" - Jobban jársz, ha még most elmész... - szólt rá a fiúra megmentőm.

- Hogy kerülsz te ide? - néztem megrökönyödve az előttem álló Jiminre.

- Gondoltam meglátogatlak - fordult felém mosolyogva - De úgy látom, elkél egy kis segítség.... "

- Hát ez a tökmag meg kicsoda? - vigyorgott gúnyosan a látszólag zavarodott Nate.

- Jobban tennéd ha befognád és elhúznál amilyen gyorsan csak tudsz! - mordult rá az engem védelmező Jimin.

- He? - vonta fel a szemöldökét Nate, még mindig azzal az undorító vigyorral a képén. - Nem vagy semmi öcsi! - provokálta a már így is eléggé feszült Jimint.

- Elég legyen! - ugrottam az előttem álló fiú és az exem közé, felvéve azt a régi tulajdonságomat, ami akarva-akaratlanul is előjön, ha kellőképp veszélyeztetve érzem magam, vagy másokat. - Nate, takarodj innen, és még egyszer meg ne lássalak! - kiáltottam rá, ahogy tőlem telt.

- De...édes...ne csináld.... - kezdett el hebegni. Érdekes, hogy az ember milyen gyorsan képes megváltoztatni a hangulatát, vagy a személyiségét egyik percről a másikra.

Vélhetően nem várta tőlem ezt a fordulatot, ugyanis az eddig harcias srácból hirtelen rémült nyúl lett, csupán néhány másodperc leforgása alatt

- Sosem voltál ilyen....

- Az évek során változik az ember. Túlléptem rajtad, túlléptem a múltamon, és a jelenben akarok élni végre! - ordítottam. - Szóval most nagyon szépen megkérlek, hogy húzz el innen, és ne keress meg még egyszer!

Nate arcáról végül lehervadt a vigyora, helyébe egy maréknyi csalódottság és fájdalom lépett. Bizonyára eljutott az agyáig a felismerés, hogy a kapcsolatunknak már rég lőttek. Elengedett egy szomorú mosolyt, majd rám nézett.

- Legyen. - sóhajtotta, majd egy szó nélkül elhagyta a kórtermet.

Szikrákat szóró szemekkel néztem, ahogy elmegy, majd miután az ajtó becsukódott, egy könnycsepp gördült le az arcomon.

Néma sírásomat az addig csendben szemlélődő Jimin törte meg.

- Nina...? - ejtette ki a nevemet. Hangjából tisztán éreztem az aggodalmat.

- Jól vagyok! - töröltem le a könnyeimet, és fordultam felé mosolyogva.

- Nem hazudsz jól - lépett oda hozzám - egy kicsit sem. - azzal magához húzott, és átölelt, mire felszisszentem, és elhúzódtam tőle.

- Azt hiszem, megint felszakadt... - kaptam oda a vállamhoz.

- Bocsánat, nem akartam fájdalmat okozni - kapta el a fejét.

- Nem a te hibád, az a rohadék az oka - magyaráztam - mikor megpróbált leteperni, én meg tiltakoztam, felszakadt a sebem.

- Mutasd. - lépett oda hozzám ismét, én pedig szó nélkül tűrtem, ahogy Jimin hozzáér a sebemhez, és tanulmányozni kezdi azt.

- A fiókban van kötöző meg gézlap. - mutattam az ominózus tárgy felé.

- Addig ülj le. - adta ki az utasítást.

Helyet foglaltam az ágy szélén, a sérült vállamat pedig szabaddá tettem, hogy könnyen hozzáférhető legyen. Idő közben elő került a kötöző és a gézlap, na meg a jó öreg betadin.

Az ügyes kezű fiú hamar ellátta a sebem, és már el is pakolt, mire - úgymond - rendesen felöltöztem.

- Köszönöm - fordultam felé hálásan.

- Nem tesz semmit - mosolygott vissza rám.

- Egyébként igazad van, tényleg nem tudok jól hazudni. - nevettem el magam. - Köszönöm, hogy időben jöttél. - léptem hozzá közelebb.

- Semmiség - válaszolta, miközben ő is közelebb lépett. - Gyere ide - tárta szét a karját, még mindig mosolyogva.

Nem gondolkodtam, csak még közelebb mentem, és hagytam, hogy ölelésébe zárjon. Egy darabig így álltunk, egymás ölelésében, és úgy éreztem, soha nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen.

- Menjünk haza - tolt el magától annyira, hogy a szemembe nézhessen.

- Oké - bólintottam - Csak még összeszedem a cuccaimat. - mosolyodtam el, majd a szekrényemhez mentem, és pakolászni kezdtem.

- Várj - szólalt meg ismét nevetve - Segítek.

Jiminnek hála sikerült hamar összeszedni mindent, majd lementünk a parkolóba, ahol Rin már tűkön ülve várt ránk.

- Ninaaaaaaa~ - ugrott a nyakamba barátnőm.

- Én is örülök neked Rin, de légyszi ne fojts meg! - nyöszörögtem.

- Bocsi - vakarta meg a tarkóját egy kisebb kuncogás kíséretében.

Jimin ezalatt átvette tőlem a bőröndömet, és berakta a csomagtartóba. Hálás mosollyal néztem rá, gesztikulálva egy "köszönömöt", mire ő eltátogott egy "szivesent".

- Ácsi... - kerekedtek el Rin szemei - Lemaradtam valamiről?! - emelte fel a hangját is.

- Semmi érdekesről - jött oda mellém Jimin széles mosolyra húzva száját.

- Tuti történt valami! Ősellenségek voltatok, most meg... azt se tudom, mit mondjak! - csodálkozott barátnőm.

- Háááát - húztam el az első szót, csak hogy fokozzam a feszültséget, ami Rinben gyülemlett - fogalmazzunk úgy, hogy zöld ágra vergődtünk. - kuncogtam.

- Hogy mi?! - horkant fel a mellettem álldogáló fiú - Csak "zöld ágra vergődtünk"?! - rajzolt macskakörmöket a levegőbe meghökkent arcot vágva.

- Miért, szerinted mi történt köztünk? Szivesen meghallgatom a te nézőpontodat is! - tettem karba a kezem játékosan.

- Azt hittem...nos...tudod - hebegte.

- Mit is? - húztam fel a szemöldököm egy halvány mosoly kíséretében.

- Azt hittem, nem csak "zöld ágra vergődtünk"... - fogta meg a kezem , és szembe fordított magával. - Ezek után nincs valami ötleted, hogy mi van köztünk? - ült sunyi vigyor az arcára.

- Hmmm.... nem is tudom - tettettem a gondolkodót - Mondd meg te! - vágtam rá fülig érő mosollyal, tartva a szemkontaktust vele.

- Na jó, majd én megmondom, mi van köztetek! - szakított félbe minket Rin, mire felé kaptuk a fejünket, és meglepődve hallgattuk az ő verzióját. - Ti ketten annyira egymásba vagytok habarodva, mint a barna mackó a málnabokorba, amikor málnát keres! Remek, rejtély megoldva, mehetünk! - rohant a kocsihoz, és behuppant a volán mögé.

- Szerinted kiakadt...? suttogtam Jiminnek, miközben néztük, ahogy barátnőm előkészül az induláshoz.

- Talán csak egy ici-picit - mutatott egy kisebb távolságot az ujjaival, mire mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

- Szálljunk be, mielőtt itt hagy minket - kuncogtam.

- Oké - nyomott puszit a homlokomra, majd a kocsihoz ment , és beült a hátsó ülésre, én pedig az anyósülésre kerültem.

- Na végre! Indulás! - bosszankodott a sofőrünk.

Végül, elindultunk haza. Egész úton a mellettünk elsuhanó tájat néztem, habár nem töltöttem olyan sok időt a kórházban, mégis mintha hónapok óta nem láttam volna a környéket, úgy néztem a tovaszálló üzleteket , utcákat, épületeket.

- Nina, Chae In annyira fog örülni neked! - zökkentett ki barátnőm az alkalomhoz illő elfoglaltságomból.

- Ne is mondd! - kuncogtam.

- Ki az a Chae In? - dugta előre a fejét Jimin kíváncsian.

- Nina kutyája! - vágta rá Rin.

- Van kutyád? - fordult felém kerek szemekkel.

- Aha, tudod, az az a kutya, akit akkor találtam mikor a bulis incidens után hazafelé mentem. - ecseteltem.

- Ahaaaaa - bólogatott zavartan, majd visszadőlt az ülésre.

" Lehet, még nem lett meg a kutyája..."

- Hé Jimin...

- Hm? - kapta fel a fejét zavartan - Mi az?

- A kutyád... hogy nézett ki? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdést.

- Bong In - ült szomorú mosoly az arcára - Bong Innek hívják. Egy kis hosszúszőrű kutyuska, nem túl nagy, és inkább hasonlít egy szőrgombócra, vagy egy plüssmedvére. Nagyon sötét, szinte fekete szőre van. Igazi kis rosszcsont. - adta meg a pontos leírást róla, közben barátnőm oldalba bökött.

- De hiszen ez -- - nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, gyorsan intettem neki, hogy hallgasson, mire nagy nehezen rájött, miért csitítottam el. Én is rájöttem arra, amire Rin: Chae In nem más, mint Jimin Bong In-je.

- Értem - bólintottam.

- Talán már sosem lesz meg... - sóhajtott fájdalmasan.

- Hé, azt hiszem lesz számodra egy meglepetésem - fordultam hátra mosolyogva.

- Igen?! - zökkent vissza a valóságba a távoli szomorúságból - Mifélét? - ült ismét mosoly az arcára, és közelebb hajolt.

- Majd meglátod! - kacsintottam egyet - Már csak két tömb, és ott vagyunk. - fordultam ismét előre, majd a visszapillantó tükörből figyeltem a hátul ülő fiú reakcióját.

Mintha megcsillant volna valami a szemében.

Talán a Remény.