Nina POV

"...szeretnélek még egyszer mosolyogni látni."

Szavai élesen csengtek vissza a fülemben, én pedig lefagytam. Szemeim előtt újra lepörgött az életem, majd a filmecske megállt egy képkockánál.

Nate...ugyanezt mondta...mielőtt elment....

Gyorsan megráztam a fejem, majd egy széles mosolyt küldtem a különös, mégis reménykedő és aggodalmas arcot vágott fiú felé.

- Na látod, így már sokkal jobb! - mosolygott vissza rám - Még látjuk egymást! - integetett, majd elhagyta a szobát.

Zavarodottan kezdtem az ajtót bámulni, közben csak az előbb történtek jártak a fejemben, na meg a múltam.

Amikor szórakozott velem....mielőtt elment volna...

Azt hittem, soha többé nem kell már szembe néznem azokkal a sötét emlékekkel, de belátom, naiv voltam, és tévedtem. Annyi idő után abban a hitben éltem, hogy már túltettem magam rajta, erre most Jimin pontosan azt mondta, amit annak idején Ő mondott.

Nem. Annak már vége. Soha többé nem kell aggódnom miatta.

Az órára pillantottam, majd miután nyugtáztam, mennyire késő van, úgy döntöttem, álomra hajtom a fejem. Rossz ötlet volt. Akárhányszor lehunytam a szemem, ott lebegett előttem minden egyes régi emlék, főleg a Nate-hez köthetők, ráadásul - hogy biztosan ne aludhassak - még tisztán visszacsengett a hangja a fülemben, azokat a hazugságokat ismételve, amelyeknek akkor bedőltem.

Legalább tíz percnyi szenvedés után inkább úgy döntöttem, hogy nem alszom. Nem ülhettem csak úgy az ágyon, mint egy facölöp, kinézve a fejemből.

Csak van valami, mit tehetek...

Törtem a fejem, hátha eszembe jut valami, amivel esetleg elmaradásom van, vagy hasonló idegölő dolgok, de nem jutott más az eszembe azon kívül, hogy nem tudom ellátni a posztomat.

Talán a főnök ki fog rúgni emiatt... - futott át az agyamon.

Egy mély sóhaj kíséretében fordultam a szekrényem felé, és ahogy megláttam a csokrot, rögtön tudtam , mit kell tennem. Előkaptam a telefonomat, és kutakodni kezdtem.

- A csudába is, jegyzetelnem is kellene! - szisszentem fel, majd a táskám után kutatva hajoltam le az ágyról, hogy kivehessem belőle a jegyzettömbömet és egy tollat. Megnéztem az ágy alatt, az asztal szekrény rézében, az asztal mellett, de a táskámnak hűlt helye volt. Legalábbis, azt hittem, amíg meg nem láttam az ajtó melletti széken éktelenkedni.

- Ahá, megvagy! De... hogy fogok elmenni érted? - tanakodtam magamban - Azt hiszem, marad az okos notesz.... - sóhajtottam fejemet vakarva. - Na lássuk...

Annyi idő után végre képes voltam újra jól érezni magam... újra boldog voltam, és ezt nekik köszönhetem...talán Neki még jobban is...

Nem tudom meddig tartott, mire nagyjából összeraktam a tervet, és elkezdtem kivitelezni, de annyi biztos, hogy reggel egy telefonnal az arcomon keltem fel, - ami mondanom sem kell - elnyomta az arcom.

- Na ezzel mit csináljak....

Hirtelen matatást hallottam az ajtó másik feléről, én pedig az ölembe, majd ismét az ajtóra néztem.

Basszus!

Hatalmas kapkodások közepette próbáltam meg eltűntetni éjszakai tevékenységem maradványait, nehogy lebukjak, ha netán egy bizonyos ember "véletlenül" betévedne ide. Arról már persze fogalmam sem volt, hogyan került a táskám az ágyamra, ez a művelet teljes egészében a feledés mély óceánjába merült.

Éppen időben sikerült mindent eldugnom egy biztos helyre, és rendezetten visszafeküdni az ágyba, mire a kilincs mozdult, és az ajtó kitárult...

Jimin POV

- Na, rendesen bocsánatot kértél tőle? - támadott le Jin rögvest, ahogy beléptem az ajtón.

- Igen, főnök. - vettem le a cipőmet, miközben a legidősebbre néztem.

- Remek! Hamarosan kész a kaja. - mondta, majd odébb állt, én pedig a szobámba mentem.

- Azt hittem nem lehet olyan rossz élete.... úgy látszik tévedtem.... -feküdtem le az ágyamra, közben a ma hallottakról elmélkedtem.

Úgy éreztem tennem kell valamit, amivel örökre elfeledtethetem vele a rossz emlékeket. Nagy gondolatmenetemből egy kiabáló Jin zökkentett ki, aki vacsorára hívta össze a társaságot, így mindenki se perc alatt ott termett az asztalnál.

- Hé srácok... - szólaltam meg evés közben - Ha lenne egy barátotok, aki egyszer elmesélné nektek a sötét múltját, mit tennétek, hogy megpróbáljátok elfeledtetni vele azt, és elérni, hogy csak a jelent lássa...?

Kezek álltak meg a levegőben, és érdekes ábrázatokkal fordultak felém a többiek.

- Ezt hogy érted? - pislogott nagyokat Hoseok.

- Van egy ilyen barátod? Ki az ? - ámult el Taehyung.

- Mindannyian ismeritek őt. - jelentettem ki, mire pár arc enyhülni látszott, mintha sejtenék, kiről van szó.

- Az a táncos haverod az? - kérdezte ismételten Taehyung két falat között, mire én csak megráztam a fejem.

- Akkor ki az? - kontrázott rá Yoongi.

- Nina. - böktem ki végül.

Mindenki köhögni, vagy prüszkölni kezdett a szájukban tartózkodó ételdaraboktól, amiket félrenyeltek.

- Ninával ennyire jól kijöttök?! - pattant fel Jungkook.

- Nos... úgy is mondhatjuk.... - vakartam meg a tarkóm.

- És mit mondott neked? - hajolt közelebb Taehyung kíváncsian.

- Nem mondom meg. - nyújtottam felé a nyelvem, mire ő csak durcásan visszaült a helyére, és folytatta a táplálkozást.

- Szóval a kicsi lány most szomorkás... - motyogott Namjoon.

- Olyasmi... - sóhajtottam. - Szeretném elérni, hogy boldog legyen.

- Értelek. - bólogatott. - Majd együtt kitalálunk valamit. - mondta.

Bólintottam egyet, majd befejeztem a vacsorát, és elvonultam a szobámba terveket szőni.

Második nap

Nem tudom meddig jegyzeteltem, ötletezgettem, és járkáltam fel-alá a szobámban, de reggel az ágyamon ébredtem hasamon egy jegyzettömbbel, körülöttem még legalább egy jegyzettömbre való galacsinnal, és egy ceruzával. Felpattantam, a szemetet a kukámba dobtam, a lényeges dolgaimat belepakoltam egy kis táskába, majd a fürdőbe rohantam elkészülni. Rekordidő alatt sikerült, legnagyobb szerencsémre, és már futottam is a kórház felé.

Út közben még megálltam egy boltban, vettem egy kis bonbont, amit majd Ninának adhatok, és már nyargaltam is tova, meg sem állva a lány kórházi szobájának ajtajáig.