- Nem érted hogy nekem nem ez kell??! - kelt ki magából Jimin.

- De pár perce még azt mondtad ezt hozzam... - védekeztem összehúzódzkodva.

- Nem, nem ez volt az! Nem hiszem el, hogy még ennyire sem vagy képes! - ordította. Azt hiszem, ekkor szakadt el nálam a cérna.

- MÁR ELNÉZÉST...! - köszörültem meg a torkom. - De másból sem áll ki az életem minthogy "Őfelsége" - macskakörmöztem a levegőbe - parancsait teljesítem 0-24-ben, emellett még mondjuk nekem sem ártana léteznem!! - kiabáltam rá.

- Szerinted ez most fontos?! A lényeg az, hogy nem végzed a munkádat! Mindegy is, megyek , megcsinálom magam, ha már te úgysem tudod... - már éppen indult volna, amikor megállítottam őt.  

- Ahogy óhajtja Felséged! De még előtte egyvalamit a fejedbe verek. - hajoltam hozzá közelebb. Tudtam, hogy utálja amikor ezt csinálom. - Még mindig alábecsülsz engem. Elmondom még egyszer, és utoljára. ROHADTUL. NE. BECSÜLJ. ALÁ. ENGEM!! - Szűrtem a szavakat a fogaim között, de Ő csak legyintett egyet, jelezvén, mennyire érdekli mondandóm. Egymás szemébe néztünk, és mást sem láttunk, csak a dühöt és gyűlöletet. - Gyűlöllek! - suttogtam összehúzva szemeimet.

- Hasonlóképp! - sziszegte.

Nem bírtam tovább, sarkon fordultam, és kiviharzottam az épületből. Egyenesen hazarohantam, berontottam az ajtón, és pofával dőltem rá az ágyra.
Nem sírtam. Azt már régen elfelejtettem, hogyan kell. Csak feküdtem ott, mint egy darab fa. Körülbelül úgy is éreztem magam.

Hirtelen valami meleg, szőrös objektumot éreztem a fejemnél. Felnéztem , és drága barátom, Chae In bújt oda hozzám. Muszáj volt elneveznem valahogy szegényt, nem mondhattam neki , hogy " Hé, kutya" . Mintha megérezte volna, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, így a kezeim közé fúrta magát.

- Te legalább megértesz engem...-sóhajtottam, majd magamhoz öleltem a kis szőrmókot.
Nem tudom pontosan, mennyi időre, de mindketten elaludtunk, csak a telefonom csörgésére riadtam fel.

- Igen? - szóltam bele a telefonba, kissé álmosan.

- Nina? Hol vagy most? - kérdezte Hoseok, bár nem tűnt valami boldognak. Sokkal inkább, mint aki aggódik.

- Itthon vagyok. Történt valami?

- Jimin eltűnt. Nem veszi fel a telefont, és nem találjuk sehol! - magyarázta el a helyzetet.

- Várjatok meg. Azonnal ott vagyok. - bontottam a vonalat.

Mégis mit művelt már megint?! Mint az íjból kilőtt nyíl, száguldottam végig az utcákon. Szerencsére, elég gyors voltam, így rekordidő alatt odaértem a kiadóhoz, ahol a többiek már tűkön ülve vártak rám.

- Nem láttad? - Mikor láttad utoljára? - Szerinted hol van? - rohamoztak meg kérdéseikkel.

- Nem tudom, hova mehetett... legutóbb mikor láttuk egymást, éppen veszekedtünk... - ecseteltem a mai történéseket a fiúknak. Pár perc néma csend után megbeszéltük a tervet.

- Oké, akkor mi erre megyünk, ti pedig arra. - mutatott rá V-re és Hoseokra Namjoon. - Nina, te pedig menj arra, amerre jónak látod. De mindenképp meg kell találnunk! - adta ki az utasításokat.

- Oké - bólintottam.

Már vagy egy órája kerestük őt, de nem volt semmi nyoma. Egy ember elrohant mellettem, közben meglökött , és nekiestem valami élesnek, ami mély sebet ejtett a bal vállamon. A vicces csak az, hogy bal kezes vagyok. Vállamat szorítva keresgéltem tovább a még mindig eltűnt Jimint. Egyszer csak furcsa hangra lettem figyelmes, mintha valaki fémet rúgna. Befordultam a mellettem levő sikátorba, ahonnan a hang jött. Az egyik szemetes tetejét megkopogtattam, de nem történt semmi. Odamentem a másikhoz is, és eljátszottam ugyanezt, de innen már érkezett válasz. Nehézkesen bár, de felnyitottam a szemetes fedelét, amiben egy kuporgó Jimint találtam.

- Nocsak! - könyököltem rá a peremre , közben gúnyos vigyorra húztam a számat - Mindig fitogtatod az erődet, és most egy szemetesben kuporogsz...

- Inkább húzz ki innen gyorsan! - mordult rám a csapdába esett "pára".

- Nem is tudom...- tettem karba kezeim – nem hiszem, hogy megérné. Elvégre, én semmit sem tudok megcsinálni. - vontam meg a vállam.

- Jól van. - forgatta meg a szemeit. - Sajnálom, csak segíts már! - kérlelt, kissé erőszakosan.

- Na jó...- sóhajtottam- fogd a kezem.

Mikor már félig kint volt az ominózus tárgyból, valaki hátulról meglökött, és mindketten beleestünk a kukába, aminek a tetejét visszacsukták.

-Hé! - vakartam meg a fejem - Most komolyan?! - kiáltottam. Csak egy súrolás szerű hangot hallottunk, majd hangos nevetést, ami fokozatosan halkult. "Ahá, ezek szerint bezártak."
Nekidőltem a szemetes falának, ami szerencsére tiszta volt, mert ma volt kukásnap.

-Te meg mégis mit művelsz? - horkant fel mellettem Jimin. - Hogy tudsz ilyen nyugodtan üldögélni itt, és nem csinálni semmit?!

- Nagyon örülnék, ha végre befognád...! Azon vagyok, hogy kijussunk innen! -ordítottam rá, mire ő megszeppent, és egy időre némasági fogadalmat tett.

- Nálad van a telefonod? - kérdeztem, miközben valami használható tárgyat kerestem.

- Igen...

- Működik is, vagy csak nálad van? - vettem elő a szarkasztikus és flegma énemet.

"Ha te is így játszol, akkor én miért ne tehetném?"

- Megnézem.... - matatott egy darabig a zsebében, majd elővette telefonját, és megpróbálta feloldani. - Lemerült. Remek. - mormolta.

- Várj. Itt az enyém. - nyomtam oda a készüléket a kezébe. - Tartsd egyenesen!

Ő csak bólintott, majd mint a kisangyal, együttműködött mindenben, amit mondtam neki.

- Csodás! Semmi használható nincs itt! - vertem rá a kuka falára. És akkor, fényes ötletem támadt. - Hé, Jimin!

- Mit akarsz?! - fordult felém mérgesen.

- Ne duzzogj, inkább gyere, és nyomjuk meg erősen a tetejét! - húztam meg a karját, mire előre esett, és a fejét a falba verte. - Hoppá -kuncogtam - nem volt szándékos.

- Ha ha ha ... nagyon vicces! - grimaszolt. Éppen léptem volna egyet, hogy megtaláljam a megfelelő pozíciót, amikor kedves rabtársam kibuktatott, és bevertem a térdem, és a vállam.

- Hupsz... - tette a szája elé a kezét, tettetett meglepettséggel - nem volt szándékos. - mosolyodott el.

Vetettem rá egy elhallgattató pillantást, majd elmagyaráztam, mit fogunk csinálni.

- Na jó, akkor háromra nyomjuk. - mondtam. - Egy. Kettő. Három!

Nem tudom, mit tehettek a tetejére, de nem volt valami könnyű, az biztos. Nagyokat nyögtünk, fújtattunk, de meg sem mozdult. Legalábbis, elsőre.

- Na még egyszer! - suttogtam, némi erőgyűjtés után.

Nekitámaszkodtunk, és újra nyomni kezdtük, nagyobb lendülettel. Lássatok csodát, a szemetes fedelét felnyitottuk. Körülnéztem, hátha találok valamit, aminek a segítségével kikecmereghetek ebből a bűzölgő börtönből. Meg is találtam. Egy rozoga faretesz volt a mellettünk lévő kuka tetején, amit megragadtam, és magam alá helyeztem. Az egyik lábammal ráléptem, míg a másikkal a falat támasztottam, hogy felrúgjam magam. Sikerült is, másodjára, bár a retesz széttört, így Jimin már nem juthatott ki olyan egyszerűen. Miután felhúztam magam, és kiugrottam, visszafordultam, ép kezemet felé nyújtva.
- Na, gyere, add a kezed! - mosolyogtam rá, mire ő megragadta azt, és felhúztam őt.
- Egész erős vagy... - állapította meg , miközben leporolta magát, és felmérte az esetleges sérüléseit.
- Szerinted miért nincs még új asszisztensed? - kontráztam rá egy sorral, mire ő csak a szemeit forgatta. - Egyébként, köszi...- suttogtam.
- Én is köszönöm...- válaszolta.
- Felhívom a többieket. - böktem rá a telefonomra, mire ő csak bólintott egyet.
Tájékoztattam a bandát, hogy az elveszett láncszem megkerült, és semmi baja.
- Várjatok, megyünk mi is! - mondta a vonalba Hoseok.
- Inkább menjetek haza. Majd én hazakísérem,mára elég volt ennyi izgalom. De megeshet, hogy egy életre is. - nevettem.
- Oké - válaszolt vidáman. - Akkor holnap! - és bontotta a vonalat.
Egy darabig csendben sétáltunk , ő ment elöl, én pedig mögötte pár lépéssel. Idő közben elkezdett fájni a vállam, talán mert a sérülttel nyomtam a kuka fedelét. Fájt, amikor hozzáértem, de erősen szorítottam, így valamivel jobbnak bizonyult a helyzet. Szerencsémre Jimin nem látta.
- Tudod - törte meg a csendet - eléggé feszült vagyok mostanság... - tette kezét a tarkójára. - Eltűnt a kutyám, akit még egy fontos személytől kaptam. - magyarázta el.
- Megértem. - válaszoltam leszegett fejjel.
- És...bocsánat...a maiért... - torpant meg egy pillanatra.
- Oh... - nem tudtam, hogy képes ilyenre... - hát, semmi baj.
Hirtelen hátrafordult, és rám nézett, én pedig rá. Mindketten elkaptuk a fejünket, nem tudtuk mire vélni a történteket.
- Megjöttünk. - állt meg egy ház ajtaja előtt.
- Áh, értem. - néztem körül. - Nos, akkor én megyek is... - mutattam a hátam mögé, és már ott sem voltam.
Egy jó óra sétálás után végül hazaértem. Vettem egy frissítő fürdőt, majd elláttam sérülésem, ami akkorra lényegesen rosszabb lett. Az egész vállam lila és kék foltos volt, hála érte a kukás incidensnek, és a vágott seb helye sem volt valami csodaszép.
Éjjel alig aludtam valamit, ugyanis a vállam annyira fájt, hogy hiába tettem meg mindent, hogy enyhítsem a magam baját, nem lett jobb. Ráadásul, még ezernyi dolgon kattogtak a fogaskerekek a fejemben.
Nem is csoda, hogy reggel késtem... bár annak más okai is adódtak...