“Az a képességünk, hogy életet adhatunk, olyan, mint egy szál gyufa. Használhatjuk nagyon jól és nagyon rosszul is. Egy szál gyufa fényt hozhat egy sötét szobába. De porrá is égethet egy otthont„

-Sean Covey

____________________________

Aznap éjjel nem aludtam Jungkookkal. Képtelen voltam még ránézni is. Valamiért mindig a tegnapi kis játéka jutott eszembe. Alig bírtam aludni pár órát. Nagyon rosszul éreztem magamat. Hagytam neki, hogy elcsábítson és azt tegyen velem amit csak szeretne. Undorító amit csináltunk, mégis tetszett. Bűntudatot érzek magamban, viszont valahol nagyon mélyen boldog is voltam a tudattól, hogy tetszek valakinek. Mire rászántam magamat, hogy kilépjek a szobámból, már délelőtt 11 volt, mit egy kicsit resteltem magamtól, hiszen már rég be kellett volna vinnem a reggelijét Jungkooknak és lassan majd az ebédjét is.

Jungkook POV:

Nem tudtam, hogy mit csináltam rosszul tegnap, de Taehyung este nem aludt velem, reggel nem hozott nekem reggelit és már 11 óra is elmúlt mire meghallottam a szobájából valami életjelet. Az övé közel volt az én szobámhoz, így hallottam az erős ajtócsapódást ami persze a szobája ajtaja imitált. Én csak vágytam az érintésére és a törődésére. Akkora baj lenne ez? Nem hiszem. Bár lehet, hogy ő undorítónak találja azt amit én érzek és akarok tőle, de nem érdekel. Önzőbb vagyok, mint ahogy azt hinné bárki és csak magamnak szeretném tudni Taehyungot. Nem tudnám elviselni, ha mással kéne látnom őt vagy mással csinálná azokat a dolgokat amiket velem kéne. Lehet, hogy testvérek vagyunk, de ez engem egyáltalán nem érdekelt soha sem. Nehezen de kikeltem az ágyamból, majd kisétáltam a konyhába, viszont előtte egy nehézkes lépcső úton kellett lemennem. Majdnem elestem, viszont sikerült. A konyhapulton Taehyung ügyködött valamit a kávéfőzővel és egy bögrével, mit esetlenül rakott ide-oda, szférájából egyből levágtam, hogy idges, feszült és nem akar senkihez sem szólni jelen pillanatban.

- Szia...- szólítottam meg gyengéden, mire kiesett a kezéből a bögre, így egy hatalmas csattanással ért földet, majd apró szilánkokra tört.

Azonnal legugolt, majd elkezdte szedni az apróbb-nagyobb szilánkokat, viszont arra valószínűleg nem gondolt, hogy az törékeny és éles, így simán el tudja vágni a kezét. Persze meg lett a gyümölcse, egy halk szisszenés mellett, visszadobta a földre a szilánkokar, majd a vérző tenyerét kezdte el tanulmányozni. Egy unott sóhaj után, odasétáltam hozzá, majd legugoltam elé.

- Hagy segítsek.- vettem kezembe az ő véres, de ugyan akkor puha tenyerét.

- Hagyjál! Nem kell segítség.- kapta ki a kezét, viszont én nem adtam magamat ilyen könnyen.

Morogva húztam vissza magamhoz, majd a pultról lekapva egy rongyot, betekertem vele a kezét. Ellentmondást nem tűrően állítottam talpra, majd a lenti fürdőszobába vonszoltam. Legalább, ha már egy beteg szar vagyok akkor is vegye már hasznomat. Mellesleg ideges is és az is valszeg miattam van. Mindenről mindig én tehetek és ez nem igazán tetszik nekem, hogy elmondjam. Leültettem a kádnak a szélére, majd bevizeztem a rongyot ami eddig fedte a vágást, s visszahelyeztem a sebre.

- Au!- szisszent fel a testvérem, mire én csak kuncogtam.- Nem vicces!- rivallt rám.

- Figyi... Ne haragudj a tegnapi miatt. Nem tudom, hogy mit gondoltam. Csak... Fáj, hogy elmész.- hajtottam le a fejemet.- Nem akartam neked rosszat...- engedtem el a kezét, viszont ő, visszahúzta magához, majd megfogta államat, s maga felé fordított.

Csak néztük egymás szemeit másodpercekig, mire végre ajkaimra hajolt, s érezhettem eper ízű párnácskáit. Imádtam. Mindent imádtam Taehyungban. Szédültem a boldogságtól ami átjárt, minden kis csók után. Ha tehetném egész nap csókolnám, amíg meg nem halunk. Betegesen szeretem a bátyámat.

- Éhes vagy?- vált el tőlem.

- Lehet.- mosolyodtam el.

- Nos... Kép opció van. Vagy rendelünk. Vagy... Rendelünk.- vakarta meg tarkóját, zavarában.

- Pizza?

- Pizza.

Miután megrendeltük a számunkra megfelelő pizza fajtát, eszembe jutott valami. Egy kérdés ami nem hagyott nyugodni. Eddig is tudtam rá a választ ami persze az volt, hogy miattam, de viszont még sosem mondta ki vagy vallotta volna be ezt a dolgot.

- Miért akarsz elköltözni?- ültem fel fel a konyha pultra.

- Nem akarok.- rázta meg a fejét, miközben mellettem a teát csinálta.

- Akkor miért mész el?- értetlenkedtem.

- Mert ha nem akarok neked rosszat akkor elmegyek innen. Anya is megmondta, hogy én csak a vesztedet fogom okozni és ez mellett nem tudok elmenni, mert igaz.- sóhajtott.

- Már miért lenne igaz?- ráncoltam a szemöldökömet.

- Ki miatt voltál kórházban?- emelte rám, semleges tekintetét.

- Miattad...- suttogtam.

- Pontosan.- bólintott.- Szeretném, ha megtanulnál nélkülem élni!- jelentette ki.

Nélküle? Ezt mégis, hogy értsem? Sosem fogom viszont látni? Többet nem érhetek hozzá, nem ölelhetem, s nem csókolhatom? Hogy kérhet ilyet tőlem? Neki semmit sem jelentett ez a pár nap? Az ami a kórházban vagy tegnap történt?

Önző.

Naív.

Semleges...

Érzéketlen.

- Nem kérhetsz tőlem ilyet.- tiltakoztam.- Taehyung te vagy az életem!- emeltem fel a hangomat.- Miattad létezek és élek, amióta csak az eszemet tudom te létezel nekem! Hogy lehetsz ekkora paraszt? Neked semmit nem jelentek?- ordítottam a végén.

- Te vagy a mindenem, Kook. De lásd be, hogy nem rám van szükséged.- hajtotta le a fejét.

Lepattantam a pultról, majd hátulról átöleltem, izmos testét. Arcomat a nyakhajlatába temettem, s erősen szorítottam magamhoz. Szerettem volna egy láncot ami erősen hozzám köti őt oly' annyira, hogy semmi sem tudja szétszakítani ezt a köteléket.

- Szerelmes vagyok beléd!- mondtam határozottan.

- Nyuszi...

- Nem, Taehyung! Én szeretlek és nem érdekelnek mások! Te vagy a világom, az ok amiért még itt vagyok és aki miatt életem végéig harcolni fogok!

Nem szólt semmit, csak szembe fordult velem, s újfent megcsókolt. Lassan, szenvedélyesen, érzéssel telien. A szívem szétszakad, ha már csak arra gondolok, hogy nincs velem egy percig. Érezni akartam mindenét. Ahogy az egész testemet meleg csókjaival hinti be, s kezeivel intim helyeken járkál.

- Akarlak!- jelentettem ki magabiztosan.

- Biztos, Nyuszi?- suttogta ajkaimra.

- Ezer százalék!