“Bár megmutathatnám neked, mikor magányosnak érzed magad, vagy sötétségnek tűnik a világ, hogy mennyire lenyűgöző a létezésed fénye!„

- Háfiz

_______________________________

Reggel a szokásos undorral keltem fel. Mi mással is kelhetnék, ha iskola van ma. 17 évesen már a faszomnak sincs kedve bemenni abba az iskolának titulált börtönbe. Az ébresztőmre csapva egy rohadt nagyot, ültem fel a puha ágyamon. A szobámban össze-vissza volt dobva minden ruhám, kacatom meg még isten se tudja miim.

- Kicsim! Ébresztő!- kiabált fel anya.

- Fent vagyok!- ordítottam vissza a mellettem lévő szobában már biztosan vigyázba álló testvéremmel, Jungkookkal.

Pechemre ugyan abba a suliba járunk, csak ő egyel alattam jár. Sosem szerettem igazán Jungkookot. Anyám egyből a születésem után, elhagyta apámat mondván, hogy őt más emberhez húzza a szíve. Könyörgöm... Akkor minek szült meg engem? Hogy apám fizesse azt a kurva gyermektartásit? Mindegy. A lényeg, hogy utálom. Őt is, anyámat is és azt a faszt is aki elvette apámtól a szerelmét.

- Taehyung, ne mondjam kétszer! Készülj és gyere reggelizni!- kiabált újból.

Biztos voltam benne, hogy Jungkook már a reggelijét is megette, míg én csak a pólómig jutottam az öltözésben. Jungkook annyira tökéletes. Annyira irritálóan szereti mindenki aki csak ismeri. Annyira ártatlan... Annyira idegesitő. Undorodom tőle. Egy csepp rosszaság sem volt benne soha az életben. Az iskolában is imádják. A csajok és pasik is egyaránt. Nem arról van szó, hogy féltékeny vagyok csak nem hiszem el, hogy ennyire ártatlan. Benne is kell lennie egy kis rosszaságnak. Idegesen trappoltam le a konyhába, ahol már a jól megszokott palacsinta illat árasztott be mindent a helyiségben. Szedtem magamnak kettő eperlekvárosat, majd leültem "szeretett" öcsikémmel szembe az asztalhoz.

- Szia!- köszönt a velem szemben lévő.

Én csak hümmögtem egy sort, majd felálltam. Már az is idegesítő ahogy levegőt vesz. Kibírhatatlan ez a fiú. Nem szoktam senkit se lenézni alapjáratin, de ő valami nagyon nagy kritikus helyzet volt a számomra. Nem érdekelve, hogy az anyám morog egy sort arról, hogy mostmár ideje lenne kedvesnek lenni a testvéremnek nevezett valamivel, indultam el iskolába, őket hátrahagyva.

Jungkook POV:

Sosem tudtam, hogy miért, de a bátyám Taehyung sosem szeretett engem. Sosem játszott velem és sosem volt velem kedves. Láthatólag is mindig irritálta, ha a közelében vagyok. Anya mindig arra bíztatott, hogy biztos csak rossz napja van meg, hogy ő mindig is ilyen volt. Mélyen legbelül a szívem mélyén nagyon is jól tudtam, hogy ez azért van, mert nem vagyunk igazi testvérek - más az apukánk - és ezért ő nem tud úgy nézni rám, mint egy családtagra. Anyára is neheztel, hiszen az apukám miatt hagyta el az ő apukáját, anya. Rosszul esett, hogy még köszönésre sem méltat engem, de ez ha Taehyungot vesszük normális volt velem szemben.

- Ne is törődj vele, kicsim.- puszilt hajamba, anya.

- Mit tettem, hogy ilyen velem?- kérdeztem, szomorúan.

- Semmit.- rázta a fejét.- Siess, mert a végén még elkésel a suliból.- hesegetett el.

Apró mosollyal az arcomon, feltápászkodtam, majd én is követtem a bátyám példáját. Mindig is irigy voltam Taehyungra. Mindenki népszerűnek tartotta a suliban. Ő volt az a srác akiért minden lány megőrült. Engem is szerettek, de csak mert ő a bátyám. Sosem értettem az emberek gondolkodását. Senki sem ismeri igazából az én egoista, undok, beképzelt bátyámat. Azt hiszi, hogy a világot ő irányítja.

Micsoda arrogancia...

Taehyung POV:

Beérve a pokolba, természetesen azonnal a bandámhoz mentem, kik az iskola előtt füstfelhőbe gubózva várták a csengő fülsüketítő jelzését. Mindenkivel kezet fogtam vagy lepacsiztam. Én sem maradhattam ki a körből, így kértem egy szálat tőlük. Hihetetlenül jól esett egy ilyen nap kezdés után a nikotin nyugató hatása.

- Az öcsikédet hol hagytad, Tae?- kuncogott Yoongi, a legjobb barátom.

- Rohadjon meg ott ahol van.- morogtam, miután kifújtam a füstöt.

Ezen csak nevettek a többiek, de én egy cseppet sem találtam viccesnek. Komolyan gondoltam amit mondtam. Szebb lenne az életem Jungkook nélkül. Bármilyen szempontból is nézzük, tényleg az lenne. Áldás lesz, ha majd egy év múlva végre eltakarodhatok abból az otthonomnak nem nevezhető házból. Alig telt el tíz perc, de Jungkook már ott feszített az ő kis csapatában. Fintorogva néztem végig mindegyik fiún, majd a szemem megállapodott Jungkookon. Gesztenye barna hajába bele-bele kapott a szél, sőtét szeme csillogott ahogy az előtte álló, narancs hajú törpére nézett. Arca hófehéren tündökölt, ajkai cseresznyepirosak voltak és egy mosolyban mutogatták magukat.

- Haver!- lengette előttem Hoseok a kezét.

- Hm?- kaptam el a tekintetemet az öcsémről.

- Ennyire nem jó pasi a tesód.- viccelődött.

- Kurva vicces vagy.- ráztam a fejemet hitetlenkedve, elszívva az utolsó pár milliméter dohányt, majd nemes egyszerűséggel a földre dobtam.

- Tudom.- húzta ki magát.

Egy hatalmas vigyor kíséretében böktem hason, mire remegve összegörnyedt előttem. Hallatott egy csatakiáltást, majd elkapva a derekamat, nekem ugrott, engem ezzel a földre terítve. Derekamra ült, majd bökdösni kezdett mindenhol ahol csak ért, míg én hangosan vihogtam, mint egy hiéna. Futólag elkaptam Jungkook tekintetét, ahogy mosolyogva figyel minket, de nem igazán fektettem neki nagyobb jelentőséget.

Jungkook POV:

Tae olyan volt, mint egy kisgyerek ahogy a felette lévő haverja csikizte az egész testét, ő pedig megvillantva az oly' régen látott doboz mosolyát, nevetett aranyosabbnál, aranyosabb hangon. Mindig azt a mély hangot mutatta az emberek felé, de ez most más. Kissé vékonyabb és kedvesebb. Muszáj voltam mosolyogni. Akaratlanul is elképzeltem, hogy mi vagyunk ott ketten és én csikizem így őt.

Túl szép gondolat. Mi sosem leszünk ennyire közel egymáshoz. Sosem leszünk valódi testvérek és sosem leszünk annyira kedvesek egymásnak, mint amennyire kéne. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, de ő azonnal elkapta a fejét. Szívem egy hatalmasat dobbant a látványra. Sosem láttam még nevetni igazából ennyire. Nekem miért nem csillog így a szeme? Miért nem nevet az én vicceimet? Miért vet meg engem azért amit el sem követtem?

- Gyere, Kook. Menjünk be!- fogta meg a karomat Jimin, majd bevonszolt magával az épületbe.

Taehyung POV:

- Száhlj máhr leh rólamh te buzih.- kapkodtam a levegőt, még mindig nevetve.

- De csak mert szeretlek.- kacsintott, majd lepattant rólam.

Lihegve álltam fel, majd válba boxoltam a barátomat. Ahogy láttam Jungkook már bement a kis törpével, így én is elindultam befele, a sarkamban Yoongival, Hoseokkal és Namjoonnal. Persze, mint minden nap, ma is jól megnézett a népség. Nem azért, mert annyira dögös lennék, hanem mert itt én vagyok az az ember akivel senki sem mer baszakodni. Számát sem tudom, hogy hány gyereket vertem már félholtra ebben az iskolában. Csoda, hogy még nem rúgtak ki. Persze arra is tekintettel vannak, hogy a mostoha apám egy tízmilliós adományt ajándékozott ennek a putrinak.

Szánalmas...