Jimin POV

- Nina! - rohantak oda az összeesett lányhoz kétségbeesetten a többiek. Nem tudtam felfogni mi történik. Lefagytam. Ezelőtt még nem történt ilyen velünk.

Arra eszméltem, hogy Namjoon hyung telefonál.

- Igen, hyungnim, eszméletlen. Tudom, de valakinek kórházba kell vinnie. - vitatkozott a menedzserrel, majd dühösen letette a telefont. - Mi nem vihetjük be, hyungnim szerint túl veszélyes. - magyarázta el a többieknek a helyzetet.

- Majd én beviszem. - jelentette ki Hae Rin. Mindenki bólintott, majd V és Hope hyung segítettek levinni a még mindig eszméletlen lányt.

- H-hé, srácok... Ugye az ott nem az amire gondolok? - mutatott a padlóra Jungkook , remegő kézzel. Mind dülledő szemekkel fordultunk abba az irányba,amerre ő mutatott.

- Attól tartok, ez az... - állapította meg Jin.

- Mi történhetett? - kérdezte Yoongi, miközben a padlón éktelenkedő vörös tócsát tanulmányozta.

- Utánuk megyek. -mondtam, és elhagytam a szobát.

Ez a lány...mégis hogy merészeli ezt tenni velünk?Mindenki miatta aggódik... Chh
Gyorsan álcáztam magam, és a kórházba siettem. Szerencsére senki sem ismert fel. A recepciós nagyon kedves és segítőkész volt, így hamar megtaláltam a szobát.
Azonban mielőtt benyitottam volna, megtorpantam.

"Nem lesz semmi baja...ugye?"

Nem értettem saját magamat sem. Egyáltalán miért vagyok ideges? Miért aggódom egy ilyen jelentéktelen, minden lében kanál nőszemély állapota miatt? Megráztam a fejem.

"Erős lány, nem lesz semmi baja." nyugtattam magam.

Hang nélkül léptem be a szobába, ahol egy aggódó Hae Rin fordította felém tekintetét.

-Te meg mégis hogyan...? - háborodott fel, de gyorsan le is csendesítettem őt. Nem akartam, hogy az Inas felébredjen.

Lassan az ágy felé közelítettem, közben alaposan szemügyre vettem azt a személyt, aki rajta feküdt.

Ez a lány, aki mindig erősnek mutatja magát, aki nem fél szembeszállni még az ördöggel sem, és aki egyfolytában az idegeimre megy, most ott volt előttem, gyengén, védtelenül, összetörve. Rossz volt őt így látni. A szívem akkorákat dobbant, hogy szerintem még Hae Rin is hallotta. Lenyeltem egy gombócot, ami hirtelen a torkomban termett, majd csendben leültem az ágy melletti székre, és Hae Rinre néztem.

- Mit mondott az orvos?

- Nincs valami jó bőrben a kisasszony...-kezdte el felvázolni a helyzetet- Magas láza van, valószínűleg egy elég csúnya seb miatt, amit nemrégiben szerezhetett... Azt is mondták, hogy hiába látta el magának, elfertőződött a felület, a seb pedig felnyílt amikor valami nehezet emelhetett...

- Értem... -hümmögtem. Visszagondolva, eléggé furcsa volt...aznap, mikor kimentett a kukás incidens után, sokáig fogta a vállát... Azt ne mondd, hogy akkor sérült meg...!Ma pedig elküldtem azokért a csomagokért, és ő végig cipelte azokat.... Valószínűleg akkor nyílhatott fel a sebe... Hogy én mekkora hülye vagyok!! Ninára néztem, aki úgy tűnt, kezd magához térni.

- Rin, magunkra hagynál minket egy időre? - néztem rá komoran.

- Felőlem - vonta meg a vállát, majd kiment.

Nina POV :

Valakik beszélgettek. Nem ismertem fel a hangjukat. Egy kéz érintését éreztem a kézfejemen. Ki lehet az?

" A szemhéjam olyan nehéz , nem tudom kinyitni a szemem...gyerünk csajszi, szedd össze magad...!!"

Nehezen bár, de sikerült kinyitnom a szemeimet. Egy kórházi ágyon fekszem, infúzióra vagyok kötve , és Jimin a kezemet fogja...

Jimin...fogja...a kezem....biztosan lázálom. Ilyen az életben nem történhet meg. És mégis, érintése annyira valódi....

Na álljunk csak meg!!! Szemeim még jobban felnyíltak, az erőm egy pillanat alatt visszatért, és hirtelen felültem az ágyon. Újabb hiba. A vállamba mérhetetlen fájdalom nyilallt, muszáj volt odakapnom, és rászorítanom.

-Mit...keresel...itt? - sziszegtem.

- Valakinek itt kell lennie veled... -rántotta meg a vállát - és azt hiszem, jössz nekem egy magyarázattal... -nézett a szemembe.

Remek. Lebuktam.

- Te vagy az utolsó ember, akinek megengedném, hogy így lásson... -morogtam.

- Ez már csak így megy. Szóval, halljam! - erőlködött.

-Nincs mit mondanom...-fordultam az ellenkező irányba.

- Na, mondd már! - erősködött tovább.

-Mégis mit?! - mordultam rá.

- Azt, hogy hogyan sérült meg a karod, mondjuk. - előrehajolt, szemeivel pedig fürkészni kezdett.

- És ha nem akarom? - akadékoskodtam.

- Sajnálatos, márpedig meg fogod tenni. - vonta meg a vállát.

- Ugyan miért?!

- Mert én azt mondtam! - hajolt közelebb hozzám.

Nem tetszett,hogy az én taktikámat használja fel ellenem. Bár,meg kell hagyni, hatásos módszer.

"Park Jimin....utállak."

- Legyen. -sóhajtottam. - Aznap, amikor csapdába estél a kukában, mindannyian téged kezdtünk keresni. Egy alak meglökött, és nekiestem valami élesnek, ami ennek a sebnek az okozója -mutattam a vállamon lévő kötésre -de nem foglalkoztam vele, tovább kerestelek. Végül meg is találtalak abban a bűzlő szemetesben. -erőltettem gúnyos mosolyt az arcomra.

- Igen, ismerem a sztorit, meglepő módon -gúnyolódott.

- Ha ismered a sztorit, akkor jól tudod, hogy ezzel a vállal nyomtam a szemetes fedelét többször is, ezzel a kézzel húztalak ki onnan, és azokat a rohadt csomagokat is úgy cipeltem oda a stúdióba. - hadonásztam, már amennyire a kötés, és a fájdalom engedte. - A seb is út közben szakadt fel.

- Ostoba lány...- rázta meg a fejét- miért rejtegetted?! Így csak rosszabb lett...

Nagyon meglepődtem. Nem volt rá jellemző ez a fajta viselkedés. Szavaiból nem a szemrehányás és a harag tükröződött, sokkal inkább a megbánás,és az aggódás. Az arcáról tisztán le lehetett olvasni az aggodalom jeleit.

"Az nem lehet... a Nagy Park Jimin...aggódik?!"
- Nem akartam, hogy bárki tudjon róla... Főleg Te nem ... -suttogtam.
- Miért is? - nézett rám kíváncsian.
- Mert utálom, ha valaki sajnál, vagy lenéz, csak azért mert a gyengébbik nemhez tartozom. -böktem ki végül. - Szerinted miért hajtok annyira munka közben?! - gyűltek könnyek a szemembe. - Megmondom neked, azért, mert azt szeretném, ha egyenrangúként tekintenének rám!
Jimin csak ült, és nem mondott semmit. Csend telepedett közénk. Ő a szék karján kezdett dobolni az ujjaival, míg én könnyeimet töröltem le. Végül ő volt az, aki megtörte a csendet.
- Sajnálom...-suttogta. - Nem akartam...
- Nem úgy tűnt...-vágtam a szavába.
- Meg volt rá az okom, amiért úgy viselkedtem veled...
- Valóban? - emeltem fel a hangom. - Ezek szerint, te is jössz nekem egy magyarázattal... - fontam össze karjaim magam előtt.
- Igen... -sóhajtott.
- Hallgatlak.