Mire hazaért, már legalább tíz sms várta, ő mégsem érzett erőt, hogy akár egyet is elolvasson. Ledobta csuromvizes ruháit, és beállt a zuhany alá, hogy felmelegítse lehűlt testét. Reszketni kezdett. Hiába volt a víz tűzforró, őt mégis a hideg rázta. Nem volt hozzászokva se az emberek társaságához, se ahhoz, hogy nyilvánosan csináljon olyan dolgokat, amikkel megbotránkoztat másokat. Mégis mit gondolt William? Hiszen ő tudhatná a legjobban, hogy milyen az, ha a másságáért lenézik. Nem ezért bujdokolt évekig? Ráadásul tudta, hogy neki ő az első...

Emlékezett a dühös szempárra, ami kissé megrémisztette. Nem ilyennek ismerte meg a fiút. Mindig maga volt a megtestesült jóság és szeretet. De mit is gondolt? Hiszen nem létezik ilyen ember. Nem lehet mindig boldognak és kedvesnek lenni, mert egyszer eljön egy pillanat, ami teljesen felforgathatja az ember érzéseit. Talán csak nem akarta észrevenni, hogy Williamnek van egy másik oldala is. Lehet, hogy megírt pár rossz tulajdonságot, de élőben átélni mégis más volt.

Nem bírta tovább. Elzárta a csapot, gyorsan megtörölközött. Felkapta a telefont, besietett a szobájába, és befeküdt az ágyba. Miközben a telefonja rezgett a párnája mellett, azt kívánta, bárcsak a szülei mellette lennének, és átölelnék, mint akkor, mikor rosszul érezte magát.

Mikor felébredt, a nap sugarai kezdtek utat törni maguknak a szürke fellegek között. Nem érezte jól magát. Mintha az éjszakai hideg bekúszott volna az ablak résein, és lassan a bőre alá férkőzött volna. Mikor a homlokához ért, érezte, tűzforró. Megijedt. Mióta szülei meghaltak, nem volt annyira beteg, amin egy kis fájdalomcsillapító vagy egyéb gyógyszer ne segített volna. Próbált felülni, de gyengeség fogta el. A telefonért nyúlt, de mire megfogta, erőt vett rajta az álmosság, és elszenderedett.

Mikor kinyitotta a szemeit, sötétség fogadta. Szomjasnak érezte magát, miközben alig tudott nyelni. Felfogta, ilyen állapotban aligha jutna le a konyhába. Bágyadtan nézett körül, a telefonját kereste. Szerencsére még nem merült le. Csak három betűt bírt begépelni, azt küldte el, aztán erőt vett rajta a fáradtság.

A következő ébredés olyannak tűnt, akár egy álom. A nap sugarai megvilágították William arcát, aki úgy ült az ágya szélén, akár egy földre szállt angyal, és a kezét fogta. Valami hűst érzett a homlokán, ami próbálta elűzni ezt a borzalmas bágyadtságot, de ő nem bírta nyitva tartani a szemeit, és újra elaludt.

Mikor felébredt, a szobában sötétség uralkodott. Fel akart ülni, s mikor érezte, hogy talán menni fog, hirtelen fény vakította el. A következő pillanatban William termett ott az ágyánál, s hevesen jelelt.

„Hogy érzed magad?"

„Éhesen, szomjasan, izzadtan."

A fiú odaadott neki egy pohár vizet, mire ő mohón inni kezdte. Köhögve tartotta el magától a poharat, miközben William megpaskolta a hátát.

„Csináltam egy kis levest. Felhozzam neked?"

David bólintott, s a párnákra dőlt. Tekintete tiszta volt, a bágyadtság kezdett eltűnni. Megtapogatta a manduláit, duzzadtak voltak. Pár perc múlva William egy tálcán levest hozott.

„Hogy jöttél be?" – kérdezte, mielőtt elvette volna az ételt. William csak később válaszolt.

„Nyitva hagytad a bejárati ajtót. Ki is rabolhattak volna!" – feddte meg.

Tovább akart kérdezősködni, de gyengének érezte magát, és az étek mintha élettel töltötte volna meg. Torka szinte felsikoltott örömében, ahogy a meleg leves végigfolyt rajta.

William aggódó tekintettel figyelte őt. A keze picit remegett, miközben a kanalat emelgette. Rossz volt ilyen védtelennek és gyengének lenni más előtt. Miután elfogyasztotta az ételt, újból hátradőlt, és kifújta magát.

„Miért jöttél?" – kérdezte, miután William letette a tálcát az íróasztalra.

„Mert te hívtál."

David nem értette, hogyan hívhatta volna, aztán a fiú megmutatta neki az sms-t: SOS.

„Öntudatlanul írtam."

„Nem érdekel. Bajban voltál, és én jöttem."

Próbálta kifürkészni, mire gondolhat a fiú. Szemeiből megannyi érzés sugárzott.

„Nem tudom, emlékszel-e, de adtam neked lázcsillapítót."

„Nem emlékszem." – ingatta a fejét.

„Nem baj."

Nézte William szomorú arcát. Hova tűnt a boldogság, ami mindig rajta tündökölt?

„Milyen nap van ma?"

„Vasárnap."

David szemei kikerekedtek, tehát egész hétvégén az ágyat nyomta, William pedig ápolta.

„Elmondanád végre, hogy mi történt péntek este?"

William arca megrándult. Szemeit lesütötte, kezeit tördelni kezdte. David odahajolt, s megérintette. Mikor tekintetük egybeforrt, látta a bűntudatot, ami belülről mardosta.

„Daniel Sarah volt pasija."

David meghökkent, erre igazán nem számított.

„Ha tudtam volna, nem hívtam volna meg." – jelelte.

„Tudom." – bólintott. – „Amikor megérkezett, Sarah kiborult, mert bár ő szakított, mégis mély sebet ejtettek rajta. Emlékszem, hetekig sírt a vállamon. Én meg biztattam, hogy minden rendbe fog jönni, hogy jó döntést hozott, mert ha Daniel nem változik, akkor végül úgyis ugyanide jutottak volna, csak sok-sok elvesztegetett idő árán."

David hátradőlt, befészkelte magát a takaró alá, s figyelte a pergő ujjakat.

„Mikor megláttam, hogy leül hozzád, féltékeny lettem. Úgy éreztem, így akar bosszút állni Sarah-n, kihasználva téged. Ezt nem akartam, de nem tudtam, mit tehetnék, vagy inkább gyáva voltam bármit is lépni. Elviseltem ezt, mert reméltem, hogy közben a levelek hatására megismersz, és belém szeretsz. Közben persze minden nap arra gondoltam, hogy eléd kellene már állnom, mielőtt baj történik."

„És mit mondott, amiért meg kellett csókolnod ország-világ előtt?" – kérdezte kíváncsian.

William lesütötte a szemeit. Nagy levegőt vett, majd jelelni kezdett.

„Azt mondta, hogy megcsókolt téged."

Felnézett, majd kereste David tekintetét, aki nem tudta állni a pillantását. William elkomorult.

„Azt hittem, csak hazudik, ezért meg akartam mutatni, hogy te hozzám tartozol."

„Szemét húzás volt." – jelelte kissé mérgesen. – „Mármint annyiszor csókolhatsz meg, amennyiszer akarsz, de ha csak miattam akarod. Borzalmas volt úgy ott állni, hogy közben önző módon kiadtál minket másoknak. Hogy a csókunkat arra használtad, hogy fitogtasd az erőd."

„Tudom, de féltékeny voltam." – próbált mentséget találni.

„Képzeld el, én is, mégsem támadtalak le mindenki előtt!"

William kérdőn nézett rá.

„Kire voltál féltékeny?"

David arcát hirtelen elöntötte a pír. Szemeit lesütötte, inkább még jobban magára húzta a takarót, mint aki szeretne most azonnal elbujdosni.

„Kire voltál féltékeny?" – kérdezte ismét.

David lassan eljelelte Sarah nevét, mire William nevetni kezdett, ő pedig dúlva-fúlva a fejére húzta a takarót. Aztán megérezte kedvese súlyát, ahogy reá nehezedik, és próbálja a takarót lerántani róla. Mikor sikerült, egy teljesen más William fogadta.

„Ő csak egy barát. Én pedig meleg vagyok. Érted? Me-leg."

David próbálta elfordítani a tekintetét, de szerelme nem engedte.

„Ráadásul szeretlek."

David arca egyre vörösebb lett.

„Ezt még nem mondtad nekem."

„Dehogynem." – mosolygott. – „Százszor a bőrödre suttogtam, miután szeretkeztünk. Néha pedig csak úgy kimondom, pedig tudom, hogy nem hallod. De ha még nem is mondanám ki, talán nem érzed?"

David belátta, hogy igaza van. Ha még nem is jelelte el neki eddig a pillanatig, minden erre utalt. A levelek, a jelelés, a sütik, a csókjai, az éjszaka, a mosolya, a tekintete...

„És a másik dolog?" – kérdezte félve.

William kérdőn nézett rá.

„Mintha az együtt töltött éjszakánk óta távolságtartóbb lennél."

„Mert azt mondtad, ez túl gyors, és talán tényleg igazad van. Annyira rég vártam már rád, és most, hogy végre az enyém vagy, nem tudom, hogyan kezeljem ezt az egészet. Ha nem vagy mellettem, legszívesebben ötpercenként írnék neked sms-t, de félek, hogy megijedsz tőlem, ahogy az éjszakánk utáni reggelen. Mikor láttam, hogy nem vagy mellettem, és egy szó nélkül elmentél volna... Nagyon rosszulesett."

David elszégyellte magát, ő erre nem is gondolt.

„Akkor azért nem érintettél meg a cégnél?"

„Egyrészt igen, másrészt, mert féltem, hogy ha megteszem, talán többre vetemedek. Behúználak a férfi WC-be és percekig csak csókolnálak. Viszont azt se akarom, hogy ez jusson eszedbe a kapcsolatunkról. Kívánlak, de nem egy WC-fülkében akarlak a karjaimban tartani. Sajnálom."

David megfogta a kezét és elmosolyodott.

„Akkor most megcsókolnál?" – kérdezte félve, s mikor épp odahajolt volna hozzá, torkába nyilallt a fájdalom.

„Inkább ne!" – tolta el. – „Beteg vagyok."

William elvette a kezeit, s lágyan az ajkaira simult. Mikor elhúzódott, határozottan jelelni kezdett:

„Azt hiszem, mondhatjuk, hogy mi egy pár vagyunk."

David elmosolyodott, majd bólintott.

„Akkor, légy szíves, engedj magad mellé!" – kezdett el vetkőzni.

Mikor William hátulról hozzásimult és átölelte, kissé megnyugodott. Majd a kellő pillanatban elmeséli, mi történt Daniel és ő közte, de az most nem ez a pillanat. És el kell mondania, hogy miért nem kedveli Sarah-t. Úgy érezte, hogy ez a párkapcsolatosdi nem olyan egyszerű, mint a filmekben, viszont biztos volt abban is, hogy teljesen megéri a fáradságot.

William erősen szorította, miközben valamit a tarkójába suttogott. Biztos volt benne, hogy azt a bizonyos szót, amit világ életében hallani szeretett volna, s a füle helyett a szíve hallotta meg.

Vége