Nem sokkal később egy nagyon fényes fehér fény vett körbe, ami miatt kénytelen voltam becsukni a szemem, és onnantól kezdve nem éreztem Will jelenlétét többé. Egy idő után kinyitottam a szeme. Nem láttam Őt. Nem éreztem sem Őt, sem a lelkét. És nem tudtam, mi történt.

Egy ideig csak ott álltam, sokkolva.

Mi a Hádész történt?

* * *

Beletelt pár percbe, mire a az elmém feldolgoztam, hogy mi is történt, bár fogalmam sem volt, hogy miért vagy hogyan. Az egyetlen dolog, amit tudtam, hogy Will elment.

Könnyeim lassan utat törtek maguknak. Semminek sem volt már többé értelme. Will elment, és vele együtt a boldogságom minden forrása is eltűnt.

Térdeim elgyengültek és egyre közelebb kerültem a földhöz, de nem éreztem semmit sem. Olyan volt, mintha visszamentem volna az időben pár hónapot, és a nyughatatlan fájdalom körülfont volna és nem engedett volna szabadulni. Zsibbadtságot, tompaságot és fájdalmat éreztem. Azt hittem, hogy Will soha nem fog elhagyni. Megígérte. És mint sokan mások, Ő is hazudott. A legrosszabb, hogy még mindig érezni lehetett a jelenlétét. Csak a fény és a boldogság nyomát hagyta meg bennem.

Talán talált valaki mást, valakit kevesebb problémával, aki szeretni tudja. Valakit, akivel normális kapcsolata lehet. Valakit, aki nem olyan szörny, mint én. Vagy lehet, hogy belefáradt a problémáimba, abba, hogy mennyire tapadós és szeretetéhes vagyok időnként, és elege lett belőlem. Vagy lehet, hogy egyszerűen nem voltam elég jó neki. És emiatt elment.

Láttam, ahogy a föld megrepedt körülöttem és hirtelen megszédültem. De ahelyett, hogy harcoltam volna ellene, hagytam, hogy a sötétség körbevegyen.

* * *

Suttogásra ébredtem. Mégis ki a jó Hádésszal beszélgetett Will?

Will.

Egy tegnap esti emlék jelent meg előttem. Will és én együtt sétáljuk körbe az üres tábort. Beszélgetünk. Will sír és nevet. Csókolózunk. És végül egy rettenetes dolog, amit soha nem fogok elfelejteni: Will elmegy.

Kinyitottam a szemem, hirtelen feltűnt, hogy milyen állapotban látnak a táborozók. De nem tudtam, hogy ilyen rossz lenne. Felkeltem és végignéztem a tőlem néhány méterre lévő rémült táborozókon. Aztán körbenéztem és megláttam a mérhetetlen pusztítást. A repedés a földön, ami tegnap történt, nem egészen az volt, aminek gondoltam. Egy körülbelül két és fél méter mély kör alakú gödör közepén álltam, ami teljesen elválasztott a többiektől. Majd megláttam az óriásik repedéseket, amik a körből indultak és négyfelé szelték a tábort.

Ezt tényleg én tettem?

A suttogások, amik abbamaradtak, amikor felébredtem, újrakezdődtek, de nem voltam képes felfogni, hogy miről is beszélnek. A fejem elviselhetetlenül kezdett hasogatni és le kellett ülnöm.

- NICO!! - ordított valaki utánam, mielőtt a sötétség újra magával ragadott volna. Nem küzdöttem ellene. Nem lett volna értelme.

Csak azt kívántam, hogy végre aludhassak.

Örökre.