- Pontosan hová is megyünk? - sandítottam az anyósülésben elkényelmesedett Nate-re.

- Csak ne állj meg. -adta az utasítást.

Szöult már rég elhagytuk, és a mellettünk elmosódó tájról úgy tűnt, mintha Incheon felé vezetnék.

Talán kiviteti magát velem a reptérre?

- A francba is Nate, nyögd már ki mire van ez az egész! - sziszegtem.

Csönd. Nem válaszol. Talán mert nem akar, vagy nem tud választ adni.

- Igazából... - szólalt meg végül - el akartam neked mondani valamit amiről szerintem tudnod kell. Először is, itt fordulj jobbra. - mutatott egy poros mellékútra, én pedig elkezdtem csavarni a kormányt.

- Hallgatlak. - fürkésztem tovább az utat magam előtt kifejezéstelen arccal.

- A szüleid miattam haltak meg. - fordult felém bűnbánó arckifejezéssel.

Rátapostam a fékre, és a kocsi rögtön megállt, én pedig rábuktam a kormányra. Pár másodperc után Nate felé fordulva egyenesedtem fel. A szívem sajgott, a pulzusom ismét az egekben szárnyalt, szemeim kitágultak.

- Hogy mit mondtál...? - fúrtam tekintetem az övébe, és próbáltam kitalálni, vajon át akar-e verni újra, vagy az életben egyszer igazat akar mondani.

- A szüleid - nyelt egy nagyot - miattam haltak meg. - motyogta.

- Hogyan?! - keltem ki magamból. - Nem baleset volt?!

Megrázta a fejét, szemét lesütötte.

- Nem... Vagyis igen, de.... - hebegte.

- Nate!! - kiáltottam rá.

- Én voltam az, aki karambolozott a szüleiddel. - sóhajtott. Egy szerencsétlenkedőt akartam megelőzni és nem figyeltem arra, hogy a lámpa pirosra váltott. A másik sor elindult, én pedig teljes sebességgel beléjük csapódtam. Én túléltem, míg ők ott maradtak. A sokktól nem tudtam semmit sem tenni, ezért elmenekültem, és bújkáltam. Hozzád nem mehettem, mert biztosan kinyírtál volna. Azért hívtalak fel aznap, és szakítottam veled, mert azt hittem ez volt a legjobb megoldás.
Nina, én sajnálom. Őszintén... Sajnálom... - sírta el magát a végére.

Éreztem, ahogy a szívem meghasad, és egy könnycsepp csordult le az arcomon.

- Sajnálod...? -suttogtam remegő hangon. - Sajnálod?! - mordultam rá. - Az, hogy "Sajnálod" -rajzoltam macskakörmöket a levegőbe - nem fog megoldani a rohadt világon semmit! Attól, hogy te "Sajnálod", a szüleim nem fognak feltámadni!! Nem fog történni semmi!! - ordítottam.

- Nina... Én tudom -

- Mit tudsz?! - keltem ki magamból újra. - Hogy milyen érzés?! Hogy mennyire fáj?! Nem tudsz semmit!!

- Én tényleg... Sajnálom... - fordította el a fejét, szemét becsukta, mint egy kutya, összehúzva magát miután megverték.

- Kifelé. - ragadtam meg a kormányt, és erőltettem magamra némi higgadtságot.

- Nina...

- Kifelé! - kiáltottam rá.

Kicsatolta magát, és megragadta a kilincset. Mielőtt kiszállt volna, valamit a kesztyűtartóba tett, de nem érdekelt, hogy mit. Rá sem bírtam nézni.

- Ég veled.

Kinyitotta az ajtót, és elhagyta a járművet. Elindult a poros úton, én pedig megfordultam a kocsival, és elindultam vissza Szöulba. Alig haladtam pár métert, amikor egy dörrenést hallottam.

Akaratlanul is a visszapillantó tükörbe néztem, és láttam a berettát, ahogy kiesik a kezéből, ő pedig a földre hull, és nem mozdul.

Megálltam. Gyűlöltem őt azért, amit velem, és a családommal tett. Teljes szívemből gyűlöltem őt, és mégis, úgy éreztem, nem hagyhatom csak így a sorsára.

Elővettem a telefonom, és felhívtam a rendőrséget, valamint a mentőket.
Mindaddig ott maradtam a mellékút leágazásánál, amíg oda nem értek. Felvették a vallomásom, majd elengedtek.

Könnyes szemekkel vezettem vissza Szöulba. Kavarogtak bennem az érzelmek, az agyamat elborította a düh, és emlékek sorozata villant fel a szemem előtt.

Minden elhomályosult, megszűnt az időérzékem is. Csak a szüleim emlékképe lebegett előttem.

Anya, apa, sajnálom. Nem vagyok olyan erős, mint ti voltatok. Hiányoztok.

Éles dudaszó zökkentett vissza a valóságba. Megráztam a fejem, intettem a szemközti sávban lévő autónak, hogy elnézést kérek, és köszönöm a figyelmeztetést. Ha nem tette volna, az út melletti kis erdőbe hajtottam volna, és valószínűleg fának mentem volna.

Még pár perc eltelt, és felbukkant a nagy jelzőtábla, amelyre rá volt festve a következő felirat: "Szöul".

Kisebb cikázások után végül hazaértem. Leparkoltam, leállítottam a motort, kikapcsoltam az övet, és a kormányra borultam. Rendeztem a gondolataim, megvártam, amíg a szívverésem és a pulzusom visszaáll a normálisra. Nyeltem egy nagyot, és hanyatt dőltem a vezetői ülésben. Szemeimmel a műszerfalat pásztáztam, mintha lenne ott valami, aminek nem kellene ott lennie.
Akkor hirtelen bevillant a kép, amikor Nate belerakott valamit a kesztyűtartóba.

Lassan felnyitottam a fedelét, és megláttam. Édesanyám nyaklánca, amit még édesapámtól kapott a házassági évfordulójukra, egy boríték kíséretében. Remegő kezekkel vettem ki a tartóból az ékszert és a borítékot. Ezüstlánc, tökéletes egy olyan nő számára, akinek világos a bőre, és a medál, ami egy szárnyaló madarat ábrázol, sugározza magából az eleganciát.

Szememből újra könnyek indultak útjukra, én pedig kibontottam a borítékot. Egy levél volt benne, még édesanyámtól.

" Drágaságom!

Milyen gyorsan telik az idő! Még csak most születtél, de már felnőtt vagy! Csodálatos vagy kicsim, és tudnod kell, hogy mi mindig ott leszünk neked, amikor szükséged lesz ránk. Nagyon szeretünk téged. Mindig szeretni fogunk.

Boldog 18. Születésnapot!

U. I. : Légy szabad! 🕊

Anya "

"Légy szabad!"

- Anya...

Sírtam. Kiengedtem magamból minden bánatom, és végre sírtam. Fülemben anyám hangja csengett vissza, ahogy azt mondja "Légy szabad! ", szemeim előtt láttam mosolygó arcát, miután ezt mondta, bőrömön éreztem, ahogy megsimítja az arcom, és letörli a könnyeim.

- Anya... Most már szabad vagyok.