Tora, kedves, túlságosan siettél ezzel az ajándékkal! Imádom! De mit képzeltél, egy hónapig nem foglak meglátogatni?

Sok dolgom van a féléves vizsgák miatt, de az iskola és a tanulás olyan kevéssé érdekel... Minden nap csak elúszik a fejem fölött (sokkal könnyebb úgy átvészelni a jelenlétet, hogy csak a testem van ott, és kikapcsolom az agyam), ha gondolkozom is napközben, szinte csak te jutsz eszembe, mert te vagy az életemben az egyetlen reményteli dolog, és az egyetlen, ami nem fájdalmas.

Rászoktam, hogy éjjel-nappal fehér zaj szóljon a fülemben, ami minden támadást kiszűr. (Ezzel nyomom el azt a beteges félelmet, hogy folyamatosan a hátam mögé nézek, nem követ-e valaki, ahogy korábban tettem, de belefáradtam, úgysem segített semmit, hogy előre láttam.) Senki és semmi nem ér el hozzám, ha nem akarom – cserébe a barátaid is halálra rémisztenek, ha beszélnek hozzám, de nem veszem észre, és valamelyikük megérinti a karom vagy a vállam. Már hozzászokhattam volna az érintésükhöz, de ösztönösen összerezzenek, mert ilyenkor mindig durvaságot várok, és az arcom sem marad olyan sima, mint szeretném, ha Mikey óvatlanul megszorítja a csuklómat. Nincs ott semmi, amiért idegeskedned kellene... De azért nem szeretem, fájdalmas tud lenni.

De nem akarom, hogy bármelyikükre haragudj miatta, előttük próbálok egy „minden rendben van" arcot mutatni. Neked nem hazudok többé, Tora: semmi sincs rendben, de ez csillapul, ha veled vagyok. Azt hiszem, szeretlek. Le mertem írni, de soha ki nem mondtam volna, még az összes eddigi biztató szavad sem lenne elég hozzá.

Azt hiszem, visszavonom a levél bevezetőjét: én meglátogatnálak, de akarsz-e látni engem ezek után?

Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

Y/N

2006. december 07.