"Kopogtattam, mire az ajtó másik feléről kiabáltak egy "szabad-ot" , én pedig egy mély lélegzetvétel után benyitottam. "

- Hát téged mi szél hozott?! - nézett rám meglepetten Nina.

- Nos...tudod... az úgy volt,hogy.... - hebegtem zavaromban, majd egy nagy levegővétel után kiböktem, ami a szívemet nyomta - A fiúk letoltak amiért egy dög voltam és ragaszkodtak hozzá, hogy hivatalosan is kérjek bocsánatot. - hadartam.

- Ááá - bólogatott - vagy úgy. Gyere közelebb, nem harapok. - invitált beljebb mosolyogva.

"Arra nem vennék mérget..."

Félve bár, de közelebb léptem, majd felé nyújtottam a csokrot.

- Nem tudtam milyen virágot szeretsz, remélem tetszik - pásztáztam a padlót, mintha valami érdekeset látnék - és bocsi... de tényleg.... - pillantottam felé idegesen, mint egy pironkodó kisfiú. 

Végtére is, úgy éreztem magam.

- Oh, köszönöm. - vette át meglepetten a virágcsokrot, majd közelebbről is szemügyre vette azt.

Arcára halvány mosoly ült, ahogy elnézett a virágokon, majd felém fordult, én pedig a pillanat rabjává váltam, talán egész életemre. Lassan helyet foglaltam az ágy melletti széken, miközben ő mélyet szippantott a növények illatából, megkönnyebbült sóhajjal , mosolyogva.

Végig mosolygott!

- Jók a megérzéseid. - nyugtázta - Ez a kedvencem.

Reakcióját hallva szívem hevesen dobogni kezdett.

"Csitulj, mert még meghallja!! Amúgy meg, minek kell neked rögtön így kalapálni?!"

Jó érzéssel töltött el, hogy tetszett neki a választásom.

"Francba is, türtőztesd már magad!"

- Az illata a régi időkre emlékeztet... - tette le a szekrényére a csokrot, tekintete és beszédstílusa megváltozott. Arcáról hirtelen szomorúság és fájdalom tükröződött, mintha felszakadt volna egy régi seb, aminek nem kellett volna.

- Minden rendben? - fürkésztem őt, hátha elkapom tekintetét.

- Jól vagyok. - rázta meg a fejét és a szemembe nézett. - Hamarosan kiengednek, de vissza kell majd járnom rehabilitációra. - magyarázta.

- Értem. - bólintottam.

- Tisztára úgy érzem magam, mint a gimiben. - nevetett fel, mire ugyancsak meglepődtem, majd én is mosolyra húztam a számat.

- Miért is? - húztam fel az egyik szemöldököm, közben előre dőltem a székben, és térdemre könyökölve támasztottam meg a fejem, mint egy kíváncsi, mesére éhes kisgyerek.

- Nem nagy dolog, és még csak nem is érdekes. Nem akarlak untatni vele. - vonta meg a vállát mosolyogva.

- És mi van akkor, ha én hallani akarom? - erősködtem.

- Azt kétlem. Elvégre egy "Inas" - rajzolt macskakörmöket a levegőbe - nevű lánynak nincs valami izgalmas élete. - érvelt ő is.

- Azt hittem Ninának hívnak. - játszottam döbbentséget, mire a lány kuncogni kezdett.

- Mi van, idő közben megjegyezted a nevem? - bokszolt bele a vállamba játékosan, kérdőre vonva, mire én is felkuncogtam.

- Eddig is tudtam, de az Inas jobban tetszett. - kacsintottam, mire ő tettetett sértődöttséggel fogta magát és ciccegve átfordult az ágy másik oldalára.

- Hékás! - szóltam rá a hirtelen szótlanná vált nőszemélyre. - Hátat mersz nekem fordítani? - vontam kérdőre tettetett felháborodottsággal, de ő meg sem mozdult, és válaszra sem méltatott.

Felpattantam ülőalkalmatosságomból, és az ágy másik oldalára baktattam, hogy a szemébe nézhessek, de amint meglátott, ismét irányt váltott, majd ezt a játékot játszottuk majd' öt percen keresztül.

- Mi a baj? - szegeztem neki a kérdést, miután megelégeltem a kis játékunkat.

- Semmi... - válaszolt pár perc hezitálás után.

- Hazudsz, látom rajtad , hogy valami nincs rendben. - erősködtem.

- Mit akarsz, hogy meséljem el az életem?! - csattant fel hirtelen felpattanva az ágyról.

- Mondjuk. - húztam halvány mosolyra a számat. - Elvégre nem tudok rólad semmit, azon kívül, hogy Nina Butler a neved. - vontam vállat.

- Az életem arra sem érdemes, hogy emlékezzek rá, nemhogy elmeséljem bárkinek is. - morogta.
- Én mégis hallani akarom a történeted. - hajoltam hozzá közelebb - Szerintem van olyan jó, mint az enyém volt. - kacsintottam, mire egy sóhaj kíséretében halványan elmosolyodott.

- Legyen. Mit akarsz tudni ? - kérdezte.

- Hogy volt az a dolog a rehabilitációval meg a gimis sérüléssel? - húztam fel egyik szemöldököm, közben leültem az ágya szélére.

- A gimiben kosaras voltam, méghozzá egy a legjobbak közül. Azonban volt egy nagy meccsünk egy másik gimi ellen, ahol nagyon rosszul játszottam, és az egyik játékos annyira meglökött, hogy nekiestem a kispadnak vállal, majd összeestem. Rögtön a kórházba vittek, ahol kiderült, hogy eltört a vállam. - mesélte - Igazából, ugyanott, mint ahol most ez a seb van. - nevetett fel kínosan.

- Te kosaraztál?! - rökönyödtem meg.

- Mint ahogy azt az előbb elmondtam... - motyogott.

- Már értem, miért tudtad olyan hamar elkapni a drogos csajt. - bólogattam.

- Az csak részben köszönhető a kosárnak. A labdasport mellett még futó is voltam, igazi sprinter. - magyarázott tovább. - Ja és, dolgoztam az itteni rendőrségen is! - vonta meg a vállát.

- Áh, már értem. - vittem egy kis színt a hangomba. - És mi van a családoddal? - tettem fel az újabb kérdést.

- A családom... - nyelt egy nagyot - nos, ők már nem élnek. - váltott hangja játékosból szomorúra. - Aznap, mikor a balesetem volt, üzleti útra mentek, és nem tudtak bejönni hozzám. Helyette küldtek egy virágcsokrot - fordult az említett tárgy felé, mire én is vetettem rá egy pillantást - pont ilyet. - nyugtázta. - Az úticéljukat már nem érték el. Egy ámokfutó a semmiből beléjük rohant, amikor le akartak fordulni, és mind életüket vesztették. - ezen emlékek megosztása közben könnycseppek jelentek meg szemében.

- Részvétem. - suttogtam .

- Köszönöm. - bólintott.

- Miért jöttél ide?

- Tulajdonképpen... - szipogott - az véletlen volt. Miután kiengedtek , nem volt senkim , akihez mehettem volna, ezért úgy döntöttem, új életet kezdek valahol máshol. Megnéztem a leggyakrabban vett repülőjegyek listáját, és megakadt a szemem Koreán. Azt gondoltam elég messze van ahhoz, hogy mindent újra kezdhessek, így hát idejöttem. És most itt vagyok. - nevetett fel fájdalmasan.

- Értem.

Néma csend telepedett ránk, amit meg akartam törni, de ötletem sem volt, hogyan.

"Lehet jobb lenne már mennem...a srácok aggódni fognak..."

- Jimin... - szólított meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. - Szerinted... szánalmas vagyok...? - gyűltek újra könnyek a szemébe.

- Miből gondolod, hogy az vagy? - lepődtem meg érdekes kérdésén.

- Elmenekültem a múltam elől... Nem tudtam felvállalni azt, hogy ott maradjak... Gyáva vagyok, gyenge és szánalmas. - tört ki zokogásban.

Fájdalom nyilallt a szívembe, hogy így láttam őt. Nem akartam mást, csak azt, hogy újra mosolyogjon.

Közelebb hajoltam hozzá, és letöröltem könnyeit, majd a szemébe néztem.

- Nina, te vagy a legbátrabb, legerősebb lány akivel valaha találkoztam! Ne aggódj ezek miatt, oké? - mosolyodtam el a végén, miközben egy újabb könnycseppet töröltem le arcáról.
- O-oké... - szipogott.
- Remek! - pattantam fel. - Ne haragudj de nekem most mennem kell... De mielőtt kimegyek azon az ajtón... - böktem a hátam mögé - szeretnélek még egyszer mosolyogni látni.