David hétfőn nem akart bemenni dolgozni. Arra se emlékezett, hogy hogyan élte túl a hétvégét. Legfőképp talán a sok alvással, valamiért mindig fáradtnak érezte magát. Azonban rá kellett jönnie, hogy nem kért szabadságot, úgyhogy meg kell emberelnie magát, és be kell mennie.

Nagy nehezen eljutott a cégig, s mint régen, lehajtott fejjel, lesütött szemekkel baktatott át az aulán. Nem nézett körbe, nem érdekelte semmi. Végezte a munkáját, ahogy kell, de most nem érezte ebben sem az örömet. Délben megfordult a fejében, hogy nem megy le, valahogy nem volt étvágya, de tudta, muszáj, mert le fog gyengülni. Így is alacsony volt a vérnyomása, ha sokáig nem evett, néha elszédült, úgyhogy nagyon vigyázott erre, mivel otthon se volt már, aki segítsen neki, ha baja történik.

Szinte görcsbe rándult a gyomra, mikor belépett az étkezőbe. Azonnal a pultok felé kapta a fejét, de William nem volt ott. Némileg nyugodtan állt be a sorba. Elvette a halat és a rizst, majd gondolta, egy kis desszerttel felvidítja magát. A duci fiú állt ott, aki múltkor, és kedvesen mosolygott. Már épp kérni akart egy szelet pitét, amikor észrevette, hogy William beviharzik egy kis tányérral, rajta a kedvenc sütijével. A pite még gőzölgött, nemrég sülhetett ki, és ugyanolyan nagy volt, mint a múltkori. Azonban most volt rajta egy kis zászlócska is, amit valószínűleg fogpiszkálóból és egy papírból tákolt össze, rajta a köszönöm felirattal. David nem értette, mi akar ez lenni. William mosolyogva nyújtotta át neki a süteményt. Mintha ragyogott volna. Először nem mozdultak a karjai, s látta, minthogyha a fiú kezdene elkomorodni. Ő pedig nem akarta szomorúnak látni. Odanyújtotta a kezét, és megfogta a tányért. William megérintette az ujjait, s gyengéden végigsimított rajtuk. David teste megborzongott. Elhúzódott, mint akit villámcsapás ért, és gyorsan elfordult. Nem akart újra reménykedni olyan dologban, ami nem lehetséges.

Míg evett, nem nézett a fiú felé, nem akarta látni azt a borostás képét, ami annyira vonzóvá tette, nem akart fürdőzni abban a gyengéd mosolyban, amit felé küldött, és nem akarta, hogy a szíve még hevesebben verjen, mikor a tekintetük találkozik.

Mikor a süteményhez ért, meg kellett állapítania, hogy most valahogy még finomabb, mint szokott lenni. Egyszer szeretne köszönetet mondani annak, aki ezeket a csodákat elkészíti.

Már a felénél tartott, mikor meglátta Danielt, aki épp azon gondolkodott, vajon üljön-e le hozzá, vagy keressen másik asztalt. Végül odament hozzá, s kérdőn nézett rá, ő pedig igenlően bólintott. Furcsa volt azok után vele egy asztalnál ülni, bár már eltelt több nap is a csókjuk óta. Látszott, a fiú feszélyezve érzi magát. Ahogy Danielt figyelte, arra gondolt, pár napja még milyen izgatott volt az e-mailjeitől, vagy a meghívásától. Most pedig úgy ül vele szemben, hogy már nem érez bizsergést egyáltalán. Nem értette, mi változott. Pedig elfogadhatta volna a közeledését, bár talán jól sejtette, hogy csak búfelejtőnek akarta a fiú használni. Talán ő se találta magát a szakítás után, netán magányos volt egyedül, ahogy ő is, és szerette volna újra érezni valakinek a közelségét.

Mielőtt távozott, támogatólag megszorította Daniel vállát, majd elsétált. Nem nézett hátra, a háta mögött akarta hagyni mind a két fiút, de főleg a kusza érzéseit.

Alig várta, hogy hazaérjen, nem érezte jól magát a munkahelyen, ahol olyan közel volt Williamhez. Mikor a postaládához ért, megtorpant. Hiába fordult minden rosszra, valaki még mindig őt akarja, nem igaz? Ha nem is William az. Ő pedig, bár titkon még mindig reménykedett, próbált erre úgy tekinteni, hogy végtére is a fiúról nem is tud semmit. Ha nem ő írja a leveleket, akkor csak egy vonzó pasas, aki olyan csábosan tud mosolyogni, hogy felkavarja benne az érzéseket. De még mennyire...

A szokásos levél ott lapult a postaládában. Kivette, s besétált a házba. Örült, csak nem tudta, hogyan kezelje ezt a fenenagy csalódottságot, amit William miatt érzett.

Letelepedett szokásos helyére, ollózott párat, s kivette a levelet.

„Kedves David!

Újabb hét telt el, és ahogy ígértem, jelentkezem. Gondolkodtam, hogy mit is írhatnék neked, hiszen még annyi mindent nem tudsz rólam. De azt hiszem, talán megosztom veled, hogy milyen hatással voltál rám az elmúlt hetekben."

David nagyot nézett. Nem is beszéltek, hogyan lehetett volna hatással rá?

„Kezdjük ott, hogy szeretem, ahogy felengedtél. Ha miattam van a változás, akkor nagyon örülök, ha nem, akkor nagyon féltékeny leszek arra az illetőre. Amikor látlak mosolyogni, az olyan szívmelengető. És a tekinteted... Élettel teli. Teljesen más lettél, és tetszik ez az új éned.

Három hét telt el az első levelem óta, és azt hiszem, ez az idő sokat segített nekem is. Te érted el nálam, hogy ne féljek, hogy merjek önmagam lenni... Pénteken két munkatársammal elmentünk iszogatni picit, bár inkább csak ők ittak. Nagyon oldott volt a hangulat. Szeretem őket, jól elvagyunk a melóhelyen, de eddig nem avattam be őket a magán dolgaimba. A lány nemrég szakított a párjával, és meghallgattam. Talán azért kedvelt meg nagyon, mert hetekig tartottam benne a lelket. A fiú pedig, úgy látszott, barátjának tekint, mert elfogadtam olyannak, amilyen.

Szóval beszélgettünk, mikor eszembe jutottál. Nem éreztem még soha olyan fontosnak kiadni magam, mint akkor. Nem tudom, miért. Talán, mert ha elfogadsz társadnak, én nem akarlak rejtegetni. Mármint félek, hogy mit gondolnak majd rólunk, de akkor is... És egyszer csak kicsúszott a számon: Meleg vagyok... Mindketten rám meresztették a szemeiket. Először azt hittem, hogy ugyanaz fog történni, mint az iskolában, már láttam a szánakozó tekinteteket, mikor a lány elmosolyodott, és azt sóhajtotta: Hm, tudtam, hogy minden jó pasi meleg. A fiú pedig azt mondta, semmi baj, ha nem fogok ráhajtani, mire közöltem vele, hogy sajnos nem az esetem, és felnevettünk.

Azt hiszem, még sosem könnyebbültem meg annyira, mint akkor. Ők voltak az elsők, akiknek ki mertem mondani, és ezt csak neked köszönhetem. Te ébresztettél rá, hogy néha erősnek kell lennünk akkor is, ha legbelül borzasztóan félünk. És én most úgy érzem, készen állok. A levelem azért ilyen rövid, mert azt hiszem, nem akarok többé várni. Szeretném, ha végre igazán megismernél, és hagynád, hogy én is igazán megismerhesselek.

Szóval ezennel szeretnélek meghívni egy igazi randevúra. Sokat gondolkodtam, hogy elhalasztom hétvégéig, de azt hiszem, már így is túl sokat vártam. Ha minden igaz, és tényleg fontosak neked a leveleim, akkor már hétfőn elolvasod, tehát kedden délután várni foglak ötkor a Café Uncle előtt.

Addig is, légy jó!

Szeretettel: a Te titkos hódolód"

David gondolatai cikáztak, hasába furcsa bizsergés költözött. Tehát itt az idő? Várta már, csak nem ilyen hamar. Be kellett látnia, hogy fél. Mi van, ha a fiú nem fog tetszeni neki? Kedvelte, de félt attól, hogy nem tudja elfogadni a külsejét. Persze ez hülyeség, hiszen ha kívülről nem is olyan, de legbelül csodaszép. Olyan ember, akit szívesen nevezne a párjának, mert tudja, hogy mindent megtenne a kapcsolatukért, értük. Lehet, hogy nem William az, de talán túl szép is lett volna.

Aznap éjszaka alig tudott elaludni. Azt hitte, hogy semmi nem überelheti a Daniellel való mozizás előtti izgatottságot, de újból tévedett. Se szíve, se gyomra, se elméje nem akart megnyugvást találni.

Habár alig aludt pár órát, szemei már hajnalban kipattantak. Idegességében tett-vett, nem tudott lenyugodni. Aztán elkezdett bénáskodni. Leejtette a kést, mikor reggelit készített, kiesett kezéből a táskája indulásnál, aztán a bejárati ajtó kulcsa is. És ez a nap előrehaladtával egyre csak fokozódott.

Mikor aznap lement ebédelni, remélte, hogy észrevesz valami jelet, bármit... Azonban hiába nézelődött, hiába figyelte Williamet, nem történt semmi különös, mindenki ugyanúgy viselkedett.

Délután ismét érezte, hogy zizeg, nem tudott megülni a helyén. Folyton az órát bámulta, és úgy érezte, mintha az idő ólom lábakon járna. Legszívesebben már kettőkor elment volna, de egyrészt biztos nem díjazta volna a főnöke, másrészt, ha el is megy a kávézóhoz, attól még nem lesz ott az ismeretlen, és három órát inkább a munkahelyén vár, ahol legalább el tudja foglalni magát.

Megfogadta, hogy nem megy oda korábban. Bár nagy volt a késztetés, hogy rögtön odasiessen, és figyelje az embereket, vajon ki az ő titokzatos ismeretlene, de talán az még idegőrlőbb lett volna. Öt előtt tíz perccel elhagyta az irodáját, s nagy levegőt véve elindult.

A Café Uncle öt percnyire volt a cégtől. Eszébe jutott, hogy Daniel is egy közeli moziba hívta meg, és végül annak se lett jó vége. Hátha most több szerencséje lesz...

Körülötte az emberek siettek hazafelé, csak ő sétált lassan, szívében lázas izgalommal. Mikor megállt a kávézóval szemben, az út túloldalán, önkéntelenül is nézelődni kezdett.

– Mindenkinek mennyire sietős – morfondírozott. Nem szokta megfigyelni az embereket, csak újabban vált ez a szokásává, a levelek miatt. Aztán meglátott egy integető fiút. Olyan ismerősnek tűnt az arca, majd beugrott. A duci helyettesítő, aki William helyett szokott beállni. Őrá nem is gondolt. Pici csalódottságot érzett, amikor kiderült, hogy mégsem William az. De hát ilyen az élet, William felélesztette benne a tüzet, ez a fiú pedig úgy látszik, megszerettette vele a lelkét. Visszaintegetett, mosolyogni próbált, de valahogy nem igazán sikerült. Aztán a fiú balra mutogatott, s ő kereste, mit akarhat. Szemei megakadtak Williamen, aki jobb kezét felemelte, mintha szalutálna, ajkai hello-t formáltak. David meglepődött, de ugyanezt tette, majd eljelelte az egyetlen kérdést, ami izgatta.

„Te vagy az?"

William igent mutatott.

„Honnan tudsz jelelni?"

„Tanfolyamon kezdtem el, azóta magam gyakorlok. Kissé béna vagyok még benne."

David szemei könnybe lábadtak. Egyedül szülei tanulták meg a jelnyelvet, és most itt van egy fiú, aki csak érte vállalkozott erre a feladatra. Visszhangzott fejében a legelső levél mondata: „Mi van akkor, ha én csak TÉGED akarlak?" Most már elhitte, teljes mértékben.

„Mondj valamit! – jelelte William. – „Csalódtál?"

David elnevette magát, majd megtörölte a szemeit, és ingatta a fejét.

„Nem. Azt hiszem..." – először magára mutatott, majd ökleivel kört írt le, s mellkasához szorította, végül tenyerét előre nyújtotta.

William szemei elkerekedtek. Lábai önkéntelenül indultak el, mintha megbabonázták volna. Barátja rákiálthatott, mert kérdőn nézett rá, majd egy autó száguldott el előtte.

„Bolond" – jelelte David.

A következő pillanatban átszaladt hozzá William. Ott álltak egymással szemben úgy, mintha senki nem létezett volna körülöttük.

„Mondd még egyszer, kérlek!" – jelelte William.

David elpirult.

„Azt hiszem, szeretlek."

Egy másodpercig azt hitte, hogy a fiú azonnal megcsókolja, de igyekezett visszafogni magát.

„Szeretnélek..." – kezdte el, de David megfogta a kezét, majd eljelelte: „Én is." – mosolyodott el. – „Majd, ha hazakísérsz a randink után."

William arcára széles mosoly ült. David a duci fiú felé pillantott.

„Ő is velünk lesz?"

„Nem, ő csak elterelés."

„Szemét húzás volt." – jelelte, majd gyengéden a fiú vállába öklözött.

William megnyerő mosolyt villantott, majd körülnézett, s mikor nem látott senkit, aki nézné őket, gyorsan csókot lehelt David homlokára. Ő pedig elpirulva sütötte le szemeit, de halványan elmosolyodott, miközben leplezni próbálta, szíve majd' kiugrik a helyéről.

William elbúcsúzott barátjától, aki bólintott, majd elsétált. Ők pedig elindultak a Café Uncle bejárata felé, hogy végre eltöltsenek egymással egy felejthetetlen randevút, az első igazit, de nem az utolsót.

Vége