„- Sajnálom...-suttogta. - Nem akartam...

- Nem úgy tűnt...-vágtam a szavába.

- Meg volt rá az okom, amiért úgy viselkedtem veled...

- Valóban? - emeltem fel a hangom. - Ezek szerint, te is jössz nekem egy magyarázattal... - fontam össze karjaim magam előtt.

- Igen... -sóhajtott.

- Hallgatlak. "  

Jimin POV :

Karba tett kezekkel kezdett el fürkészni engem, tekintetéből tisztán ki lehetett olvasni felháborodottságát, amit csak egy helyénvaló magyarázattal lehet csillapítani. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, miközben fejem lehajtottam, majd ismét a lányra néztem, és elmeséltem neki az Én történetem.

"El sem hiszem, hogy elmondom neki....valami baj van velem..."

- Régebben, amikor a népszerűségünk a teendőinkkel együtt nőni kezdett... - vettem fel a mesélés fonalát, és abban a pillanatban nem éreztem magam többnek holmi mesemondónál.Nem is tudom, mikor történt velem utoljára, hogy a bizalmamba fogadjak valakit. - a menedzserünk és a feljebbvalók közös megegyezés alapján döntöttek úgy, hogy alkalmaznak mellénk asszisztenseket. Névtelenül hirdettük meg az állásokat, a jelentkezők semmit sem tudtak azon kívül, hogy asszisztensi állásra keresnek alkalmas embereket. A többiek jól jártak, ugyanis olyan személyeket kaptak, akik tényleg az ő javukat akarták, és mindenben készek voltak segíteni. Igazi barátként tekintettek rájuk, nem pedig egy bálványra, akinek minden óhaját-sóhaját lesni kell, szőnyeget kell a lába elé fektetni, és még a széltől is óvni kell, miközben folytonosan , őrülten rajongva ugrálja őket körbe. - felálltam, és az ablakhoz sétáltam, közben kifújtam egy kis levegőt , és a kilátást kezdtem tanulmányozni. - A többiek már évek óta itt dolgoznak, és állítom, jó emberek. Azonban én... - kisebb hatásszünet után felé fordultam, tekintetem ismét az övével került szinkronba - elűztem az én asszisztenseimet. Mindet. Eleinte ők is barátként kezeltek , ugyanúgy, mint a többiek esetében, de egy idő után kihasználtak, sőt, még zsaroltak is. Néhány ilyen csalódás után az ember megtanul rideg lenni, és bizalmatlan. - Ismét helyet foglaltam, habár most nem a székbe ültem vissza, hanem a lány ágyának a szélére, amin igencsak meglepődött, de tekintete hamar komolyra váltott, és ismét figyelt arra amit neki mondok. - Én csak... nem akarom, hogy újra megtörténjen...!

Fejemet lehajtottam, ökölbe szorított kezemmel megtámasztottam a homlokomat.

" Gondolhat ezek után bármit, én elmondtam az igazat."

Ekkor váratlan dolog történt, Nina a vállamra tette a kezét, mire felé kaptam a fejem, és kerekedő szemekkel néztem rá.

- Teljes mértékben megértelek, Jimin. - mondta halk, mégis nyugtató hangon,közben mosolygott. Az a mosoly arra késztetett, hogy viszonozzam azt.

Talán tovább is tartott, mint gondoltam, így hát gyorsan felpattantam, majd megköszörültem a torkom.

- Nekem most mennem kell.... - böktem az ajtó felé, majd elsiettem.

Sem a folyosón, sem a recepciónál nem láttam Hae Rint, ebből gondoltam, hogy hazament, így én is hasonlóképp tettem. Miután kiértem a kórházból, megcsörrent a telefonom.

- Igen?

- Jimin! Hogy van Nina? - kérdezte izgatottan Taehyung a vonal másik végén.

- Nem lesz baja - nyugtattam őt.

- Huhh, ennek örülök! - fújt ki egy nagy adag levegőt megkönnyebbülve.

- Hamarosan ott leszek. - bontottam a vonalat, és útnak indultam, vissza a Dormba.

Nina POV :

Jimin csak úgy kiviharzott a szobából, én pedig értetlenül néztem utána.

- Ez a srác hihetetlen - tört fel belőlem egy kisebb nevetés, majd magam elé meredve elgondolkoztam.

"Tényleg megértem őt. Nem könnyű az embernek , ha olyan történik vele, mint ezzel a sráccal. Azt hiszem, én is tudnék mesélni egyet s mást a bizalomról és egyéb nyalánkságokról. De, miért sajnálom őt...? Nem kellene, hogy ennyire érdekeljen annak az embernek az élete, akit utálok..."

Nagyon meglepődtem, hogy képes volt ezt elmondani. Nem láttam őt másnak, csak egy átlagos srácnak, semmi többnek. Már, nem mintha amúgy nem így látnám őt, tudom, hogy az idol életet leszámítva ő is olyan mint bárki más. Nem rajongok érte, egyenrangú, élő lényként kezelem őt is, és a többieket is.

Belegondolni is rossz, ha az ő helyébe próbálom magam képzelni.

- Brrrrr - kirázott a hideg, mire összerezzentem. Hirtelen eszembe jutott egy nagyon fontos dolog.

"Azt hiszem, ezúttal tehetek egy kivételt, és megpróbálhatom másképp nézni a dolgokat..."

Hirtelen rossz érzés kerített hatalmába, mintha elfelejtkeztem volna valami nagyon fontosról.

És akkor, a felismerés ismét belém hasított: CHAE IN!

- Chae In....! - kétségbeesetten kaptam a telefonom után, és tárcsáztam az utolsó személyt, akivel beszéltem, Hae Rint.

- Nina! De jó hogy hívsz! Mi újság? - szólt bele vidáman drága barátnőm.

- Rin! Kérnem kell egy óriási szívességet tőled! - hadartam.

- Miről lenne szó? - váltott hangja komolyabbra.

- Emlékszel a kutyámra, Chae In-re? Rá kellene vigyázni amíg ki nem engednek....-magyaráztam barátnőmnek az adott helyzetet.

- Nem probléma! - vágta rá vidáman.

- Köszönöm Rin! - hálálkodtam - a kulcsom nálad van?

- Igen, kiesett a kocsiban amikor bevittelek.

- Oké , akkor rád bízom a kis mókamestert! Szia ! - bontottam a vonalat.

"Oké, ez a gond megoldva, jöhet a másik kettő. "

Aggasztott a dolog, hogy Jimin ennyire bizalmatlan, és úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy ledöntsem azokat a falakat, amiket az évek során maga köré épített.

- Valamit tennem kell...de mit...?- hümmögtem.

Meg akartam neki mutatni, hogy én nem vagyok olyan, mint a többiek, és agytekervényeim rögtön rá is álltak a terv előkészítésére.

Azonban volt más is, ami aggasztott, mégpedig az az aranyos kis sebecske - ami , nem mellesleg nemhogy kicsi nem volt, hanem valóságos szakadék az emberi testen - amiről fogalmam sem volt, mennyi idő alatt fog rendbe jönni.

"Valószínűleg járnom kell majd rehabilitációra vele...Tisztára úgy érzem most magam, mint amikor meccs alatt eltörtem a karom. Mondjuk, az izgalmasabb esemény volt, mint ez utóbbi eset..."

Gondolataimba mélyedve nyomott el az álom , és csak arra eszméltem fel, hogy már reggel van, és egy nővér a reggelimet tálalja.