Kedden minden kicsit vidámabb színt öltött. Bár az ősz beköszöntött pár hete, de azon a napon az idő kellemesen melegnek tűnt. A buszon az emberek egykedvűen ültek vele szemben. Most először érezte magát boldogabbnak mindenki másnál. Csak azért, mert udvaroltak neki, hát nem hihetetlen? Csupán egy-egy pillanatra konyultak le ajkai, mikor eszébe jutott a félelem, hogy mi van, ha ez tényleg csak egy hatalmas átverés? De remélte, a sors nem űz vele ilyen borzalmas tréfát.

Minden olyan nyugodtsággal töltötte el. A recepciós lány, aki mindig kedvesen mosolyog rá, s akinek már szívesen odainteget. A munka, ami aznap valahogy nem tűnt olyan nehéznek, mint szokott. Már várta az ebédet. Nem tudta eldönteni, miért. Az ismeretlen miatt, aki megint őt fogja titkon bámulni, vagy Daniel miatt, aki talán újból leül hozzá, vagy William miatt, akinek szeretne ma is fürödni a mosolyában. Azonban ahogy a süteményes pulthoz ért, se az almás pitét, se Williamet nem találta. Helyette egy alacsony, tömzsi fiú szolgálta ki, és be kellett érnie egy kis juharszirupos palacsintával.

– Biztos csak szabin van – morfondírozott magában. Remélte, hogy nem mondott fel. Olvasta, hogy nem mindenki bírja ezt a munkát. A lányt se látta sehol, aki múltkor puszit nyomott az arcára. Ekkor hirtelen féltékenység hasított belé. Talán természetes, ha ők egy pár, hogy együtt mennek szabadságra is. Letorkollta magát. Attól, hogy tetszik neki a fiú, még nem lesz meleg. A lány csinos volt, biztos nem hagyná el pont őérte.

Még akkor is ezen gondolkodott, mikor Daniel végre megjelent, és kérdezés nélkül leült vele szembe. Elmosolyodott, s bólintott egyet, majd nekiállt az ebédjének. David azon morfondírozott, mit akarhat tőle ez a srác. Az ismeretlen szerint ÚGY néz rá, és tényleg van valami a tekintetében, de nem tudta eldönteni, mi lehet az. Sose találkozott még ilyennel. Ennek ellenére látszólag megelégedett azzal, hogy csak együtt esznek. Nem szólt semmit, csupán evett, és mosolygott néha. Ő pedig csak intett neki, mikor végzett, és elsétált. Az ajtóból persze ismét visszanézett, és tekintetük újra találkozott. Nem tudta mire vélni a történteket.

Négy előtt újabb levél várt arra, hogy megnyissa.

Kedves David!

Milyen napod van?

Üdv, Daniel

Davidet először meglepte a levél rövidsége, de aztán rájött, hogy még nem is ismeri a fiút, és ő se tudta, hogyan is kezdeményezhetne újabb beszélgetést.

Kedves Daniel!

Egész jó, ma nem történt semmi különös. Veled?

Üdv, David

Míg kiment a mosdóba, a fiú már vissza is írt.

Kedves David!

Itt se sok. A következő két napon tesztelnünk kell pár dolgot, úgyhogy húzós lesz. Nem biztos, hogy ebédnél találkozunk.

Üdv, Daniel

Davidet meglepte a mondat. Nem biztos, hogy találkozunk. Figyelmeztette, hogy másnap és azután lehet, nem megy le. Nem mintha szólnia kellene neki, hiszen nem ebédelnek együtt, csak egy asztalnál ülnek, ha épp egy időben mennek le. De azért jó érzéssel töltötte el, hogy gondolt rá.

Kedves Daniel!

Semmi baj. Kitartást a holnapi és holnaputáni naphoz.

Üdv, David

Olyan sutának érezte magát, ahogy elküldte. Valamit még talán írnia kellett volna, de nem volt jó ezekben a kommunikációs dolgokban.

Kedves David!

Köszi.

Üdv, Daniel

Másnap tényleg nem ment le hozzá, és nagy bánatára William se volt sehol. Úrrá lett rajta a magány. Eddig sikerült teljesen elszigetelnie magát, sose érezte, hogy mások figyelmére rá lenne szorulva. Egyedül is elvolt. Megszokta, hogy senki nem kíváncsi rá, és el tudta foglalni magát. Sose unatkozott, vagy dolgozott, vagy otthon főzött, filmezett, olvasott. Persze másabb volt a szülei nélkül, mert ők elhalmozták a szeretetükkel. Magányt eddig inkább az ő hiányuk okozott. Most viszont más volt a helyzet. Törődtek vele, legalábbis többen voltak, akik felfigyeltek rá, és barátkozni, ha lehet így nevezni, próbáltak vele.

A péntek azonban nem csak jó idővel érkezett. Még csak belépett az étkezőbe, de azonnal kiszúrta Williamet. A gyomra picit összerándult, izgalom lett rajta úrrá. Gyorsan beállt a sorba, hogy mihamarabb odaérjen a fiúhoz. Az elmúlt két nap furcsa volt, se a fiúk, se a magányát enyhítő almás pite. Mintha a sors így akart volna tréfát űzni vele. Ám ahogy a süteményespulthoz ért, William kezében már ott volt a kedvenc sütije. Halványan elmosolyodott, mire a fiú kivillantotta fehér fogait.

Nem tudta, hogy mi okból, talán William édes mosolyától elkábultan, de amikor át akarta venni a tányért, az kicsúszott a kezei közül. A fiú nagyon gyors volt, rögtön odakapott, és megfogta mind a sütistányért, mind az ő kezét. Kellemesen meleg volt az érintése. A pillanat túl hosszúra nyúlhatott, mert William a David után álló emberekre nézett, majd elhúzta az ujjait, mire neki leesett, hogy épp feltartja a sort. Bólintott egyet köszönetképpen, és szemlesütve elsietett. Úgy érezte, ég az arca, s nem csak az, az egész teste. Egyetlen érintés volt, torkollta le magát gondolatban, de olyan gyengéd, és meleg...

Nem mert evés közben a pultok felé nézni, pedig látni akarta őt. Hogy lehet valaki ennyire kívánatos, és hetero? És ő miért nem lánynak született, hogy legalább szemernyi esélye lehetne nála?

Gondolataiból Daniel zökkentette ki, aki kissé ziláltan ült le mellé. Látszott rajta, hogy az elmúlt két nap teljesen kifárasztotta. Kérdőn nézett rá, de a fiú csak lágyan elmosolyodott, és ingatta a fejét. Az ételt behabzsolta, úgy látszott, sok a munkája, és siet visszafelé, hogy mihamarabb végezzen. Mire David megette a sütit, már Daniel is készen állt, hogy távozzanak. Együtt vitték vissza a tálcát, s együtt léptek ki az étkező hatalmas ajtaján. David egy pillanatig vissza akart fordulni, hogy még utoljára láthassa Williamet, de félt, a fiú még észreveszi, és esetleg rájön, hogy tetszik neki.

Daniel a hatodik emeletre tartott. David szorongva állt mellette, a fiú túl közel állt hozzá, olyan közel, hogy a karjaik összeértek. Mintha minden dolgot duplán kapna, gondolta magában. Először ott voltak a levelek, egyrészt az ismeretlentől, másrészt Danieltől. Az elmúlt két napban egyik fiút se látta, de ma persze mindkettejüket, ráadásul testi kapcsolatba került velük, még ha csak érintés szintjén is. És ez már több volt, mint az elmúlt években összesen.

A lift megállt, Daniel elindult, de mielőtt kilépett volna, visszafordult. David kérdően nézett rá, a tekintetük összeakadt, s hirtelen azt hitte, a fiú készül valamire. A teste meg is mozdult kissé, de aztán megállt, s újból egy keserédes mosolyt villantott. Intett neki, majd kiszállt a liftből, és az ajtók lassan becsukódtak.

David egész délután zizegett. Elméjét nem tudta elcsendesíteni. Hol Daniel körül forogtak a gondolatai, hol William jutott az eszébe. Próbált a munkára összpontosítani, de nagyon nehezen ment. A szokásos időben el akart indulni, de mivel délután alig haladt a munkával, muszáj volt tovább bent maradnia.

A hétvége se ígért neki megnyugvást. Már nem volt munka, ami elvonta volna a figyelmét. Folyamatosan kattogott az agya. Kimosta a koszos ruháit, megfőzött egész hétvégére, felmosott, de csak nem akart lelke megnyugodni. Számtalanszor felidézte a kósza érintéseket, azokat a nézéseket, mosolyokat. Szombat délután nekiült olvasni, hátha eltereli a figyelmét, de fél óra múlva észrevette, hogy még mindig csak az első oldalnál tart. Így hát abbahagyta, s elővette a két levelet, amit az ismeretlen írt. Újra megcsodálta az írást, a pecsétnyomot. Még így is hihetetlennek tartotta, hogy valaki ezzel próbál hódítani. A mai világban... És mégis nincs rá hatással? Be kellett látnia, hogy de. Ilyen gondosan megírni egy levelet, nem is egyet, kettőt, és hétfőn majd jön a harmadik. Szíve mélyén izgalom fogta el, mert igenis olvasni akarta, érezni akarta, hogy fontos valakinek. Még ha ez csak illúzió is.

Ismét elolvasta a leveleket. Valamiféle támpontot keresett, ami segít rájönni, ki lehet a titkos hódoló. Mikor ismét a féltékenységhez ért, arra gondolt, mi van, ha ez csak egy elterelés? Ha Daniel direkt azt akarja, hogy ne tudja, valójában ő írja a leveleket? Egy rendszergazda? Sose tudni.

A baj ott kezdődött, hogy bár el akarta hinni, hogy a két fiú közül valaki a levél írója, nehezen ment. Mindketten olyannak tűntek, akik bárkit bármikor megkaphattak volna. Miért pont ő kellene nekik? Lehet, hogy igazából nem is akarnak tőle semmit, csak hallucinálja az egészet? Még az is meglehet. Mégis hogyan lehetne bármelyikük rendmániás? Vagy hogyan lehetnének szüzek, de tényleg? Két jó pasi...

Végül a leveleket otthagyta a nappali dohányzóasztalán, az elsőt kinyitva, a másodikat a borítékban. Még tévézés közben is néha rápillantott, a legizgatóbb kérdést olvasva újra és újra. „Mi van akkor, ha én csak TÉGED akarlak?"

Vasárnap reggel arra ébredt, hogy a szíve hevesen ver. Álmában újra megjelent az alak, akinek nem látta az arcát, s most szenvedélyesen ölelte magához. Ő pedig felemelte a fejét, és megcsókolta. Fura érzés volt. Mikor szájuk összeért, mintha melegség áramlott volna egyikükből a másikukba. Valahogy nem így képzelte a csókot. Ott csupa nyelv, meg minden. Utálta a francia csókot, sőt utált mindent, ami francia. Nem tudta, miért. A nyelves csók valahogy undorította. Ettől még mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki megcsókolja, de félelmet is szült benne, mert ennyi idősen már túlkorosnak érezte magát mindent kipróbálni. Már nyolc-tíz éve túl kellett volna esnie ezeken. Bárcsak minden olyan könnyen ment volna...

Az ágyban ülve meg kellett állapítania, hogy márpedig merevedése van, és muszáj lesz könnyítenie magán, mert az álombeli ismeretlen nem akart eltűnni a fejéből. Nem telt bele tíz percbe, már a zuhany alatt állt, és azért imádkozott, hogy csendesedjen le az elméje és a teste, mert erőt vett rajta a sóvárgás. Eddig olyan könnyű volt elfojtani. Csupán néha látott olyan filmet vagy olvasott olyan regényt, amelyben megjelent egy-egy vágyfakasztó jelenet, aminek hatására muszáj volt simogatnia magát. Viszont ez most más volt. Abba a helyzetbe került, hogy megérintették. És a teste ezt mintha felfokozta volna. Talán pont azért, mert úgy senki nem ért hozzá, mint a két fiú. És az elméje... Az ismeretlennek sikerült elérnie, hogy sóvárogjon a szeretetére. Mert bár nem tudta, hogyan néz ki, minden levéllel egyre többet tudott meg róla, és kedvelte. Jólestek a szavai, mert ő volt az első, aki így próbált közel kerülni a szívéhez.

Este alig bírt elaludni, pedig már korán ágyba bújt, hogy minél hamarabb elálmosodjon, és minél korábban ébredhessen. Már szeretett volna bent lenni, gyorsan elvégezni a munkát, lemenni ebédelni, fürödni William mosolyában, Daniel tekintetében, és a nap végén a levél soraiban.

Hétfőn táskás szemekkel indult el dolgozni. Alig aludt pár órát, a várakozás szinte felemésztette. Nem készült fel arra, hogy elméje így fog reagálni mások figyelmére. Mintha nem is önmaga lett volna. Ennyire éhezne a szeretetre, a figyelemre? Azt hitte, ő ennél sokkal erősebb, hogy eddigi élete megedzette. Talán csak álomba ringatta magát.

A munka lassan haladt, de délben azonnal a lifthez sietett, és izgatottan számolt együtt a kijelzővel. Mikor betoppant az étkezőbe, meglátta Williamet, aki épp akkor nézett fel. Tekintetük összeakadt. Egy édes mosolyt küldött felé, és egy bólintást, ő pedig nem tudott nem visszamosolyogni rá. Mire odaért hozzá, a kezében egy hatalmas almás pitét tartott. Furcsállta, mert amik ki voltak téve, fele akkorák se voltak. Kérdőn nézett rá, de a fiú csak kacsintott egyet, és odaadta. Rendkívül jólesett neki.

Míg Daniel nem érkezett meg, folyton a pult felé nézett. Nem tudta nem Williamet bámulni. Aztán persze elvonták a figyelmét. Daniel sokkal kipihentebbnek tűnt, mint pénteken. Tehát sikerült lazítania picit. Jobb kedve is volt, lassan ette az ételt, nem sietett sehová. A nyugodtsága kissé Davidre is átragadt. Persze csak addig, míg vissza nem vitte a tálcát, és meg nem látta William fürkésző tekintetét. A szíve hevesen vert, pedig tudta, hogy mindhiába, ez a fiú sosem lehetne az övé.

Már fél négyre járt az idő, mikor a szokásos e-mail megérkezett.

Kedves David!

Bocsi, hogy múlt héten olyan letört voltam, de valahogy semmi nem úgy jött össze, ahogy kellett volna. Ráadásul felmondott egy munkatársam, és míg nem találnak egy megfelelőt a helyére, addig a munkája nagy részét nekem kell majd átvennem. Örülök, hogy talált egy jobb állást, csak pont most nem igazán hiányzott a sok meló. Na, de mindegy...

Nem tudom, szereted-e a filmeket, de pár sarokkal arrébb van egy mozi, amelyben feliratos filmeket vetítenek. A volt barátnőm nyert két jegyet, de annyit rinyált szakítás közben, után, hogy megfeledkezett róluk. Nem akarom kidobni őket. Lenne kedved esetleg eljönni velem? Csütörtök este hétkor? Megértem, ha nem, de azért jobban örülnék egy igennek.

Üdv, Daniel

David hirtelen azt se tudta, mit gondoljon. Először is, Danielnek barátnője volt. Ami azt jelenti, nem meleg. Bár ettől még lehet biszexuális. Hiszen az ismeretlen is megmondta, ÚGY néz rá. Tehát nem csak ő képzeli. Másodjára, a szakítás fájhatott neki, mert eléggé degradálóan beszélt róla. Valahogy úgy érezte, a lány szakított vele, és nem fordítva. Tehát legbelül meg van sértve, esetleg fájhat is neki, ami azt jelentheti, hogy ő csak egy pótlék, esetleg búfelejtő. De mindezek ellenére mégis őt hívta el. Biztos, hogy vannak olyan kollégái, akikkel jóban van, de mégis őneki szólt. Ennek jelentenie kell valamit.

Fogalma sem volt, hogyan reagáljon erre. A szíve majd' kiugrott a helyéről. Még nem volt moziban sose, senkivel. Hiheti vajon azt, hogy ez egy randi?

Kedves Daniel!

Örömmel elfogadom a meghívást. Szeretem a filmeket. Köszönöm, hogy rám gondoltál.

Üdv, David

Nagy levegőt véve kattintott rá az elküldés gombra. Megtette. Végre elkezdett élni...

Mikor izgatottan hazaért, először el is felejtette megnézni a levelet. Furcsa érzések bizseregtek benne, mióta megkapta az e-mailt, és ő igent mondott. Nem akart semmit beleképzelni, de nem tudott nem arra gondolni, hogy most együtt fog mozizni egy olyan sráccal, akinek a szemei olyanok, akár a végtelen óceán.

Már a vacsorát melegítette, mikor beugrott neki, hogy nem nézte meg a postaládát. Gyorsan kitrappolt, s szinte felszakította a fehér dobozkát. Megkönnyebbülten vette ki a levelet. Bent nem nyitotta ki, először leült enni. Mintha szándékosan kínozta volna magát, hogy az a bizsergés, ami a gyomrában van, tovább tartson.

Miután végzett, azonnal beült a szokásos helyére, és miután felszelte a borítékot, kivette a levelet.

„Kedves David!

Itt vagyok újra, bár nem hiszed el, de egyre nehezebb leírni ezeket a sorokat. Azt hiszem, minden nappal egyre nagyobb a késztetés, hogy előbújjak. Sosem sóvárogtam még semmi és senki után úgy, mint utánad. És megőrjít ez az új, szabadabb éned. Olyan vagy, mintha kezdenél kivirágozni."

David arca szinte lángba borult. Lehet szavakba beleszeretni? Olyan volt, mintha valami szerelmes regényt olvasna, csakhogy ez nem regény volt, hanem a való élet. David kíváncsian falta a sorokat.

„Gondolkodtam, miről is kellene írnom, és úgy éreztem, tudnod kellene, hogy mik azok a dolgok, amiktől félek. Mert van ilyen, és nem is kevés...

Mivel is kezdjem? Talán a bohócokkal."

David megborzongott, ki nem állhatta őket.

„Tudom, hogy egy bohóctól nem kellene félni, de én mindig is irtóztam tőlük. Nem tudom, miért, de így van. Sokan azt mondják, hogy a bohócok viccesek. Látták már az Odaátot, amelyben egy bohóc mészárol le mindenkit? Vagy Stephen King Az-át? Na jó, azt igazából meg se mertem nézni, pedig elvileg nagyon gagyi. És láttam, hogy jövőre mutatják be a remake-jét. Ezek megőrültek??!!

Arra nem emlékszem, hogy mikor kezdődhetett, de arra igen, hogy már iskolában is féltem. Minden évben volt jelmezbál, és sose hagyták ki a repertoárból. Egyik évben pedig valaki azt gondolta, milyen jó lesz azzal heccelni a többieket, hogy lekoppintja Stephen King bohócát, és rémisztgetni kezd. Azt hittem, szörnyethalok. Azóta felnőttem, és már próbálom lenyugtatni magam, de nehezen megy. Valamiért mindig a frászt hozzák rám."

David meg tudta érteni. Bár nem félt tőlük, de mindig érzett valamiféle ellenszenvet irántuk. Szüleivel láttak cirkuszi bohócokat, a kórházban bohócdoktorok próbálták felvidítani kevés sikerrel. Nem hibáztatta a fiút, ez a félelem kicsit érthető volt számára.

„Aztán a másik nagy fóbiám az orvosok, de ennek legalább tudom az okát. Tudod, kiskoromban meg kellett műteni. Még óvodás voltam, és amikor a doki bejött vizitre, minden gyerek elkezdett bömbölni. Annyira féltem, hogy azt hittem, bepisilek. Nagy részét sikeresen elfelejtettem, de még mindig emlékszem a mellettem levő ágyon fekvő csecsemőre, aki végigordította az egészet. Aztán a nagynénémmel is történt ez-az. Egyszer náluk nyaraltam, és valamit elkaphattam. Belázasodtam, és elvittek az orvoshoz. Megígérték, hogy nem kapok szurit, és végül mégis kaptam. Nagy trauma volt az nekem, ugyanis tűfóbiám van. Viszont szeretem a tetkókat, és van is egy a talpamra tetoválva. Egy szívecske, azért, hogy ha valakinek a fejére lépek, lássa, hogy azt szívből teszem."

David felnevetett. Szinte látta maga előtt, ahogy az ismeretlen rálép valaki fejére, és olyan abszurd volt az egész, mégis szórakoztatta a képzelt jelenet.

„Na jó, igazából nincs tetkóm, csak meg akartalak nevettetni, és remélem, sikerült is."

David elmosolyodott, tényleg haláli ez a pasi. Egyre jobban kezdte megkedvelni.

„Visszatérve az orvosokra, talán az sem tett jót, hogy apám mellett voltam a kórházban, és megannyi tű járt abban a szobában, ami végül nem mentette meg az életét. Annak viszont felettébb örülök, hogy nagyon erős az immunrendszerem, és szerencsére dokihoz felnőtt koromban már nem is kellett elmennem. Na jó, ha beteg lennék, akkor is maximum a halálos ágyamról próbálnék elvánszorogni a rendelőbe. De remélem, örökké erős és edzett férfi leszek. Mondjuk konditerembe nem járok, de néha elmegyek futni a közeli parkba."

David megtapogatta a hasát, talán neki is edzenie kellene, mert a sok evéstől kezd egy kicsit pocakosodni. Eddig nem is vette észre, de most valahogy zavarta a gondolat. Mert eljöhet az az idő, amikor valaki meztelenül akarja látni, és akkor nem akar szégyenkezni. Elpirult a gondolatra, hogy meztelen lesz. Olyan furcsának és hihetetlennek tartotta, hogy egyszer számára is eljöhet ez a pillanat.

„De jöjjön a legnevetségesebb félelmem, a pókok."

David elkuncogta magát.

„Hát erre nem vagyok a legbüszkébb, de félek tőlük. Ha meglátok egyet, szégyellem, hogy férfi vagyok. De akkor is, az a sok apró láb... Próbáltam erőt venni magamon, és legyőzni a félelmet, tényleg. Azon a nyáron, mikor édesapám meghalt, fel kellett mennem a padlásra, hogy kitakarítsam. Eléggé el volt hanyagolva, mert se édesanyámnak, se nekem nem ez volt a legfontosabb abban az évben. Akkor szüntelenül imádkoztam, hogy ne haljon meg, pedig azt hiszem, nem is igazán hiszek Istenben. Szóval a ház akkor egyszer lett elhanyagolva, mert a kórházban voltunk, amikor csak tehettük. Mikor apám meghalt, anyám nem akarta odaadni a ruháit, mert úgy érezte, nem lenne rá képes, de látni se akarta, mert folyton a kórház és édesapám szenvedése jutott az eszébe. Megkért, hogy takarítsak ki fent, míg ő bedobozolja a ruhákat. Felmentem egy seprűvel, és kb. tíz perc múlva visítva szaladtam le, mert egy pók valahogy ráereszkedett a hajamra. Azóta anyám takarítja a padlást."

David elmosolyodott. Ha most az ismeretlen itt lenne, elmondaná neki, hogy nincs vele semmi baj. Bár ő nem fél a pókoktól, csak irtózik, de neki is van egy fóbiája, a macskák. Ha egyszer találkoznak, majd elmeséli neki, hogy hogyan támadta meg a nagyanyja kiscicája, és mélyesztette bele a ruhájába a karmait, ő pedig sírva menekült volna, de nem mert hozzányúlni a cirmoshoz, helyette bömbölni kezdett. Hétéves volt akkor.

„És a No.1, azt hiszem, a lift."

David elcsodálkozott. Nap mint nap használta a liftet, de eddig sose gondolta, hogy félnie kellene tőle.

„Elvileg nem vagyok klausztrofóbiás, bírom a szűk helyeket, de kb. tizenöt éve képtelen vagyok belépni a liftbe. Így belegondolva furcsa, hogy gyerekként mennyi traumát élünk át, és az életünk arról szól, hogy próbáljuk feldolgozni őket. No, hát ez nekem még nem sikerült.

A történet nagyon egyszerű, meglátogattuk az unokatestvéreimet. Egy hatalmas tízszintes épület kilencedik emeletén laktak. Míg a szüleink jól elbeszélgettek, mi, gyerekek, azzal szórakoztunk, hogy vajon ki ér le előbb, a lift velem, vagy ők futva. Úgy látszott, sokszor szórakoztatták magukat ezzel.

Szépen beszálltam, nem is volt semmi baj. Már csak két emelet volt hátra, mikor a lift megállt, és elsötétült minden. Először próbáltam nem megijedni. Arra gondoltam, semmi baj, mindjárt újra világosság lesz, és elindulok. De nem így történt. Nem tudom, hány perc telhetett el, mire pánikba estem, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Elkezdtem ordítani, hogy segítség, de nem jött senki. Aztán az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha lezuhanok. Nem utalt erre semmi, de mégis. Elképzeltem, hogy összetrancsírozva végzem egy lift padlóján. Emlékszem, a szívem hevesen dobogott, alig tudtam a mellkasomban tartani. Aztán bőgni kezdtem. Soha nem sírtam annyit, mint ott a liftben. Mikor kiszabadítottak, már nem akartam semmit, csak aludni. Anya mesélte, hogy egy órát voltam bent. A lift elromlott, és mikor hallották, hogy valaki bennragadt, azonnal hívtak hozzá szerelőt. Még így is szerencsém volt, azt mondták. Hát én valamiért nem éreztem így. Azóta nem megyek lifttel, ha kell, felsétálok tíz emeletet is akár."

David nagyon sajnálta. Elképzelte, ahogy egy kisfiú sír a sötétben, és tényleg nem tudta, mit tett volna a helyében, pláne gyerekként.

„Úgyhogy ezek, azt hiszem, a legnagyobb félelmeim. És vannak kisebbek is, mint például az, hogy még meg sem hódítottalak, de félek, már elveszítelek.

Furcsa, hogy alig ismerlek, és mégis ilyen hatással vagy rám. De mikor a szemedbe nézek, valahogy azt érzem, hogy te vagy az, akire mindig is vártam. Nem tudom, miért, talán csak egy hatodik érzék, de úgy érzem, veled boldog lehetnék. Nézhetsz bolondnak, de akárkiért nem lennék erre képes.

Mondhatnám, hogy rokonlelkek vagyunk, pedig nem is tudok rólad úgy semmit, de mikor először láttalak meg, ahogy egyedül ülsz, mindenkitől elzárkózva, akkor úgy éreztem, nagyon hasonlítunk. Bár én nem zárkózom el senkitől, mindenkivel jóban vagyok, de senki nem tud rólam igazán semmit. Megnyílni senkinek nem tudtam. Azt hiszem, pont úgy, ahogy te sem.

Lehet, hogy most furcsán nézel, de így igaz. Itt leírni mindent olyan könnyű. Csak úgy dőlnek belőlem a szavak, és úgy érzem, szeretnék neked rengeteget mesélni. Először érzem azt az életemben, hogy szeretném magam valakinek kiadni. Szeretném, ha valaki meglátná azt az oldalam is, amit mindenki elől eltitkolok. Szeretném, ha valaki nem a külsőmet látná, és az alapján ítélne meg, hanem aszerint, ami a lelkemben lakozik. És számomra TE vagy az a valaki."

Davidnek egy percre le kellett tennie a levelet. Úgy érezte, egy könnycsepp akar kibuggyanni, de nem engedte, gyorsan megtörölte a szemét. Úgy vélte, a levél írójában tényleg lelki társra talált. Ő is vágyott erre. Vágyott, de sose mert tenni érte. Annyi minden volt benne, ami szeretett volna utat törni magának, ám soha senki nem volt kíváncsi rá. Most úgy érezte, ha a fiú elé állna, talán képes lenne megnyílni neki.

„Jövő héten újra írok, ám azt hiszem, lassan muszáj lesz eléd állnom. Nehéz csak távolról figyelni téged, de addig is él bennem a remény, hogy van esélyem. Légy jó!

A Te titkos hódolód"

David hátradőlt a fotelben, nagyot sóhajtott. Ez a fiú őrült, és mégis... Hirtelen eszébe jutott Daniel és a mozi, kissé elszégyellte magát. A fiú elhívta, s ő azonnal igent mondott, holott randinak tekinti az egészet. De abban a szent pillanatban úgy érezte, megcsalja a levél íróját.

– Ez hülyeség – gondolta, de hiába örült annak, hogy a fiúval elmennek mozizni, most már volt a szívében egy picurka rossz érzés is, hogy talán nem biztos, hogy jól teszi, amit tesz.

Újra letette a levelet az asztalra, s úgy érezte, muszáj beállnia a zuhany alá, hátha lemossa a lelkéről ezeket a kusza érzéseket.