“Való igaz, hogy sötétben hamarabb rátalálunk a fényre, ezért ha nagy a bánatunk, a fény is közelebb van hozzánk.„

______________________________

- T...Tae...- szólított meg, viszont én nem tiszteltem meg még annyival sem, hogy ráemeljem a tekintetemet.

A tavaszi lágy szellő csiklandozta az arcomat, ahogy idegesen lépkedtem, magam után húzva az öcsémet. Mérges voltam. Rettentően veszített belülről a düh. Nem tudtam mit tegyek és kétségbe voltam esve.

- Állj már meg!- kiabált rám, mire megtorpantam, s felé fordúltam.- Mi a baj?- lépett oda hozzám.

- Miért fogtad a kezét?- sziszegtem, dühtől fortyogva, mire kitágúlt szemekkel nézett rám.

- Te... Tessék?- dadogott, mint aki azt se tudja miről van szó.

- Láttam, hogy fogod a kezét annak a tacskónak!!!- emeltem fel a hangomat.- Mit csináltok ti ketten mikor nem vagyok ott?!

- Semmit, Taehyung!- jelentette ki, könnyes szemekkel.

- Akkor miért vagy ennyire a seggében?- ráncoltam a szemöldökömet.- Miért fogod a kezét és miért vagy vele minden percben mikor nem otthon vagy?- mentem hozzá vészesen közel, alig hagyva köztünk pár centimétert.

- A legjobb barátom.- nyelt egyet.

- És én kid vagyok? Hm?- emeltem fel a szemöldökömet.

- A testvérem...- suttogta.

- Folyatsd!- parancsoltam rá.

- A testvérem akit... Szeretek.- mondta a szemembe.- Akiért meg is halnék. Akiért még a csillagokat is lehoznám az égről.

- Ahogy Jiminnek is.- léptem el tőle.

- Ez nem igaz!- kiabált utánam, mikor elindultam tovább.

- Ugyan... Legalább magadnak ne hazudj könyörgöm.- feleltem gúnyosan, majd végleg otthagytam.

Jungkook POV:

Könny áztatta szemekkel néztem az előttem lassan elhalványuló testvéremre. Meg sem engedte, hogy megmagyarázzam. Igazából nincs is mit megmagyarázni... Csak fogtuk egymás kezét, mint minden nap mikor haza megyünk. Nem érzek Jimin iránt semmi "olyat". Szipogva indultam meg utána, tudva, hogy ugyan abban a házban élünk. Jiminnek sosem engedtem volna meg, hogy megcsókoljon vagy hozzám érjen "úgy". Annyit küzdöttem Taehyungért, mint még semmi másért az életben. Nem értem utol, viszont próbáltam. Bűntudatom volt amiért hagytam, hogy ennyire bensőséges legyen a kapcsolatom Jiminnel. Nem akartam Taehyungot megbántani vagy azt éreztetni vele, hogy nem szeretem. Lábaim sietősen vittek engem haza, ahol hatalmas rendetlenség uralkodott. Tátott szájjal néztem végig a konyhán, a nappalin, a lenti fürdőszobában.

- Tae?- emeltem fel egy kicsit a hangom, mi megremegett egy pillanatra.- Taehyung?- kezdtem el megindulni a lépcső felé, min szana-szét voltak hullva a ruhák.

Nem csak az enyém, hanem Taehyungé is, azonban anyukánké nem. Lassan szeltem felfelé az irányt. Nem tudtam máshová menni csak a szobám felé. Halk lihegéseket hallottam belőle, miket csak egy emberhez tudtam kötni. Ez az ember pedig Taehyung volt. Érdeklődve néztem be a szobámba, ahol csak a sarokban, összekuporodva találtam meg, tenyerébe bújtatott arccal, hevesen lihegve. Eltátottam a számat az elém táruló látványra. Minden össze volt törve, szakítva, de a papír nyuszim az megmaradt. Lekonyult ajkakkal néztem végig mindenen, de a legjobb választásnak mégis az tűnt, hogy leguggoljak elé, így azt tettem. 

- Tae...- fogtam a bal karjára, lágyan. 

Hosszasan szipogott, mit nem értettem. Talán sírt? Bőre libabőrös volt ahogy, végigsimítottam rajta. Alig kapott levegőt, s éreztem, ahogy remegett a teste. Vett egy hatalmas levegőt, majd erőteljesen szólalt meg, mitől bennem még a vér is megfagyott.

- Vedd le rólam azt a szutykos kezedet!- morogta vérfagyasztó hangon, mitől a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezett.

- De... Tae...- csuklott el a hangom újfent.

- Miért nem tudsz csak engem szeretni?- emelte rám, könnyáztatta szemeit, mik vörös színben pompáztak.

- Dehát én csak téged szeretlek!- ráncoltam a szemöldökömet nem értve, hogy miért gondol ilyet vagy egyáltalán miért hiszi ezt.

- De Jimint jobban.- állt fel, nagy ledülettel, így én a földön találtam magamat.- Holnaptól kezdve többet nem vagyok a bátyád!- jelentette ki, majd szélsebesen kisétált az egész házból.

- TAEHYUNG!- pattantam fel, majd utána futottam, olyan gyorsan amennyire csak tudtam.

Már az utca végében volt mikor utol értem. Gyorsan vettem a levegőt, mit alig tudtam belélegezni. Térdemre támaszkodva néztem az előttem álló, ideges testvéremet, aki egy fának dőlve szitkozódott. Lelkemben csak úgy cikáztak az érzelmek. Meg akartam ölelni, csókolni, a végtelenségekbe nyúló élvezetet adni neki. Ugyan akkor meg akartam pofozni, lehordani, kiabálni vele.

- Én... Csak... Egyedül... Téged....- lihegtem minden szó után.- Szeretlek.

- Takarodj vissza a házba...- szólt vissza megtört hangon.

- Nem! Taehyung én nem hazudok! Te is tudod! Egyedül te kellesz nekem! Jimin csak egy kicseszett barát...- egyenesedtem ki, majd a hajamba túrtam.

- Jungkook, engem holnap áthelyeznek az apámhoz.- fordúlt felém.- Menj haza...- hallattszódott erőtlenül a hangja.

- Nem engedem, hogy elvigyenek!- ráztam hevesen a fejemet.

- Egy tizenhat éves testvér akit megvert a bátyja és hetekig az ágyat nyomta miatta, mit tehetne???- esett kétségbe.

Igaza volt.

Be kellett volna látnom, hogy én nem tehetek semmit. Viszont anya vagy apa igen! Szemeim felcsillantak a tervemre. Halványan elmosolyodtam, majd hozzá léptem. Könny fátyolos szemekkel tekintettünk egymásra, majd jobbommal az arcát kezdtem el simogatni. Arc izmai megfeszültek, de tudtam, hogy most nem fog eltaszítani magától.

- Senki sem fog minket elválasztani!- döntöttem homlokomat az övének.

- Ez nem biztos...- nyelt egyet, s csípőmet átkarolta az izmos karjaival.

- De! Én nem engedem! Te vagy az életem... Minden rólad szól amit teszek vagy gondolok.- fontam nyaka köré a kezeimet.

- Még az is, hogy megfogod Jimin kezét?- emelte fel szemöldökét.

- Többet nem fogom. Megígérem.- suttogtam.

- Jó...- fújta ki a levegőt, majd egy apró puszit adott a számra.

Ő csak az enyém, senki nem veheti el tőlem!