“Az elméd is egy galaxis. Több benne a sötétség, mint a fény. De a fénytől értékes.„

- Matt Haig

_________________________

Lassan, de minél óvatosabban közeledtem cseresznye piros, gyönyörű ajkaihoz. Jungkook egy mozdulatot sem tudott megtenni. Hirtelen csapott meg az undor és a méreg egyvelegének a szele. Azonnal elengedtem, majd elsétáltam a szoba másik felébe. Most komolyan meg akartam csókolni a testvéremet? Azt akit utálok? Akinek a vesztét akarom?

- Ne haragudj...- túrtam a hajamba, kissé feszülten.

Semmit sem válaszolt, nagy egy látványos nyelés után bólintott a fejével. A fejemben ezernyi kérdés cikázott, engem kétségekbe vezetve, bűnös tudatot keltve. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtam akár egy pillanatra is úgy nézni az öcsémre, mint valaki olyan személyre akit szeretek vagy esetleg kellene nekem egy jó dugásra. Hihetetlennek tartottam a dolgot.

Abszurd.

- Kérsz valamit enni vagy inni?- szólaltam meg egy hatalmas nagy csend után.

Lassan megrázta a fejét, majd leült az ágya sarkába. Meg is értem. Biztos elkezdett szédülni. Túl nagy volt a szobában a feszültség ahhoz, hogy bármit is lehessen tenni, így inkább egy szó nélkül kezdtem el rendet rakni az ő által létrehozott kupiban. Ha most nem lenne ilyen állapotban, még a padlót is felnyalatnám vele, olyan tiszta lenne az egész szobája. Látszik, hogy már több napja nem is lépett ide be senki.

Jungkook POV:

Még ha csak egy pillanatra is, de meg akartam csókolni Taehyungot. Ezt a barmot aki most magában szitkozódva rak rendet utánam. Mióta megtörtént az eset, nem nézten tükörbe. Féltem a saját valómtól. Ami a legjobban aggasztott még is, hogy Taehyung ennek ellenére - a kötés ellenére - ugyan úgy nézett rám. Ugyan azzal a csillogással a gyönyörű gesztenye barna szemeivel.

- Ki nyitnád az ablakot?- találtam meg a hangomat, hosszas percek után.

Nagyot sóhajtva emelkedett fel a földről, majd oda sétált az említett dologhoz. Egy gyors kéz mozdulattal kivágta az ablakomat, min azonnal bejött a kellemesen tiszta, friss levegő, mit annyira szerettem mindig is. Nem vallom magamat túlságosan természet barátnak, de most tényleg jól esett a természet illata, így becsukott szemekkel élveztem egy halvány mosollyal az arcomon.

Taehyung POV:

El akartam nyomni magamban ezt az érzést, de mikor az ablak mellől, tekintetemet rávezettem a testvéremre, egyszerűen megbotránkoztatóan hihetetlen látványt nyújtott számomra a lénye. Bekötözött, mégis kisimúlt arca, az a halvány mosoly ami kikukucskált a gördöcskéi mögül, ahogy egyenletesen, mélyen szívta be a friss levegőtt...

Filmbe illő volt.

Nem tudtam, hogy miért nem éreztem abban a pillanatban is azt az utálatot amit kellett volna. Sosem gondoltam pozitívumnak az ilyen pillanatokat, most mégis... Mégis kezd a szívem vágtát futni a leggyorsabban mozgó dologgal ezen a földön. Bennünk miért nem volt meg sosem az a megszokott testvéri viszony ami mindenkinél van? Miért utálom mindennél jobban ezt az előttem ülő szépséget? Miért akarom....

Megölni?

Fel akarom falni ez összes porcikáját. Sosem vallottam magamat melegnek vagy akár biszexuálisnak, de Jungkook komoly gondokat okozott mindig is az elképesztően gyönyörű kiállásával. Hibátlan volt, s most még is csúf lett.

Miattam.

Mindig minden az én bűnöm volt. Ezt az egyet sosem fogom megbánni. Eddig nem tudta, hogy mi az a fájdalom. 16 éves. Ideje volt megtanulnia, hogy hol a helye. Viszont ahogy a doki mondta, nem marad nyoma, szóval még meg is úsztam valamennyire ezt a dolgot. Mondjuk kicsit sajnáltam volna, ha az az idegesítő arca elcsúfúl. Viszont most gyönyörűbben ragyogott, mint a napnak az apró fény sugarai. Nem lehetett szavakkal leírni, hogy mennyire szép volt ebben a pillanatban.

- Gyönyörű...- szóltam el magamat egy egy gyenge pillanatban.

- Hm?- emelte rám azokat a gyönyörű szemeit.

- Semmi.- feleltem talán túl elhamarkodottan, gyorsan ahhoz, hogy ne legyen gyanús.

Szemöldök ráncolva nézett rám, mint aki nagyon nem érti a dolgokat. Hogy is értené... Én sem értem, hogy mi történik velem jelen pillanatban is. Késztetést érzek arra, hogy életemben először megöleljem, de ez lehetetlen, hogy megtegyem. Egyszerűen. Rosszul vagyok a gondolattól, mégis meg akarom tenni.

Miért?

Miért érzem ezt?

Egy halvány mosolyt engedtem az arcomra, mire még kétségbe esettebb fejet vágott. Kedvem lett volna nevetni ezen a kis apróságán, ugyanis olyan aranyos volt így...

- Feküdj vissza!- szóltam rá, rekedtes hangon.

- Miért?

- Mert pihenned kell te átok gyerek.- forgattam a szememet.

- Ez elég béna beszólás volt...- nyammogott, miután visszabújt a puha párnák közé.

- Mondjam azt, hogy kibaszott undorító fejed van?- fintorodtam el.

Nem mondott semmit, csak nézett maga elé. Megbántottam. Az előtt minden nap egyszer legalább megnézte magát a tükörben. Most pedig fél minden olyanba bele nézni amiben visszaláthatja a saját arcképét.

- Szeretném ha szeretnél...- suttogta elkeseredett hangon.

- Sosem foglak szeretni.- mondtam egyenesen a szemébe, kíméletlenül.

Fájt ki mondani, de ez az igazság. Sosem fogom tudni szeretni az előttem fekvő fattyút. El akartam tünni minél előbb ebből a családból. Nem kellett nekem egy olyan testvér aki a tökéletesnél is tökéletesebb. Egyszerűen rosszul voltam tőle. Annyira tiszta volt. Annyira önzetlen. Annyira ártatlan... Olyan volt, mint egy nimfa. Egy gyönyörű nimfa.

Jungkook POV:

Sosem fog szeretni.

Soha.

Szeretném megölelni. Szeretném elmondani neki, hogy én szeretem. Mindenek ellenére szeretem. Ő a másik felem. Ő az aki miatt harcolnom kell egyedül. Senki sem okozott nekem ekkora kihívást. Senki sem utált ennyire, de látom rajta. Látom, hogy valahol mélyen. A szíve legféltettebb zugában szeret engem. Nem létezik, hogy nem érezte azt amit én. Azt a jóleső érzést ami átjárta a testemet mikor végre hozzám ért életemben először (kedvesen).

- Kérlek...- fogtam meg a kezét, mi jéghideg volt, mégsem érdekelt.

Mindent meg akartam tenni, hogy én legyen Taehyungnak az első. Minden téren. Azt akartam, hogy előtétbe helyezzen minden más mellett. Én legyek a legféltettebb kincse. Szemeim már csillogtak a könnyek és a különös érzés egyvelegétől. Arcizmai ellazúltak, majd egy rideg pillantást vetett felém.

- Nem megy...- suttogta, majd kirohant újfent a szobámból.

Sosem éreztem még ennyire egyedül magamat Taehyung nélkül. A személye nélkül. Az egész lénye nélkül. Ő volt az én sötét oldalam. Az én felemésztő sötétségem. Bármikor a szívem dobban egyet. Azt érte teszi. Ő nem tudja, de nekem ő a mindenem. Senkit sem szeretek jobban, mint őt. Senki iránt nem sóvárogtam még ily' módon.

Eszméletlenül akarom őt...