyantam a műanyag székre.

- Jól vagy? - hallottam meg magam mellől egy hangot, aki angolul érdeklődött felőlem. Egy tőlem pár évvel idősebb, húszas éveinek elején járó lány nézett rám kedvesen. Óvatosan bólintottam egyet, majd mosolyogva biztosítottam róla, hogy semmi bajom.

Hirtelen nagy hangzavar keletkezett, mire a pályára pillantottam. Mellettem Dia már ordítva ugrált, és tartotta a kezében a telefonját, melyen folyamatosan ment a videófelvétel. A csapattagok kezdtek felfutni a pályára, s én gyorsan felpattantam, nem érdekelt a fejembe belehasító fájdalom. Egyenes rálátásunk nyílt a balra kissé sréhen lévő bejárathoz, ahonnan megkezdtek kijönni a játékosok. Mivel alattunk volt, így csak a hátukat láthattuk. Először a belga focistákat pillantottam meg, alig vártam, hogy végre elfogyjanak és megláthassam az én fehér pólós hőseimet. Először Thomas Müller futott el szinte előttem Mario Götzével együtt. Dia arcáról már folytak a könnyek, ahogy megpillantotta, mire én is teljesen szétcsúsztam. Sorban érkeztek meg a játékosok; Manuel Neuer, Sami Khedira, Mats Hummel, Jerome Boateng, Joshua Kimmich és a többiek. Szemem elképesztő gyorsasággal mozgott a játékosok között hátha végre megláthatom őt is.  És akkor végre több év várakozás után Őt is észrevettem. Mesut Özillel az oldalán lépett ki, és bár csak a hátát láttam, ezer közül felismerném, még ha nem is lenne a hátán a 7-es szám a nevével ellátva. Szemem könnybe lábadt, kezemmel megszorítottam Dia kezét, hogy tudassam vele igen, ez tényleg megtörténik. Julian kissé lassan haladt a pálya közepe felé, míg Mesut már rég elszaladt mellőle és beállt Hummelsékhez passzolgatni. Az egyedül maradt fiú idegesen pillantgatott az előtte lévő lelátók felé, mintha csak keresne valakit. Tudtam jól, hogy én vagyok az a valaki. Elfordult balra, hogy csatlakozzon a már bemelegítő társai közé, így oldalról rálátásom nyílt rá. Látszott rajta, hogy ideges volt, és sírhatnékom támadt, hogy mindez miattam van. Én meg a hülye fejem, minek kellett elküldenem neki azt az üzenetet?

Nem tudtam másra nézni, egész bemelegítés alatt figyeltem, és nagyot dobbant a szívem, mikor egyszer Hectorral összenevetett, hogy végre élőben is láthatom, hogy ilyen boldog és nem csak a kamerákon keresztül. Pár másodpercnek tűnt a majdnem háromnegyed órás 'edzés', így rá sem eszméltem, már szóltak is nekik, hogy ideje visszamenni az öltözőkbe. Tudtam, hogy talán most van lehetőségem végre tudatni Draxlerrel, hogy valóban itt vagyok, mert csak pár méterre fog tőlem elmenni és ráadásul még szemben is lesz velem. Egyre közeledve a pálya vége felé, a fiú folyamatosan a nézőtért kémlelte és ide-oda kapkodta a fejét hátha megpillant a több ezer ember között. Fogalma se volt róla, hogy majdnem itt vagyok az orra előtt.

- Julian! - kiabáltam, mikor úgy véltem, hogy elég közel van hozzám, hogy meglásson. Habár tudtam, hogy a hatalmas hangzavarban nem hallja meg a szinte ki sem tűnő hangomat, azért reménykedtem. És mintha csak érezte volna átható bámulásomat, felpillantott arra a helyre ahol mi ülünk. Egy pillanatra a szemembe nézett, de a felismerés pillanatnyi szikráját sem véltem felfedezni tekintetében, és pillantása hamar tovább siklott rajtam, mintha csak egy lennék a többi közül. A csalódottság érezhetően ült ki a szívemre és az arcomra egyaránt, leplezni sem tudtam volna.

Már majdnem bent volt, mikor hirtelen megtorpant és úgy maradt. Életem leghosszabb másodperce volt még megfordult és visszasétált. Kissé kihajolt, hogy oldalt meglásson és akkor tényleg rám nézett. Szemei kikerekedtek, haja összeborzoltan állt a feje tetején, de mintha semmi sem érdekelné, úgy kezdett el felmászni a lelátóra. A megkönnyebbüléstől sírni támadt kedvem, és hogy minél hamarabb megtaláljon elkezdtem én is oldalazni, hogy ne kelljen teljesen eljönnie elém. Diára hátrapillantottam, de ő csak mosolyogva bólogatott és eltátogta, hogy itt fog rám várni. Egy pillanatra lehunytam a szemem, mintha csak erőt gyűjtenék, majd erőteljesen kezdtem tolakodni a tömegbe, hogy végre odaérjek. Hozzá. Zihálva érkeztem meg elé, de egy kordon/korlát még így is elválasztott minket. Szavak nélkül cselekedett, gyorsan megfogott, a derekamnál fogva felkapott és átemelt a fölösleges tárgyon, így végül ott voltam. Leugrott az emelvényről, amiken a székek voltak, így már a pálya szélén állt. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen levenni, de annyira nem érdekelt, hogy nemes egyszerűséggel a karjaiba ugrottam. Kissé megleptem, így majdnem elestünk, de az sem érdekelt volna. Végül sikerült megtartania minket, így ott álltunk a pálya szélén, de elég takarásban ahhoz, hogy csak pár ember lásson minket. Úgy szorítottam magamhoz, mintha az életem múlna rajta, miközben a könnyek utat törtek, és úgy zokogtam. Fejemet belefúrtam a vállába, s bár tudtam, hogy ezzel teljesen összekoszolom a pólóját, mégsem érdekelt sem engem, sem pedig őt. Derekamnál fogva húzott magához, én pedig a nyaka köré tekertem a karomat. Nem tudom meddig állhattunk így, de egyszer csak Julian elhúzódott és a szemembe nézett.

- Gyere, be kell mennem - mosolygott rám, majd karon ragadott és elkezdett befelé húzni. Másik kezemmel gyorsan megtöröltem a szemem, bár értelme nem igazán volt. A szívem ezerrel verdesett, ahogy ránéztem az összekulcsolt kezünkre. Egy hosszú folyosóra értünk, majd Draxler megállt egy ajtó előtt, s lenézett rám, tekintve, hogy másfél fejjel magasabb nálam.

- Bemegyek átveszem a pólóm, mindjárt jövök, oké? El ne mozdulj innen! - puszilta meg a homlokomat, majd eltűnt az ajtó mögött. Erőtlenül rogytam le a földre, s támasztottam meg a hátamat a falnál. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt és próbáltam csillapítani a kezem remegését. Talán most esett le igazán, hogy mi is történt. Hogy végre itt vagyok. Vele.

Pár percig teljesen értelmetlenül bámultam magam elé, majd nyílt az ajtó és kilépett rajta. Egy pillanatra belátásom nyílt a bent lévőkre, történetesen a teljes német válogatottra. Még mielőtt tényleg kijött volna, gyorsan hátrafordult, nyakon csapta Hectort, és mondott neki valamit, de mivel németül, így egy szót se értettem. Röhögve hagyta el a helyiséget, s csukta be maga után az ajtót. Szó nélkül ült le mellém, és karolt át, így én a mellkasához bújtam.

- Csak összehoztuk a találkozást - mondta tök komolyan, mire felhőtlenül elnevettem magam. 11 hónapja beszélünk arról, hogy jó lenne látni egymást, és most mégis milyen spontán jött össze. - Mióta titkoltad, hogy jössz?

- Én is csak egy hete tudom, apáék elhallgatták előlem - néztem rá mosolyogva.

- Elképesztő vagy! - vigyorgott rám. - Álmomban sem gondoltam volna, hogy ma látni foglak.

- Pont ezért sikerült ilyen jól - Tudta, hogy igazam van, így csak szorosan magához húzott. Nem kellettek szavak, eleget beszéltünk már az elmúlt majd' egy évben, most csak kihasználtuk, hogy végre találkoztunk, mert bizony ez sem tart örökké. Holnap nekem haza kell mennem, vár az egyetem, ahol elsőévesként tökéletesen kell teljesítenem.

Egy pillanatra elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy elő tudjam húzni a telefonomat. Benyomtam a bekapcsoló gombot, és vártam, hogy pár óra után újra használatra készen álljon.

- Utállak, amiért kikapcsoltad ezt a szart, azt hittem megőrülök, amiért nem tudtalak elérni - morogta a hajamba, mire elkuncogtam magam.

- Sajnálom nem tehettem mást, el se kellett volna küldenem azt az üzenetet.

- Dehogynem, lehet akkor nem is találkoztunk volna - Igaza volt, úgyhogy inkább nem is mondtam semmit. A telefonom időközben bekapcsolt, így rámentem a snapchatre és feltartottam, hogy megnézzem mennyire nézek ki durván. A sminkem elmosódott és a szemem egy kicsit piros volt, de ez volt a legkevesebb. Ahhoz képest nem volt vészes, így a telefont magunk felé tartottam, hogy csináljunk egy képet. Ha már van rá  lehetőségünk, miért ne? Rengeteg képet csináltunk, de egyiket sem raktam ki semmilyen közösségi oldalra, mert mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy egyikünk sem oszt meg egyenlőre semmit, nem bolygatjuk fel ezzel a médiát, mert mindenféle butaságokat kitalálnának és az nem tenne jót Julian hírének, főleg, hogy elméletileg barátnője van. Gyakorlatilag nincs, de ezt senki nem tudhatja, nekem is csak azért mondta el, mert bízik bennem ennyire, hogy ezt megossza velem, és én is tisztán lássak.

- Menjünk be a fiúkhoz, már kíváncsiak rád, valamint nemsokára kezdődik a meccs - tápászkodott fel és guggolt egy párat, mert kissé elzsibbadtak a lábai.

- Te beszéltél nekik rólam? - emelkedett két oktávval magasabbra a hangom, mutatva meglepődöttségemet. Közben kezét felém nyújtotta, így felhúzott a földről engem is.

- Persze, tudnak mindent, szinte ők a családom - nézett rám értetlenül, mintha tudnom kéne. Érdekes ennyi idő alatt pont ezt nem tudtam róla. Mindegy, jobb később, mint soha.

Benyitott az ajtón én pedig a mai napon már vagy századjára kezdtem el izgulni újra. Komolyan ez lesz a végzetem. Belépve ott volt az egész kezdőcsapat, beleértve Götzét is, Dia legnagyobb örömére. Akármennyire próbáltam elbújni Julian mögött nem igazán sikerült, így amint egyesével megláttak engem, úgy lett egyre nagyobb a hangzavar és kezdtem nekem beszélni németül, én pedig csak néztem ki a fejemből, mint egy idióta. Draxler látva zavaromat elnevette magát, majd megszólalt, de szerencsére angolul.

- Hé srácok, nem beszél németül, szóval azzal ne is próbálkozzatok - vigyorgott társaira, akik mintha lámpa gyúlt volna ki a fejük tetején eszméltek rá hibájukra.

- És törökül? - kacsintott rám Mesut, mire elröhögtem magam.

- Sajnos nem, de készen állok a megtanulására - tártam szét a karom mosolyogva. Özil nevetve jött oda hozzám és ölelt át.

- Már sok jót hallottunk ám rólad, Virág - Meghalok, milyen aranyosan ejtette ki a nevemet! - Juliannak be sem áll a szája, 11 hónapja csak rólad dumál - borzolta össze a már így is kicsit megviselt hajamat.

- Valóban? - néztem felhúzott szemöldökkel a mellettem álló fiúra, aki most zavartam elkapta rólam a tekintetét, s mérgesen Mesutra fújtatott.

- Ne higgy el mindent, amit ezek mondanak! - tette karba a kezét védekezésképpen, de én csak vigyorogtam. Örömmel töltött el, hogy tényleg igazak ezek a tények, le se tudja tagadni.

Ezek után sorban jöttek oda a fiúk bemutatkozni, de nem volt értelme, mivel mindegyikőjüket ismertem. Mikor Götze jött oda, egyből eszembe jutott Dia.

- A barátnőm, akivel jöttem imád téged, szóval ha nem lenne nagy kérés, akkor majd el tudnál velem jönni, hogy találkozz vele? - kérdeztem meg félénken, mire Mario boldogan elmosolyodott.

- Persze, minden rajongómmal szívesen találkozok! - nézett rám önelégülten, s húzta ki magát.

- Azért te se bízd el magad, mert nagyot fogsz koppanni! - kacsintottam rá viccesen, mire egyetértően bólogatott.

Hirtelen kivágódott az ajtó és a csapat edzője lépett be, aki amint megpillantott engem egyből mérges lett. Németül kezdett el nekem valamit hadoválni, majd váratlanul jó erősen megragadta a kezem és elkezdett a kijárat felé cibálni. Julian folyamatosan beszélve jött utánunk és próbált meg kiszabadítani az ember fogásából, ami valljuk be nem volt túl kellemes. Közben már a többiek is jöttek utánunk, teljesen elszabadult a pokol, de én semmit sem értettem. Végül az ajtó előtt megállt. Egy ideig kicsit hangosan ordibáltak egymással, majd végül Joachim Löw egy csúnya pillantás után elengedett és átváltott angolra, így már én is értettem.

- Vidd ki innen és soha többet nem akarom látni. Az egész stadion látta a kis találkozásotokat, és mindenki arról beszél, hogy most akkor mi is az igazság Draxlerrel kapcsolatban. Már tényleg csak erre volt szükségünk! - masszírozta orrnyergét, Julian pedig bűnbánó tekintettel nézett rám, mire rámosolyogtam, hogy nincsen semmi baj.

- Már nem azért, de szerintem épp itt az ideje, hogy kiderüljön az igazság - szólt közbe Hummels, akivel eddig mindössze csak pár szót beszéltünk, de nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem.

- Lehet, de nem így kéne! - nézett haragosan Julianra, majd rám, mire úgy éreztem szólnom kellene.

- Én tényleg nem akarok beleszólni, a világért se tenném, de mivel már benne vagyok, így muszáj lesz - tártam szét a kezem tehetetlenül és vártam az edző reakcióját. Mérgesen kémlelt egy ideig, majd mikor megadóan sóhajtott, beszélni kezdtem. - Talán először meg kellene kérdezni Juliant, hogy Ő mit szeretne, nem? Talán már a legeslegelején meg kellett volna kérdezni, hogy mit szól ahhoz, hogy mindenki helyette dönt és összekovácsolják egy teljesen ismeretlen lánnyal! Mert ez csakis az ő életéről szól, és bár hiába híres, azért véleményem szerint még van beleszólása ebbe. Nem mondanám ezeket, ha nem tudnám pontosan, hogy Őt ebbe Önök kényszerítettétek bele. Az egész német csapat vezetősége kijelentette, hogy ez így lesz és kész. Szerintem egyáltalán ne csodálkozzanak, hogy ez történt, csak annak örüljenek, hogy nem hamarabb. Mert mindenkinek saját szíve joga megválasztani, hogy kivel barátkozik, és bár most talán odakint mindenki azt hiszi, hogy együtt vagyunk, örömmel közlöm Önnel, hogy nem így van. És talán itt az ideje elmondani az igazságot, hogy a fiatal focista jelenleg senkivel nincs. Nem kell elmondani, hogy maguk végig hazudtak a médiának, hogy jobb hírnévre tegyenek szert, csupán csak végre tényleg az igazat kellene elmondani. És ha nem egyezik bele ebbe, akkor kénytelen lesz Julian egyedül megcsinálni a mi támogatásunkkal, igaz? - néztem körbe a társaságon, akik mind büszkén bólogattak. Megengedtem egy pillantást az említett felé is, de csak, hogy biztos legyek benne, hogy nincs ellenére amit teszek, mert ha huzamosabb ideig nézem kizökkenek a gondolatmenetemből. Mosolyogva nézett rám, így újra az immáron nagyon bosszús edzőre pillantottam, aki most idegesen nézett a karórájára.

- Később még visszatérünk a témára, de most mennünk kell, mert hamarosan fel kell állni. Öt perc múlva a folyosó végén legyen mindenki!

Majd ezzel a végszóval távozott is. A többiek vigyorogva pacsiztak össze egymással, hogy végre valaki leoltotta az edzőt, én pedig félve néztem Julianra. Vigyorogva jött oda hozzám, majd felkapott a földről és megpörgetett a levegőbe.

- De imádlak, te lány! - suttogta a nyakamba, mire kirázott a hideg. Megkönnyebbülten fúrtam a fejem a vállába. - Köszönöm.

- Ugyan! - néztem fel rá, s kissé talán több ideig bámultam, mint kellett volna.

- Mit nézel annyira? - húzta fel a szemöldökét sunyin mosolyogva, mire szégyenkezve lesütöttem a szemem.

- Hallod erre várok évek óta, ne kritizálj! Kihasználom, amíg még lehet, szóval minden egyes vonásodat bevésem az elmémbe - böktem mellkason, mire gyengéden átkarolta a vállamat, s elindultunk a csapat után, akik időközben már elkezdtek kiszállingózni a szobából, hogy beálljanak a kezdésre. A cserejátékosok már hamarabb helyet foglaltak kint a padokon.

- Most erre mondanék valamit, de inkább nem teszem - mondta teljesen komolyan, mire összeráncolt szemöldökkel meredtem rá, mert ezt nem tudtam mire vélni. Mivel ismertem már annyira, hogy bármit is tennék úgyse mondaná el, hogy mit jelentsen ez, ezért inkább hagytam, és csak sétáltam mellette, kihasználtam, míg velem van, mert hamarosan már a pályára kell mennie.

- Szólok mindjárt egy biztonsági őrnek, hogy hozza ide a barátnőd, mert nem akarom, hogy visszamenj oda, jobban szeretném, ha a kispadról néznétek, hogy tudjam hol vagy - mondta, mintha teljesen természetes dolog lenne, hogy így gondoskodik rólam. Talán túlságosan is meghatott ez a mondata, tudtam, hogy a mai nap bármit mond, azon is képes leszek elsírni magam, így nem is tudtam mást, csak bólintani egyet, és erősen megszorítottam a kezét. Nem kérdeztem, hogy nem lesz-e probléma ezzel, és hogy mit fog szólni hozzá az edző, mert most az egyszer nem akartam ezzel foglalkozni. Elmentünk a már sorakozó játékosok mellett, mert Julian meg akarta mutatni, hogy hova üljek le, így kikísért. Végül Reus mellé ültem le, s egy búcsúölelés és arcra puszi után végleg elengedtem, hogy beálljon a helyére.

- Szia! - köszöntem a mellettem ülő csodálatos focistának, aki szintén a kedvenceim közé tartozik, így kicsit furcsán éreztem magam, hogy csak így leszólítom. - Virág vagyok! - nyújtottam felé a kezem, mire felnevetett, majd ahelyett, hogy megrázta volna azt, megölelt. Váratlanul ért közvetlensége, egyáltalán nem számítottam rá, de kellemes csalódás volt.

- Örülök a találkozásnak, hogy-hogy itt? Julian mesélt már rólad, de azt nem mondta, hogy a közeljövőben találkozni fogtok - érdeklődött, s közben felvette a német emblémával ellátott pulcsiját, mert az idő kezdett kissé hűvösre fordulni. Én addig gyorsan szétnéztem a barátnőmet keresve, akit meg is találtam, amint épp egy biztonsági őrrel sétált le a lelátóról, kissé bizonytalan tekintettel.

- Nem tudott róla, hogy jövök. Igazából én is csak a múlt hét óta, így egész gyorsan történt minden. De elképesztően örülök, hogy itt lehetek, ez volt az álmom, és nem csak Julian miatt, hanem az egész csapat miatt, miattatok is - A csapatok megkezdték a bevonulást, így miután ezt elmondtam Reusnak csak egy mosolyra futotta, mert fel kellett állnunk a himnuszok miatt. Láttam, hogy ez idő alatt Diáék is megálltak a kispadok mellett, hogy megadják a kellő tiszteletet. A himnuszok lemenetele után, minden visszatért a megszokott kerékvágásba a tömeg őrjöngött, mi pedig leültünk.

- Remélem Draxlerre is jó hatással lesz az ittléted. Mindig úgy tűnik, mintha szomorú lenne, vagy nem is tudom. Mintha hiányozna belőle valami - gondolkozott el, ami engem is arra késztetett. Vajon mi lehet ez? Nem is biztos, hogy velem kapcsolatos. Talán a helyzet miatt ilyen, hiszen mégiscsak belekényszerítik egy számára kényelmetlen dologba.

Gondolkodásomnak a barátnőm érkezése vetett véget, aki megszeppenve állt a biztonsági őr mellett, aki amint látta, hogy jó helyre hozta az utast, el is indult vissza az eredeti helyére. Dia nem tudott mit kezdeni magával csak bámult a mellettem ülő férfira, aki érdekes tekintettel nézett rám, hogy mégis ő kicsoda.

- Marco, ő itt a barátnőm akivel jöttem, Dia - mutattam be őket egymásnak. Reus kedvesen nézett a lányra, aki még mindig szótlanul állt egy helyben. Erősen szuggeráltam, hogy végre szólaljon már meg, mire kinyitotta a száját.

- Götzeus - Összeszorított szájjal sütöttem le a szemem, és röhögtem el magam kínomban. Egy ideig feszült csend kerekedett, Dia rájött, hogy mit is mondott, így visszatartott lélegzettel figyelte, hogy most mi fog következni. Pár másodperc idegtépő várakozás után, Marco hitetlenül felkacagott, és felpattanva magához húzta egy ölelésre a még mindig néma lányt.

- Igen, Götzeus - nevetett még mindig, nekem pedig egy megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon. Borzasztó hálás voltam a fiúnak, hogy így reagált, mert ha rosszabbul tette volna, Diában egy világ dőlt volna össze.

A kezdeti kellemetlenség után, felszabadultan huppant le mellém barátnőm, és mivel már ő is rendben volt, így izgatottan pillantottam a pályára, ahol már elvégezték a kezdőrúgást.

Belgium valóban nehéz ellenfélnek bizonyult, ez kiderült az első negyed óra után, amikor az állás még nulla-nulla volt, a labdabirtoklás viszont fifty-fifty, ami arra utal, hogy körülbelül ugyanolyan kaliberű csapatokról beszélünk. De én bízok a játékosainkban, így reménykedtem a győzelemben. Nagyon szórakoztató volt így nézni a meccset, Diával szokásunkhoz híven folyamatosan szidtuk az ellenfelet, illetve néha-néha a bírót is, de mindvégig magyarul, ami miatt Reus semmit se értett, de miután elmondtuk, hogy mit csinálunk, valahányszor meghallott minket számára ismeretlen nyelven ordítani, mindig jót vidult rajtunk. Julian nagyon beleélte magát a játékba, szinte lehetetlenség lett volna kizökkenteni, annyira koncentrált. Az első félidő nagyjából eseménytelenül telt, nemigen voltak helyzetek, egy-kettő elvétve. A szünet alatt nem mozdultam a helyemről, nem akartam Draxlert megzavarni, pihenjen csak, mi ráérünk a meccs végén is beszélni. Azonban ő nem így gondolta, a kezdés előtt pár perccel odakocogott hozzánk, mire felpattantam a helyemről. Mellettem Dia kíváncsian figyelte az eseményeket, majd egy gyors bemutatkozás után Julian érdeklődött, hogy minden rendben van-e, mire biztosítottam, hogy ez több mint rendben, de erre csak egy mosoly volt a válasz. A szünet a végéhez közeledett, mert egy-két játékos már a pályán volt és a többiek eljöttek sorba, így idejét láttam újabb 45 percre elbúcsúzni tőle.

- Csak így tovább, meg lesz az a győzelem! - adtam egy puszit az arcára, mire csak bólintott egyet és hátrálni kezdett, majd megfordult és elindult a pályára. - Julian! - szóltam utána, mire visszanézett. - Aztán ne felejts el lőni nekem egy gólt! - vigyorogva néztem rá, persze csak vicceltem.

- Feltétlen! - kacsintott egyet, majd elkocogott a helyére.

A második félidő már izgalmasabbnak ígérkezett, talán a cserék miatt. Lehozták Hectort, helyette Reus ment fel, akitől így könnyes búcsút vettünk, és útjára engedtük.

A 75. perc körül járhatott a játék, mikor Julianhoz került a labda, és mivel a kapu előtti pálya szinte belga mentes volt, így meg tudott indulni, miközben Özil mellette sprintelt. Bal oldalt futott, és a 16-os előtt kb. 5 méterrel oldalra passzolta csapattársának, aki futott vele tovább, de Draxler se állt meg, követte őt, így mikor Mesutot hirtelen beérte egy belga védő, visszapasszolta neki, s mivel már a 16-on belül volt, így tétovázás nélkül rúgta a kapu felé a labdát. Idegesen pattantam fel a helyemről, és nem láttam mást, csak Juliant és a labdát, ami most szépen ívelve ment be a kapuba, és ért hálót, hiszen a kapus nem tudta elérni. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy sikerült neki, önfeledten sikítottam fel, és a közben felálló barátnőm nyakába ugrottam, de egy percre sem vettem le a tekintetemet a gólt rúgó focistáról, akit most szinte teljesen ellepték a csapattársai, és egyenként gratuláltak neki. Mikor végre kissé lenyugodtak a kedélyek, Julian felém kapta tekintetét, s kacsintott egyet, ezzel tudatva, hogy ez az én gólom. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról, azt akartam, hogy ez a pillanat, és ez az este örökké tartson, soha ne érjen véget, mert utána vissza kell térnem az unalmas életembe, és minden ugyanúgy fog folytatódni, ahogy abbamaradt.

A meccs további része szintén izgalmasan telt, Thomas Müller szokásához híven belőtt még egy gólt, így a végeredmény kettő-nulla lett nekünk, amire elképesztően büszke vagyok. Miután a bíró lefújta a meccset és a csapattársak gratuláltak egymásnak, Julian elindult felém, én pedig felugrottan és elkezdtem szaladni felé. Hozzáérve egyből a nyakába ugrottam, lábaimat a dereka köré kulcsoltam és úgy szorítottam, hogy még ha akarta volna sem engedtem volna el.

- Tiszta izzadt vagyok - mondta, mire csak megráztam a fejem.

- Nem érdekel - jelentettem ki egyszerűen. - Lőttél nekem egy gólt! - néztem fel rá csillogó szemekkel.

- Persze, hogy lőttem neked egy gólt - rántotta meg a vállát, nekem meg elolvadt a szívem.

- Nagyon büszke vagyok rád! - mondtam, s közben leugrottam a földre, de még most se engedtem el őt.

- Gyere, menjünk be, gyorsan lezuhanyozok, aztán beszélünk. Addig el leszel Diával? - Beleegyezően bólintottam, és a barátnőm említésére, gyorsan őt kezdtem el keresni. Nem kellett sokáig kutatnom, hamar megtaláltam a helyünkön Götzével társalogva. - Úgy néz ki, már meg is találta a társaságát - ölelte át a derekamat, és közben elindultunk feléjük.

- Sziasztok! - köszöntem nekik, mire ránk kapták a tekintetünket. Barátnőm vigyorogva nézett rám, majd hirtelen a derekamon lévő kezet kezdte vizslatni, s gyanúsan rám kapta a tekintetét. Én csak megvontam a vállamat és közöltem velük, hogy be kellene mennünk. Egyetértően bólogattak, majd egymás szavába vágva kezdtünk el beszélni, és elindultunk befelé.

Bent találkoztunk a többi fiúval is, így nekik is gyorsan gratuláltunk, majd elmentek zuhanyozni, mi addig a folyosón lévő kanapén vártuk őket. Teljesen csendben voltunk, mindketten elmerültünk a gondolatainkba, Dia folyamatosan mosolyogva meredt maga elé, míg én Julianon gondolkoztam. Tudom, hogy pozitívan kellene hozzáállnom, de azt hiszem ezek után még nehezebb lesz csak képernyőn keresztül látni őt. Hogy fogok visszaszokni az egyhangú életemhez?

Hangos zajra kaptam oldalra a fejem, ahonnan a fiúk érkeztek meg. Öten voltak csak csupán, a többiek nem tudom hová tűntek. Viszont nagy kérdés, hogy most mi lesz? Nekik nyilván menniük kell vissza a hotelba, ahogy nekünk is, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy arra gondoljak, hogy el kell válnunk. Dia, amint meglátta őket eléjük ugrott és becsatlakozott a beszélgetésbe. Váratlanul Mesut huppant le a megüresedett helyre és mosolyogva kémlelt.

- Boldognak kellene lenned, mégis szomorúságot látok szemeidben. Mi a baj? - simította meg a vállamat kedvesen, mire nagyot sóhajtottam.

- Boldog is vagyok, csak a hazatérés árnya folyton itt lebeg felettünk és nem akarlak itt hagyni titeket, még ha tudom is, hogy ez elkerülhetetlen - Özil csak egyetértően elhúzta a száját, hiszen erre nem igazán lehetett bármit is mondani. - Na de nem baj, használjuk ki a fennmaradt időt! - pattantam fel, majd kezénél fogva őt is felhúztam és elrángattam a fiúkhoz.

- Ilyen gyorsan le is cserélted Juliant? - utalt Mario arra, hogy éppen Mesut kezét fogom. Nevetve átkaroltam az említett nyakát és kinyújtottam a nyelvem Götze felé. Draxler kifejezéstelen arccal nézett ránk, de a szeménél lévő nevetőráncokból tudtam, hogy szórakoztatja a helyzet.

- Dehogyis, csak lett egy fogadott bátyám - magyaráztam meg és sokat tudóan rápillantottam.

A fiúk folytatták tovább a hülyéskedést, én pedig elengedve a fiú nyakát oldalaztam Julian mellé és kissé félrehúztam, hogy tudjunk beszélni. Nekitámaszkodtam a falnak, mire ő fölém hajolt, így kissé közel kerültünk egymáshoz.

- És most mi lesz? - tettem fel a régóta fejemben keringő kérdést.

- Mi lenne? Végre találkoztunk, komolyan azt hiszed, hogy hagyom, hogy elmenj és itt hagyj? Megoldjuk - nézett rám, nekem pedig elakadt a lélegzetem.

- Tessék? - néztem bele szemeimbe, mire mosolyra húzta a száját.

- Figyelj - kezdett bele a magyarázkodásba. - Ha tudtam volna, hogy jössz már rég beszéltem volna az edzővel, de még lehet, hogy ez így jobban is kijött. Már régóta gondolkozom, hogy elmegyek érted és elhozlak, de úgy tűnik megelőztél engem. Beszélek Joachimmal és ráveszem, hogy ha úgy van velünk gyere a meccsekre. Ne kérdezd miért, egyszerűen csak azt akarom, hogy mellettem legyél és támogass. Már persze, ha te is ezt akarod - Beszéde közben most először éreztem azt, hogy kissé elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, hogy én mit akarok, pedig egy percig sem kellene kételkednie, csak épp a probléma az, hogy ez szinte lehetetlen.

- De Julian, ezt nem lehet... Te is tudod, hogy nekem ott az egyetem, a családom, akik meg is ölnének, ha egy ilyen ötlettel állnék eléjük, valamint nem szeretnék rajtad élősködni, tekintettel arra, hogy nekem egy csepp bejövetelem sincsen - kezdtem el felsorolni az okokat, mire láttam rajta, hogy kezd kicsit ideges lenni, ami bennem is felvitte a pumpát.

- A pénz lenne a legkevesebb gondunk - nézett rám jelentőségteljesen, mire elhúztam a számat. Tudom, hogy neki ez nem számít, de engem igenis zavarna. - Az egyetemet levelezősen megoldanád, a szüleid meg hidd el beleegyeznének, hiszen felnőtt nő vagy!

- De... - folytattam volna, azonban élesen közbeszakított és ellökte magát a faltól.

- Kezdem azt érezni, hogy nem is ezekkel van problémád, hanem Te nem akarod ezt az egészet! - mondta olyan éllel a hangjában, hogy tátva maradt a szám. Azt hiszem, ezt az oldalát nem akarom jobban megismerni. A többiek észrevették, hogy valami gáz van, így a beszélgetés abba maradt, és szomorúan kémlelték az eseményeket.

- Ezt nem mondod komolyan! - röhögtem el magam kínomba és kissé távolabb álltam tőle. - Persze, hogy szeretném, de egyszerűen nem tehetem! Nem is értem, hogy gondoltad, hogy nélkülem akarsz dönteni, azért nekem is van ebbe beleszólásom, nem?

- Sajnálom, hogy végre valami olyat szeretnék, amiben én is örömömet lelem és nem csak megfelelek a körülöttem lévőknek! - túrt bele idegesen a hajába, én pedig tudtam, hogy keményebb vizekre eveztünk, és hogy 11 hónap ismeretség után, először veszekszünk egy elég komoly témában.

- Ez nem arról szól, hogy én mit akarok és mit nem, de ez összeegyezhetetlen! Te és én egy teljesen különböző életet élünk, ami ilyen szinten nem fér össze! - Nem akartam tovább folytatni a veszekedést, így megfordultam és elindultam a kijárat felé.

- Valóban nem fér össze vagy csak nem akarod, hogy összeférjen? - kiabált utánam, mire összerezzentem. Egy pillanatra megfordultam, csalódottan belenéztem a számomra mindent jelentő barna szempárba és elszomorított, hogy ezt feltételezi, mikor tudja nagyon jól az igazat. Végül megfordultam, elsétáltam a még mindig néma barátaim mellett, akik nem akartak beleszólni vitánkba. Kiléptem a kijárat felé vezető ajtón, és végleg otthagytam Juliant, még ha a szívem vissza is húzott, és minden akaratommal azon voltam nehogy megforduljak és a fiú nyakába boruljak. Az eszem tudta, hogy ez a helyes döntés, miközben a szívem majd' megszakadt.

Idegesen töröltem le az arcomra lefolyó könnyeket, miközben amilyen gyorsan csak lehetett sétáltam a kihalt utcákon, melyeken néha-néha felbukkant egy-egy még tébláboló szurkoló vagy járókelő. Egyedül indultam vissza a hotelbe, írtam barátnőmnek egy SMS-t, hogy ne aggódjon jól vagyok, majd ott megvárom őt, addig is élvezze ki a fiúkkal töltött időt, nehogy miattam otthagyja őket. Egy ideig vitatkozott, hogy ő is hazajön, de közöltem vele, hogy megölöm ha itt találom. Nem akartam az ő estéjét is elrontani, elég volt kettőnkét. Valamilyen szinten persze hibásnak éreztem magam, nem kellett volna így összekapnunk, de nem értettem Draxlert. Nem hagyhatom ott a régi életemet, hiába húz erre a szívem, az eszem ezt súgja. Meg tudtuk volna mi ez normálisan beszélni, és rám jön a sírógörcs ha arra gondolok, hogy talán most találkoztam vele utoljára, mielőtt visszamegyek Pestre. Én ezt az egészet nem így akartam.

Hamar odataláltam és szerencsémre a szobakulcsom is nálam volt, így könnyedén be tudtam menni az eléggé hervasztó szobába. Úgy ahogy voltam, levágtam magam az ágyra, majd kitört belőlem a zokogás. Elcsesztem. De nagyon.

Nem tudom meddig feküdhettem ott, először sírva, később meg már csak a fejemből kibámulva, de már bőven az éjszakában voltunk. Barátnőm írta, hogy egy bulival megünneplik a nyereséget, így őt nemigen vártam még haza. Előhúztam a telefonomat és mivel láttam, hogy a bátyám online van, így benyomtam a videóhívást.

- Szia hugi, na milyen volt a meccs? - érdeklődött, s mivel csak egy kevéske fény világította meg a fejét, gondoltam, hogy csak a tévét nézi. - Hallod nem látok semmit, kapcsolj már valami lámpát, kíváncsi vagyok a fejedre - vigyorgott, mire nekem átfutott a fejemen, hogy lehet nem kellene, de végül felkapcsoltam, így a képernyőn megjelent a teljesen kisírt szemem. - Na jó, mi történt? Miért sírsz? Most azonnal indulok érted! - Imádtam, hogy ennyire aggódik értem, és most azonnal képes lenne elindulni értem, de nem erre volt szükségem. Csak arra, hogy valaki meghallgasson és kiönthessem neki a szívem. Így egy gyors megnyugtatás után, belekezdtem a végeláthatatlan mesélésbe és ma már másodjára mondtam el ezt a történetet. Semmit sem hagytam ki, mindent a 11 hónappal ezelőtti történésektől kezdtem, és a mai veszekedésnél fejeztem be. Bátyám szótlanul hallgatott, néha hümmögött egyet, de nem szólt közbe, hagyta, hogy befejezzem. Mikor végre a végére értem, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt és vártam a reakciót.

- Eltekintve attól, hogy borzasztóan mérges vagyok, amiért erről csak most hallok először, szerintem igaza van ennek a fiúnak - mondta ki gondolatait, nekem pedig elkerekedett a szemem. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy azonnal haza parancsol és jól leszid, amiért ezt tettem. Látta rajtam az értetlenséget, így rögtön folytatta: - Megérdemled, hogy végre boldog légy. Persze tudom, most is az voltál, de másról sem szólt eddig az életed, mint a tanulásról. Már majdnem 20 éves vagy, élj egy kicsit! És bár nem ismerem Juliant, a történtekből le tudom szűrni, hogy tényleg csak azt szeretné, ha végre ki mozdulnál a komfortzónádból és új, illetve más életet kezdj. Ami egy kicsit izgalmasabb. És ha tényleg ezt szeretné és felajánlja, hogy mindezek alatt melletted lesz és támogat, akkor a világ leghülyébb ötlete lenne elutasítani.

- És mi lesz az egyetemmel? Na meg anyáékkal? - mutattam rá az akadályozó tényezőkre.

- Az egyetemet levelezőn el tudod végezni, anyáékat meg majd én elintézem - mosolygott rám, mire egy kő esett le a szívemről. Mi lenne velem nélküle?

- De már teljesen mindegy, mert annyira megharagudott rám, hogy szerintem többet látni sem akar, egy életre elvágtam magam nála - húztam el  a számat és újra elszállt belőlem az a csöppnyi remény is.

- Ha valóban szeret, akkor meg fog bocsájtani. Na de most menj aludj egy kicsit, holnap beszélj vele és majd értesíts, hogy mi van én melletted állok - kezdett el búcsúzni.

- Köszönöm és szeretlek! - pusziltam bele a kamerába, mire elnevette magát.

- Én is húgi, na de szia! - nyomta ki a telefont, mire én azt eldobtam az ágyra és talán egy fokkal jobb kedvvel kezdtem el keresni a pizsamámat, azzal a céllal, hogy elmenjek letusolni. Gyorsan kész lettem, és mikor befeküdtem az ágyba, csak akkor éreztem meg igazán, hogy mennyire elfáradtam, így elég hamar be is aludtam.

Reggel mikor felkeltem Dia már mellettem feküdt, gondolom éjszaka folyamán hazaért, de én úgy aludtam, mint akit leütöttek, így  nem ébredtem fel rá. Az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam, gondoltam még nem kezdek el öltözködni meg ilyenek, nehogy felkeltsem. Nem igazán történt semmi említésre méltó, reméltem, hogy Julian hátha keresett, de nem így történt.

Húsz perc értelmetlen böngészés után, sóhajtva másztam ki az ágyból és amilyen halkan csak lehetett, felkaptam a mai ruhám és a fürdőbe lépve gyorsan elkészültem. Utána gyorsan írtam egy cetlire a barátnőmnek, hogy elmentem a boltba valami kajáért, mert mire felkel úgyis éhes lesz. Kiléptem az ajtón, amit gondosan becsuktam magam után. A liftet inkább meg sem próbáltam tegnap este sem működött, így egyből a lépcső felé indultam.

A nem messze lévő boltban, amit még tegnap fedeztünk fel, hamar végeztem, vettem pár péksüteményt meg innivalót, majd már el is indultam visszafelé. A táskámban kutattam a kulcsom után, mikor megérkeztem a hotel elé. Mikor sikeresen megtaláltam, felpillantottam, azonban a hotel előtt állva egy ismerős személyt pillantottam meg. Fején sapka volt, szemén napszemüveg a felismerés elkerülése érdekében, füléből pedig fülhallgató lógott ki. Ahogy megpillantott, ellökte magát a hotel oldalától, ahol eddig támaszkodott és a fülhallgatót kihúzva a füléből kezdett el felém sétálni, mivel én meg sem mozdultam. Megállt előttem, óvatosan elmosolyodott, majd mivel nem látta rajtam az ellenkezés jelét, óvatosan magához húzott és megölelt.

- Haragszol? - suttogta bele nyakamba, kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, mire a derekamnál fogva még jobban magához húzott.

- Dehogy, hülye voltam, felejtsük el, jó? - Éreztem, hogy bólint, és hogy az eddig merev tartása most kissé ellazul.

- Nem akartam, hogy így váljunk el, mielőtt hazamész - magyarázta meg jöttének okát, én pedig boldog mosolyra húztam a számat.

- Sehogy sem válunk el - mondtam ki, amit már tegnap éjszaka óta közölni szerettem volna vele, de azt hittem nem fog sikerülni. Kissé elhúzódott, és meglepetten nézett rám, én pedig megerősítés képpen bólintottam egyet. - Este beszéltem Bencével és biztosított róla, hogy egy hülye vagyok amiért ezt csináltam, de ezt már eddig is tudtam. Sosem akartam nemet mondani neked, Julian! Egyszerűen csak kellett egy megerősítés arról, hogy jól döntök. Tesóm közölte velem, hogy itt kell maradnom, majd ő lerendezi anyáékat - Csodálkozva hajolt felém és hevesen tapasztotta ajkát az enyémekre, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Pár másodperc hatásszünet után, észbe kaptam és visszacsókoltam. Erősen szorított magához, míg jobban elmélyítettük a csókot. Nem érdekelt minket, hogy megláthatnak és lefotózhatnak minket, majd később foglalkozunk ezekkel. Most csak ketten voltunk a világon. Levegőhiány miatt kénytelen voltunk elválni, Julian homlokon puszilt, majd rám nézett. A boldogság, ami Draxler szemében volt és a szeretetteljes mosoly, ami az arcán virított megmelengette a szívemet.

- Szeretlek - suttogtam a szájába.

- Én is hercegnő, én is.

És ott, a hotel bejárata előtt nem is lehettem volna boldogabb. Örültem, hogy ezt a buckát is sikerült elsimítanunk. Nem tudom mi fog ezután következni, hogy milyen lesz az életem. Lehet lesznek hullámvölgyeink a kapcsolatunkba, lehet lesznek még veszekedésink, de tudom, hogy együtt képesek leszünk megoldani ezeket. Mert az élet ilyen. Rengeteg változás vesz körül minket, amik akarva-akaratlanul is jelen vannak az életünkben, néha jót, néha rosszat hozva magával. Bíztam benne, hogy életem egyik legszebb korszakába lépek most bele Juliannal az oldalamon. Nem voltam benne biztos, hogy mi vár még ránk, de egy dolgot tudok; életem legjobb döntése volt aznap este felrakni azt a képet a közösségi hálóra.