David ott állt a háza előtt, nem tudta, mit tegyen. Kissé remegve nyitotta ki a bejárati ajtót. William, mint egy jó kisfiú, a hátánál várt. Mikor megfordult, félénken intett, hogy kerüljön beljebb. A fiú azonnal szót fogadott, követte őt az előszobába. Amint bezárta maga után az ajtót, felkapcsolta a villanyt, megfordult, mire William közeledő alakja fogadta. Egy kicsit meghátrált, de nem volt hova menekülnie, és talán nem is akart. Elég volt az utóbbi tizenhat év meneküléséből. Ez után az este után pláne. Már este tízre járhatott, és ők átbeszélték, illetve átjelelték az egészet. Ujjai már kissé fájtak, régen kellett ilyen sokat használnia őket. William pedig mindent tudni akart róla. Az se foglalkoztatta, hogy néhányan megbámulják. Teljesen természetesnek vette, hogy ők így beszélgetnek, és ez jólesett Davidnek. Furcsa módon nem érezte, hogy bármit is el kellene titkolnia a fiú elől. Nem érthette senki, hogy miről beszélgetnek, így mindent kitárhatott, amit akart, legalábbis ami belefért ebbe a pár órába. Először persze rettenetesen izgult, de William csillogó, érdeklődő tekintete megnyitott benne egy csapot, amit eddig zárva tartott.

Persze ő is kíváncsi volt, és nem értett dolgokat, mire a fiú felvilágosította, hogy a munkatársnője tényleg csak jó barát, és ne lepődjön meg, ha néha-néha megpuszilja, még kell neki egy támasz a szakítás után. A cég dolgozóinak címét pedig tárolta a rendszerük, így könnyű volt megtalálnia ezt a házat, csupán David nevére volt szükség, de azt egy kis kérdezősködés után sikerült megtudnia. David megkérdezte, hogy nem zavarja-e, hogy ő nem hall, mire elmosolyodott, és nemet intett. Akkor érezte úgy, hogy talán neki is van remény a boldogságra.

William olyan közel hajolt hozzá, hogy lehelete súrolta a homlokát. Megborzongott, szíve őrült kalapálásba kezdett. Ahogy a fiú megcsókolta, szinte megállt az idő. Ajkai puhák voltak, csókja félénk. Nem lehetett összehasonlítani se az álombeli csókkal, se Danielével, az övé kemény volt és kissé követelőző. William ujjaival lágyan megcirógatta a fülét, mire újból megborzongott. Önkéntelenül húzta magához a fiút, mire ő felbátorodott, s csókja hevesebbre váltott. Mikor eltolta magától, már erősen zihált, lábai kissé megremegtek, így nekidőlt az ajtónak.

„Jól vagy?" – jelelte a fiú.

Bólintott, de nem tudta, vajon képes-e leplezni, mennyire felizgult, csupán egy csóktól. A szüzességnek is vannak hátrányai, bár nem biztos, hogy ezt annak kell tekintenie.

William közelebb húzódott volna, de ő inkább újból eltolta.

„Baj van?" – nézett rá kérdőn.

David nem tudta, mit feleljen. Baj? Talán, hiszen úgy viselkedik a teste, mint egy tizenhat éves kamaszé.

„Azt hiszem..." – szemeit lesütötte – „...picit felizgultam."

William gyengéden megfogta a kezét, és magához húzta. Mikor testük összesimult, érezte, a fiú is hasonló helyzetbe került. Végül elhúzódott tőle, s először fel sem tudta fogni, hogy azt jeleli, most már indulnia kell. Csalódottságot érzett, és némi zavart, mert arra számított... Végül is, mire számított? Hogy végre megtörténik? Még ha ismeri is a fiút, mégis csak ez volt az első igazi randevújuk. Ráadásul fel sem készült az egészre, egyikük se.

William még egyszer megcsókolta, elköszönt tőle, ő pedig felbaktatott a fürdőbe, hogy vegyen egy hidegzuhanyt.

Reggel a telefonján két üzenet várta. Az egyiket éjfélkor írták, de akkor ő már javában aludt. Kifárasztotta, hogy nem egyszer kellett könnyítenie magán. A hideg zuhany nem sokat segített. Mikor megnyitotta, William üzenete várta.

Szia!

Először is meg akartam köszönni a csodás estét. Nagyon jól éreztem magam. Esetleg holnap, vagyis ma megismételhetnénk, ha nem leszel túl fáradt.

Jó éjszakát!

A Te már közel sem titkos hódolód

A másik üzenetet csak pár perce írta. David gyorsan olvasta tovább.

Jó reggelt!

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én alig tudtam elaludni. Folyton csak rád gondoltam. A csókjaidra. Remélem, nem voltam nagyon béna, nincs benne elég tapasztalatom. Esetleg gyakorolhatnánk ma is... De előtte egy újabb randevú? A helyszín hadd legyen meglepetés.

Alig várom, hogy ma láthassalak. Légy jó!

William

David nagyot sóhajtott, miközben visszadőlt a hátára. Úgy érezte, mintha belepottyant volna egy mesébe, vagy mintha egy felhőn lebegett volna. Szeretett volna mihamarabb beérni a munkahelyére, habár tudta, az idő csak miatta nem fog gyorsabban telni. De a tudat, hogy a fiú közel van hozzá, csupán tíz emelettel lejjebb, megrészegítette. Nem tudta, hogyan kellene ezután viselkednie. Csak azt tudta, hogy izgatott és boldog. Rég érezte már magát ilyen jól.

Vidáman megreggelizett, aztán megnézte magát a tükörben, és bár nem változott igazából semmi, mégis úgy vélte, hogy muszáj átöltöznie, találni egy jobb inget, vagy egy újabb pulóvert, bármit, csak jó benyomást tegyen Williamre.

Randevú – ismétlődött újra és újra az elméjében. Azt hitte, hogy ez számára lehetetlen, és mégis, mikor ott ültek egymással szemben és jeleltek, olyan természetes volt az egész, mintha régi barátok lettek volna. Mikor figyelte a fiú kezeit, kissé elszomorodott, mert ha hallotta volna, miket mond, akkor végig a szemeibe nézhetett volna, s gyönyörködhetett volna a csillogásukban. William olyan melegséget sugárzott magából, mellyel még sosem találkozott. Szüntelen mosolygott, tisztán látszott rajta, mennyire boldog.

Borzongás járta át, ahogy a fiúra gondolt. Most először volt olyan izgatott, hogy szíve csaknem kiugrott a helyéről. Megannyi könyv és film, amit erről olvasott, vagy látott, mind értelmet nyert. Ő pedig mosolyogva nyugtázta, hogy életében először talán tényleg szerelmes, és minden perc túl hosszú, míg a találkozásukra vár.

Mikor megérkezett a munkahelyére, meglepődött, William ott várta az aulában. Ajkai mosolyra húzódtak, aminek hatására a fiú is elvigyorodott.

„Szia" – jelelte neki, majd megdermedt. Először használta a jelelést munkatársai előtt. Körbenézett. Látta, hogy páran őt figyelik. Arca komorrá vált, de a másik pillanatban William már ott is termett előtte, és vidáman jelelt.

„Már nagyon vártalak" – mosolygott szüntelen.

David vonásai ellágyultak.

„Én is hasonlóan érzek."

„Most mennem kell dolgozni, de örülök, hogy láttalak." – érintette meg lágyan a karját, ami megborzongatta Davidet.

„Rendben." – bólintott.

Miközben beszállt a liftbe, észrevette a figyelő tekinteteket. Lesütötte a szemeit, s addig nem is nézett fel, míg meg nem érkezett a tizedikre.

A munka közel sem ment olyan jól, mint szokott, mert a gondolatai folyton elkalandoztak. Vagy az elmúlt este járt a fejében, vagy a következő randevú édes ígérete. Úgy érezte, hogy már dél is elmúlt, de mikor az órájára nézett, meglepődve tapasztalta, hogy alig két órát dolgozott. Nagyot sóhajtott, felállt és útnak indult az étkező felé. Ő mindig csak délben járt le, de tudta, hogy mások ott reggeliznek vagy tízóraiznak. Talán nem lesz feltűnő, hogy ő is lemegy, talán vesz is valami kis édességet, hogy ne keltsen gyanút.

Mikor belépett a helyiségbe, meglepődött, mert többen voltak ott, mint gondolta. Pár emberre számított, erre minden harmadik asztalnál ültek. Gyorsan a pulthoz sietett, próbált úgy tenni, mintha megkívánt volna valamit, és kinézett egy tábla csokit, ami a legközelebb volt hozzá. Remélte, hogy Williamet látni fogja, de csak a lány állt ott, aki nemrég olyan bensőségesen viselkedett a fiúval.

Ahogy ránézett, a lány sejtelmesen elmosolyodott. David úgy érezte, az arcába szökik a vér. Hirtelen elkapta a csokit, s már rohant is kifelé, mikor valaki hátrarántotta. Hirtelen azt se tudta, mi történik. Ahogy a hideg csempe az arcához ért, az ijedtség erőt vett rajta. Látta a cipőket, amik lassan körbevették, s egyre csak sokasodtak. Ahogy a fájdalom a hátrafeszített karjába nyilallt, a tehetetlenség elárasztotta az elméjét. Aztán a szorítás enyhült, valaki felsegítette. William.

„Mi történt?" – kérdezte jelelve, sápadt képpel a fiú. – „Azt mondják, lopni próbáltál."

„Én nem." – esett kétségbe, s a csokira meredt. – „Csak elfelejtettem kifizetni."

Nézte, ahogy William magyarázkodni próbál a biztonsági őrnek, majd a csokit visszaadta a munkatársnőjének. A bámészkodók még figyelték, de már közel sem érdekelte őket annyira ez a kis félreértés.

Mikor William magával húzta, nem ellenkezett. Egy kis pihenőbe vezette.

„Miért nem szóltál, hogy lejössz?" – jelelte gyorsan. – „Akkor kijöttem volna, hogy lássalak."

David lesütötte a szemeit, de a fiú megfogta az állát, s felemelte.

„Miattam jöttél, ugye?"

David arcát elöntötte a pír. Tiltakozni szeretett volna, de ahogy William ujjai lágyan megfogták a kezeit, már nem érezte úgy, hogy hazudnia kellene. Félénken bólintott.

„Megcsókolhatlak?" – kérdezte William, minek hatására kikerekedtek a szemei. Habár nem volt senki a pihenőben, de hatalmas üvegajtókon lehetett bekukkantani, és kamerák is figyelték őket.

„Most nem. Sajnálom."

William megrázta a fejét, majd lágyan megcirógatta az ujjait. David hosszan nézett a csokoládé szemekbe, melyek a boldogság ígéretét hordozták.

„Most már vissza kell mennem." – jelelte, és felállt. William követte őt, s olyan közel állt hozzá, hogy azt hitte, tényleg megcsókolja. És be kellett vallania magának, hogy másra se vágyik jobban. Aztán hirtelen elfordult, s ő is követte a tekintetét. Egy nő jött be, odaköszönt nekik, majd leült az egyik asztalhoz.

William hátrébb lépett, utat engedett neki.

„Akkor délben." – jelelte, ő pedig bólintott, majd otthagyta a fiút.

David nehezen tudott megülni a helyén. Bár rossz érzése támadt, mikor arra gondolt, le kell mennie az étkezőbe, ahol pusmogni fognak róla, a fiúról, aki majdnem ellopott egy tábla csokit. Hogy lehetett ilyen figyelmetlen és szétszórt? Annyira ideges lett a lány reakciójától, hogy el is felejtette, hogy a csokoládé ott van a kezében.

Eszébe jutott, mikor először ment el vásárolni egyedül. Édesanyjának voltak aggodalmai, de eljelelte neki, hogy minden rendben lesz. Muszáj a saját lábára állnia. Ruhákat vett magának, és nem is történt semmi különös. Nem hallotta az összeget, de látta a kijelzőn, és fizetett. Mikor a szatyrokkal ki akart menni, már csak azt vette észre, hogy valaki hátrahúzza, és mérgesen tátog neki valamit. Nem értette, mi történik. Mindenki őket nézte, és kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Aztán kikapták a kezei közül a szatyrokat, és akkor megértette. Végül kiderült, hogy az egész egy hatalmas tévedés, és csak az eladó hibázott, de hiába kértek tőle bocsánatot, soha többé nem ment vissza abba az üzletbe. Pár hónapig pedig édesanyja mindig elkísérte.

Sokszor utálta a fogyatékosságát. Nagyrészt azért, mert kiszolgáltatottnak érezte magát. A hang, ami tíz évig az élete része volt, hirtelen eltűnt. Mintha hirtelen egy burokban találta volna magát, amin nem hatol át semmi. Nem hallotta, ha neki szólnak, és ha szóltak is, mit értek el vele? Mindenkinek meg kellett szoknia, hogy most már csak a szemeire támaszkodhat. Először mutogatással és írással kommunikáltak. Ha éhes volt, megsimogatta a hasát, ha el akart menni, hozta magával a jegyzetfüzetét, amit kapott, és megírta a szüleinek. Később tanult csak meg jelelni. Több társa is volt hasonló cipőben, de túlságosan utálta az életét, és akit csak lehetett, eltaszított magától. Pár évig még remélte, hogy minden rendbe jön majd, de az orvosok azt mondták, a károsodás nem visszafordítható. Ezt szülei egy darabig eltitkolták, de mikor nagyobb lett, átböngészte az orvosi leleteket.

Azok voltak élete legnehezebb évei. Szülei segítségével tudott annyira talpra állni, hogy aránylag normális életet élhessen. Persze a három évvel ezelőtti tragédia is a földre terítette, de muszáj volt erősnek lennie, hiszen nem volt más, akire számíthatott volna. Dolgoznia kellett, hogy meg tudjon élni.

Kicsit félve lépett be az étkezőbe. William ott állt a szokott helyén, vidáman integetett neki, mikor meglátta. Önkéntelenül mosolyodott el erre. Először gondolta azt életében, hogy ha most egyedül lennének, ő odamenne a pulthoz, átnyúlna felette, és magához rántaná a fiút egy forró csókra.

Szíve máris száguldani kezdett, ahogy megelevenedtek előtte a képek.

„Jól vagy?" – jelelte William aggódó tekintettel, mikor közelebb ért hozzá. – „Vörös az arcod."

David hirtelen odakapott, hogy eltakarja, de a fiú ingatta a fejét, ő pedig megadóan eresztette le a kezeit. Inkább magához vette a tálcát és ebédet választott magának.

„Gyönyörű vagy." – jelelte William, ahogy elé lépett. Kezében már ott várta kedvenc sütije. – „Ma extra finomra csináltam." – nyújtotta át neki.

David szemei kikerekedtek, lassan vette el a süteményt.

„Jó étvágyat hozzá!" – mosolygott a fiú szüntelen.

„Köszönöm." – vörösödött el még jobban, majd gyorsan elfordult, hogy az arcán végigfutó pírt elrejtse William tekintete elől.

Gyorsan legyűrte a krumplit hússal, és már fogott is hozzá a desszerthez. Mikor megízlelte, muszáj volt behunynia a szemeit, és mélyet lélegeznie, mert ez a csoda, ami a szájában volt, istenien finomra sikerült. Mikor a pult felé sandított, meglátta William arcát, ahogy ragyog a büszkeségtől. Ahogy figyelte őt, megannyi pillangó kezdett el játszadozni a gyomrában, és a késztetés kezdett rajta elhatalmasodni, hogy megérintse, hozzá simuljon, megcsókolja. Nem volt már tini, de most először érezte azt, hogy mindennél jobban akar valakit, vagyis nem valakit, Williamet.

Mikor visszavitte a tálcát, jelelni kezdett a fiúnak.

„Ki tudnál ugrani a mosdóba öt percre?"

„Egy pillanat." – válaszolta, s odaállította a lányt a helyére. David próbálta nem észrevenni a mindentudó tekintetet.

Mikor egymás után beléptek a mosdóba, és David megbizonyosodott arról, hogy nincs bent senki, gyorsan betessékelte a fiút az egyik fülkébe, és magukra zárta az ajtót. Úgy kapott William ajkai után, mintha az éltető levegőt várta volna tőle. A fiú pedig nem ellenkezett, megadóan nyíltak el ajkai, és fogadták be David nyelvét.

Úgy érezte, mintha megállt volna az idő, mintha nem létezett volna más, csak ők ketten. Nem akarta, hogy vége legyen, akár örökkön-örökké csókolta volna a fiút, de William elhúzódott tőle.

„Mi a baj?" – jelelte értetlenül. Ott állt kifulladva, kipirultan, felizgulva.

„Bejött valaki."

David hirtelen visszazökkent a valóságba. Arcát szégyenpír öntötte el. Szemeit lesütötte, s hátrébb lépett, már amennyire a fülke fala engedte.

„Semmi baj." – jelelte William, majd megfogta David kezeit, és csókokat lehelt rájuk.

„Fejezd be, kérlek!" – rántotta el őket, s kissé remegve próbálta kifejezni magát.

„Valami rosszat csináltam?" – nézett rá értetlenül a fiú.

David ingatta a fejét, lesütötte tekintetét, majd ökleivel nadrágja felé nyúlt, hogy eltakarja merevedő férfiasságát. William szemei kikerekedtek, s a következő pillanatban lágyan felemelte szerelme állát.

„Ne szégyelld!" – jelelte határozottan. – „Örülök, hogy így érzel, mert én is nagyon kívánlak. De tudnál estig várni?"

David értetlenül nézett rá. Most tényleg azt kérdezte, amit hallani akart? Kipirulva bólogatott.

„Akkor kicsit áttervezem az esténket, ha nem bánod. Bár nem erre készültem, de lenne kedved nálam vacsorázni?"

David nagy levegőt vett, erre nem számított. Hirtelen azt se tudta, mit jeleljen. Félt is ettől, de a vágy, hogy a fiúval legyen, hogy szabadon csókolja, nem pedig egy WC-fülkében bujdokolva, erősebb volt.

„Szeretnék felmenni hozzád."

„Akkor kérlek, várj rám az aulában, miután végeztél."

„Rendben." – bólogatott hevesen, s szíve szárnyalni kezdett.

William egy utolsó csókot lopott tőle, mielőtt kikémlelt, hogy van-e kint valaki, de újra tiszta volt a terep.

„Várj fél percet, és gyere ki. Később találkozunk."

„Oké."

William gyorsan kisurrant, David addig magára zárta az ajtót, s leült a WC-kagylóra. Nagyokat lélegzett, próbálta elhinni, hogy most ez itt és vele történik. Hogy van egy fiú, aki nem csak helyes, de romantikus is, aki őt akarja, és viszont, aki minden egyes percben le tudja venni a lábáról. Akire, ha ránéz, hevesebben dobban a szíve, és minden érintésétől a fellegekben érzi magát.

Mióta szülei meghaltak, úgy rendezkedett be, hogy egyedül fogja leélni az életét. Nem volt ettől szomorú, elfogadta, hogy ez így lesz és kész. Nem tudta, mit veszít, mert sosem volt kapcsolata, sose szerette szerelemmel senki, így nem is érzett akkora veszteséget. Most viszont belépett valaki az életébe, egy olyan ember, aki komoly szándékkal, komoly érzésekkel állt elé, és most az egyszer ki akart nyílni. Be akarta ezt az embert engedni a szívébe, a lelkébe, a testébe.

Mobilja rezegni kezdett, új munkatárs írt neki egy problémával kapcsolatban. Mikor látta, hogy túl sok időt töltött a fülke falai között, elindult felfelé.

A délutánt próbálta a munkára való koncentrálással tölteni. Nem akart rossz benyomást kelteni, hogy nem végzi jól a munkáját, mert most már nem engedhette meg magának. Ha eddig csak egy állásnak tekintette az egészet, akkor most már egy olyan munka volt, amelyből nemcsak megél, de itt láthatja kedvesét is.

Kedvese? A szó szinte megborzongatta. Egy randin voltak túl csupán, és máris úgy érezte, hogy közöttük alakul valami. De mi van, ha William megismeri őt, és kiábrándul? Hiszen nem sokat tud még róla. Nem tudja, hogy napokat, heteket sírt át, mikor végleg elvesztette a hallását. Hogy nem mert, majd nem is akart barátkozni. Hogy egy érzelmi roncs volt évekig, és a szülei támogatása kellett a talpra álláshoz. Hogy volt idő, mikor antidepresszánsokon élt. Nem ismerhette a szánalmas oldalát, amit mindenki elől oly jól titkolt, mert nem akart még ennél is szerencsétlenebbnek tűnni.

Mikor lent várt az aulában, még akkor is kétségei voltak. Félelmei hirtelen átvették rajta az uralmat. Úgy érezte, nem érdemli meg a fiút. Ám mikor meglátta felé sietni, és észrevette az elbűvölő mosolyát, minden félelmét mintha elfújta volna a szél. William meleg tekintete nem hagyott kétséget afelől, hogy kedveli őt, és nem fog megijedni, bármit is mesél el neki.

„Mehetünk?" – kérdezte érdeklődve.

„Igen." – bólogatott.

A lakás nem volt messze a munkahelyüktől. Felültek az egyik buszra, amely egy boltnál tette le őket.

„Van valami kívánságod a vacsorát illetően?"

David ingatta a fejét.

„Bármit megeszek, nem vagyok finnyás." – jelelte.

„Rendben. Csak az a kérdés, hogy mennyit szeretnél várni rá? Mert ha sokáig elhúzódik a vacsorakészítés, akkor nem marad idő a desszertre."

„És mi lesz az?" – nézett rá érdeklődve.

„Hát én." – nevetett fel.

David fülig pirult, ahogy elképzelte a fiút, ahogy szexisen leveti a pólóját, ahogy újra megcsókolja a nyakát, és még tovább megy...

„Akkor szeretnék valami egyszerű kaját." – jelelte gyorsan. William újból elnevette magát. David sajnálta, hogy nem hallhatja a kacaját. Elnézve őt, biztosan csodálatos muzsika lehetett a fülnek.

„Egy kis sajtos makaróni megfelel? Fél órán belül készen van."

„Meg" – bólintott.

„Majd legközelebb elbűvöllek a szakácstudásommal." – jelelte mosolyogva.

„Szakács is vagy?" – kérdezte érdeklődve.

„Igen, ez a szakmám. Bent is főzök, de kértem, hogy hadd legyek kint is."

„Miattam?"

„Igen." – bólintott.

David szerette, hogy William ennyire őszinte. Bár lehet, hogy csak le akarta nyűgözni, és kicsit füllentett, de ahogy a szemébe nézett, nem tudta elképzelni, hogy hazudna neki. Olyan őszinte megnyilvánulásai voltak, hogy semmi rosszat nem feltételezett róla.

„Olyan tökéletesnek tűnsz." – jelelte szinte öntudatlanul. William hirtelen megállt, s megdermedve nézett rá. – „Baj van?" – kérdezte, miután hátrafordult.

„Én nem vagyok tökéletes, hiszen megannyi hibám van, hiszen írtam is róluk neked."

„Tudom, de ahogy nézlek, olyan vagy, mintha álmodnálak."

William odasétált mellé, és belecsípett a karjába.

„Ha már nálam lennénk, megcsókoltalak volna, hogy nem álmodsz, de most sajnos ezzel kell beérned."

David elvigyorodott.

„Most próbára akarod tenni a türelmemet?" – felhősödött el William tekintete. – „Ha ilyen kívánatos vagy, menten hazacipellek, és nem fogom vissza magam."

Ott álltak a bolt előtt, s mindkettejüknek az járt a fejében, vajon nem lenne-e jobb, ha most azonnal felmennének a fiúhoz. Végül William az üzlet elé lépett, eldöntötte a kérdést.

„Gyere, kell az energia az estéhez!" – nyitotta ki az ajtót, és előre engedte Davidet.

Az egész este olyan természetesnek és meghittnek hatott, hogy David nem tudta elképzelni, ez vele miért nem esett meg még sosem. Ahogy nézte a fiút bevásárlás közben, vagy, ahogy mesterien, szinte táncolva készítette el a vacsorát, nem tudta elhinni, hogyan lehet valami ennyire csodálatos és bensőséges, mikor alig ismerik egymást.

Azt hitte, hogy William majd megcsinál mindent, de pozitívan csalódott, amikor megkérte, hogy segítsen a főzésnél. Régen édesanyjával jókat szórakoztak, mikor főzni tanította, és néha elbénázott dolgokat, mégis mindent megettek.

William, míg készült a vacsora, lágyan megérintette, apró puszikat nyomott az arcára, és mikor ott ültek egymással szemben az asztalnál, David már tudta, mit érezhettek a szülei, és mire vágyott szíve mélyén igazán. Egy Williamre vágyott, egy tiszta szívű emberre, aki nem ítéli el, aki mellette áll, aki szereti, segíti. S még ha nem is hitte el, hogy ez egyszer bekövetkezhet, úgy tűnt, megtalálta az igazit.

Mikor lenyelte az utolsó falatot is, félve nézett Williamre. Nem tudta, most mit kellene tennie. Ez volt az első éjszakájuk, az első és legfontosabb.

„Azt hiszem, most le kellene zuhanyoznunk." – jelelte William.

„Igen, én is azt hiszem." – bólogatott.

„Egyedül szeretnél, vagy esetleg velem?"

David elpirult, ahogy arra gondolt, láthatja a fiút meztelenül. Már épp jelelt volna, mikor eszébe jutott, hogy William is látni fogja őt. Hirtelen fogta el a rémület. Mi van, ha kineveti, hogy túl kicsi van neki? Meg se borotválkozott, nem mintha túl gyakran csinálná, de hát eddig nem is akartak vele lefeküdni. Vágyott a fiúra, és most mégis elszégyellte magát, amiért ennyire felkészületlen volt.

„Egyedül szeretnék." – jelelte lebiggyesztett ajkakkal. Látta a fiú szemében megjelenő enyhe szomorúságot, de hamar rendezte vonásait, és megértés költözött a tekintetébe.

„Rendben. Megyek és hozok neked egy új alsót, meg pólót, és odaadom a köntösömet, ha szeretnéd." – Erre hevesen bólogatott.

„És esetleg lenne egy borotvád?" – kérdezte félve.

William értetlenül nézett rá, majd megsimogatta a kezét.

„Nem kell olyannak mutatnod magad, ami nem te vagy."

„De szeretném, ha ez tökéletes lenne. Nekem is ez lesz az első."

William szemei kikerekedtek.

„Ez komoly?" – jelelte gyorsan. David arcán rémület futott át, ahogy a fiú arckifejezését meglátta.

„Talán baj?"

William tekintete hirtelen ellágyult, majd elmosolyodott.

„Nem, dehogy. Csak így még jobban fogok izgulni, hogy jól teljesítsek."

„Te izgulsz?" – nézett rá hitetlenkedve. – „Hiszen maga vagy a megtestesült nyugalom."

William megfogta a kezét, és a mellkasához érintette. David úgy érezte, mintha ezernyi apró madár akarna kitörni a fiúból. Lassan felállt, mélyen kedvese szemeibe nézett. Ő pedig megértette, hogy mit akar, s maga után húzta a fürdőszoba felé.

David nem ellenkezett, mikor levette róla a felsőt, vagy az inget. Félt, mégis a vágy, hogy most láthatják egymást, mindennél többet ért. Tudta, hogy nem fognak sokban különbözni, hiszen mindketten fiúk, férfiak. Ismerte a saját testét, de ez most mégis más lesz.

William lassan lehúzta róla a nadrágot, ott állt előtte majdnem meztelenül. Kissé megremegett.

„Félsz?" – kérdezte érdeklődve a fiú.

„Egy kicsit." – jelelte.

„Semmi olyan nem fog ma történni, amit nem akarsz." – fogta meg végül a kezét, s belecsókolt a tenyerébe. David megsimította társa arcát, elmerült a csokoládé szemekben, és biztos volt benne, hogy ma nem hátrál meg. Ma itt van, és mindent akar, Williamet, az érintéseit, a csókjait, az érzéseit.

Lágyan lehúzta a fiú pólóját, mosollyal nyugtázta az előtűnő izmokat, a néhány szőrszálat, melyek itt-ott megjelentek a mellbimbók körül. Óvatosan megérintette a mellkasát, mintha a következő pillanatban tovatűnhetne.

William egy ideig bámulta, mit csinál, majd megfogta David derekát, és megsimította. Elmosolyodott, ahogy meglátta megrándulni férfiasságát az alsójában. David elpirulva nézett le, kezeivel el akarta takarni magát, de szerelme megállította.

„Hadd lássam, kérlek!" – jelelte gyorsan.

David leengedte a karjait, hagyta, hogy a fiú lehúzza az alsóját. Behunyta a szemeit, remélte, hogy a következő pillanatban nem fog sikoltva kirohanni, nem mintha azt meghallaná. Hirtelen megérezte, ahogy a fiú az egyik ujjával megérinti merev férfiasságát. Kipattantak a szemei, és kissé rémülten nézett le. Szokatlan volt, hiszen senki nem érintette még így. Legszívesebben elrohant volna, de ahogy meglátta William vággyal teli tekintetét, nem maradt kétsége afelől, hogy ez az este felejthetetlen lesz számukra.

Miután megszabadultak minden ruhadarabjuktól, beálltak a zuhanyrózsa alá. Davidet nem érdekelte, hogy így nehezebben férnek el. Örült, hogy társa bőrét érezheti a testéhez simulni. Olyan rég várt erre a napra, órára, percre...

William megengedte a csapot, s ömleni kezdett a meleg permet. Felváltva álltak a víz alá, gyengéden kenték el egymáson a tusfürdőt. David mosolyogva nyugtázta, hogy ezután mindig a fiú fog eszébe jutni, ha megérzi ezt az illatot.

Miután megtörölköztek, William bevezette a szobájába. David majdnem felnevetett, mikor meglátta a katonás rendet.

„Min vigyorogsz?" – kérdezte a fiú.

„Tényleg rendmániás vagy." – jelelte.

„Talán zavar?" – felhősödött el kissé a tekintete.

„Nem." – ingatta a fejét. – „Csak nehezen tudtam elhinni."

„Vannak fura dolgaim."

„Ahogy nekem is." – mosolyodott el.

„Ezekről majd azért szeretnék hallani." – nevetett fel jelelés közben.

„Csak el ne riasszalak velük."

„Az aligha fog menni." – lépett közelebb, s lágyan arcon csókolta Davidet. Valamit a fülébe súgott, s bár ő nem hallhatta, tudta, csakis valami szép lehetett, mert a forró lehelet melengette a fülét.

William elővett egy tiszta alsót és egy pólót, de David nem vette fel őket. Kissé bátortalanul a kétszemélyes ágyra ült. Megvárta, míg társa hasonlóan tesz, és elterült a takarón.

„Csodálatos vagy." – jelelte William.

„Vak vagy." – intette le, majd lehúzta magához, hogy csókban forrhassanak össze. – „Leoltanád a villanyt?" – kérdezte, miután a fiú elhúzódott, hogy megcsodálja a testét.

„Nem." – ingatta a fejét. – „Látni akarlak, és azt akarom, hogy te is láss."

David arca kipirult, teste kissé remegni kezdett, ám minden egyes érintéssel egyre több fal omlott le benne. Ha először félt is, már tudta, hogy jó kezekben van. William ujjai lágyan cirógatták a bőrét, majd ahogy csókjuk hevesebb lett, éhesen markoltak bele a testébe. Nem kellett jelelniük, mert mindketten érezték, mire vágyik a másik.

William végigcsókolta David testét. Örömmel nyugtázta, hogy a férfiassága újra életre kelt. Óvatosan a szájába vette, hogy megízlelje, milyen. Szerelme kikerekedett szemekkel ült fel, s először úgy tűnt, hogy el fogja tolni magától, de végül megadóan visszahanyatlott az ágyra, élvezte a kényeztetést.

William próbálta a legjobbat nyújtani, habár tudta, még tapasztalatlan ebben. Megannyit olvasott erről, és átélni mégis olyan más volt. Nyelve szinte játszott David férfiasságával, bevetve minden eddig szerzett tudását. Csak akkor hagyta abba, mikor érezte, hogy David elélvezett. Mikor felnézett rá, ő ott pihegett eltakarva a szemeit.

„Baj van?" – tolta félre a karját. Arcáról aggodalom sugárzott. – „Rosszul csináltam?"

David átható tekintettel nézett rá.

„Nem tudom, milyennek kellett volna lennie, de ez isteni volt." – jelelte még mindig nagy levegőket véve.

„Ennek örülök." – vigyorgott a fiú, majd újra elkezdte csókolni David testét, keze egyre lejjebb csúszott. Mikor elérte a bejáratát, kedvese teste hirtelen megremegett. – „Hagyjuk abba?" – kérdezte. Próbálta kiolvasni a szemeiből a választ, de nem sikerült.

„Nem, folytasd! Minden rendben, csak új ez nekem."

„Nekem is, de igyekszem, hogy a lehető legjobb legyen mindkettőnknek."

Ekkor William eszébe jutott a síkosító, s gyorsan kihúzta az éjjeli szekrény fiókját. Bár nem hitte, hogy ilyen hamar használnia kell majd, de azért örült, hogy felkészült minden eshetőségre. Habár fokozatosan akart haladni a fiúval, nem szeretett volna semmit elsietni, a teste és úgy látszik, Davidé is, mindennél jobban vágyott a másik érintésére.

Próbálta magabiztosnak mutatni magát, de legbelül félt, hogy le fog égni. Megnézett már megannyi videót, olvasott megannyi cikket ebben a témában, ez mégis más volt. Mert aki előtte feküdt, egy emberi lény volt, nem pedig képzeletének játéka. Hogy hányszor álmodott arról, ahogy Davidet a mennybe repíti, már maga sem tudta. Csak azt, hogy bár kicsit talán túl gyors most ez, de mégis akarja, és szereti, és kívánja. Nem akart és már nem is tudott volna nemet mondani, megállni. Már nem volt elég a jobb keze, az álmok, a képzelgések. Meg akarta tudni, milyen eggyé válni Daviddel.

Ujja nehezen csusszant be a bejáraton. Érezte, hogy kedvese fél, hiszen neki is új volt ez a terep. Érezte a remegést, látta, ahogy újra eltakarja a szemeit. Titkon remélte, hogy nem szégyelli az egészet. Apró csókokat lehelt a fiú bőrére, s pár perc múlva már nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől remeg-e, vagy esetleg olyan jól érzi magát, ugyanis férfiassága ékes bizonyítéka volt, hogy tetszik neki, amit William művel vele.

Nem sokkal később észrevette, hogy David kezdi megszokni a dolgot, a szorítás enyhült. Mintha megemberelte volna magát, hogy csak az érzésre figyeljen, ne törődjön saját maga tapasztalatlanságával, mert most olyat élhet át, amire mindig is vágyott.

William nézte, ahogy hullámzik szerelme mellkasa, amint egyre szaporábban veszi a levegőt. Ámulattal figyelte, ahogy a csípőjét megmozdítja, mert ő már érez valamit, amit ő még nem, de majd kitapasztalja idővel. S miután a második ujját becsúsztatta, David megállította.

„Gyere!" – jelelte.

Egy pillanatig hezitált, hogy most mit tegyen. Nem voltak hatalmas méretei, de így is fájdalmat okozhat Davidnek. Ám ahogy elmerült a szemeiben, rájött, hogy ha akarna, már akkor sem bírna tovább várni.

Gyorsan kivett egy óvszert a fiókból, a fogaival eltépte a csomagolást, s könnyűszerrel merev férfiasságára húzta. Még szerencse, hogy annyit gyakorolta az elmúlt évek alatt.

Mielőtt óvatosan beléhatolt volna, szenvedélyes csókkal biztosította szerelméről.

„Lazíts!" – jelelte, s mikor meglátta, hogy kedvese újból pihegni kezd, megfogta férfiasságát, és miközben belécsusszant, kényeztetni kezdte.

Lassan mélyült el benne, s bár először érezte a szorítást, folyamatosan engedte el magát David. William akkor vesztette el a fejét, mikor teljesen szerelmében érezhette magát. Megfogadta, mindent megtesz, hogy emlékezetes legyen ez az éjszaka, de túl édes volt a gyönyör, amit érzett. Először letorkollta magát, amiért ennyi évet várt erre a pillanatra, s elvesztegetett megannyi gyönyörteljes éjszakát, de kedvesét elnézve elmosolyodott. Talán ez volt nekik megírva. És ha várt is, nem érte meg? Ó, dehogynem. Mert David csillogó szemei, melyek csak őt pásztázták, ujjai, melyek éhesen markoltak a bőrébe, hogy érezzék őt, minden mást felülírt benne. Minden önkielégítést, amit átélt, és minden pornófilmet, amit valaha látott. Mert egyik se volt ehhez fogható. Egyik se adhatta át azt, amire vágyott: a másik melegét.

Próbált lassítani, de elvesztette az uralmat a teste fölött. Gyengéden, de gyorsan mozgott mindaddig, míg meg nem hallotta, ahogy David valamiféle nyöszörgő hangot nem hallat. Ahogy a szemeibe nézett, nem bírta tovább, mohón tapadt a fiú ajkaira, aki erősen szorította magához. Ő pedig megmarkolta szerelme combjait, s gyorsabb tempóra váltott. Nem telt bele pár percbe, kifulladva terült el kedvese mellkasán. Hallgatta a szívverését, érezte, ahogy ujjaival a tincseit fésüli, majd csókot lehel a feje búbjára.

– Szeretlek – suttogta a bőrébe újra és újra, és bár tudta, David ezt nem hallja, nem érdekelte. Annyiszor fogja ezt kimondani, míg kedvese teste be nem issza a szavait, s már jelelés nélkül is tudni fogja, hogy amit érez, az egy örök életre szól.