David lassan sétált a kockaövön a háza felé. Néha úgy érezte, mintha ő lenne Dorothy az Óz, a csodák csodájából, és ez az ösvény egy földöntúli helyre vezetné el. Persze ez csupán az otthona ajtaja volt, és már nem várta bent feledhetetlen élmény.

Ahogy elsétált a postaláda mellett, különös érzése támadt. Nem várt levelet, a számlákat már rég kifizette, mégis úgy vélte, lennie kell valaminek abban a fehérre mázolt ládikóban, melyet még kicsi korában festettek le édesapjával.

Odalépett, óvatosan lenyitotta az oldalát, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna, vagy kiugorna belőle valami. Párszor fantáziált arról, hogy mi lenne, ha levélbombát kapna, vagy valamiféle életveszélyes port, amitől órákon át szenvedne, majd átlebegne a túlvilágra. Habár ki volt ő, hogy bárki meg akarja ölni? Ő csak egy árny volt az emberek között, egy hangtalan dolgozó.

Ahogy a láda nyikorogva megadta magát, belekukkantott. Valóban egy levél pihent benne.

– Vajon mikor jöhetett? – morfondírozott magában. Havonta kétszer nézett bele, legutóbb egy hete, és akkor csak a csekkek és szórólapok várták.

Lassan kivette, a feladót kereste, azonban nem járt sikerrel. A borítékról minden hiányzott: a küldő, a bélyegek. Egyedül a nevét találta rajta gyönyörű, cirkalmas betűkkel.

David Louis Stevenson

Meglepődött, a nevét már évek óta David L. Stevensonnal használta. Megőrjítették a kérdésekkel, hogy Robert Louis Stevensonról kapta-e a nevét, mire közölhette, hogy nem, hanem két nagyapjáról, Davidről és Louisról, a Stevenson pedig csak véletlen egyezés. De ez a név hirtelen csodálatossá vált. A betűk lágy íve, összekapcsolódásuk, akár szerelmespár gyöngéd érintése simultak bele a hófehér papírba. Végigsimított rajta, mintha egy érintéssel eltörölhetné saját nevét, de a fekete tinta már szinte beleégett a borítékba.

A nap már kezdett nyugovóra térni, az enyhe hideg lassan beszivárgott David vékony kabátja alá. Elfordította a tekintetét, s megindult újból a ház felé.

Bent nem várta senki, egyedül élt a szüleitől örökölt otthonban. Mindig meglepődött, hogy még három év után is mellbe tudta vágni a magány, ha belépett ezen az ajtón. Gyorsan lehuzakodott, papucsot húzott, táskáját a kis komódszerűségre fektette, kabátját felakasztotta a fogasra, majd a levéllel együtt a nappaliba sétált. Óvatosan tette le, nem dobta a dohányzóasztalra, ahogy a csekkekkel szokta. Ez a levél más volt. Még nem is tudta, mi van benne, de határozottan másnak érezte.

Hasában megmozdult valami, ránézett órájára, majd kisétált a konyhába. Farkaséhes volt. Megmelegítette az előző este összeütött sajtos makarónit, és letelepedett a nappali foteljébe. Bekapcsolta a tévét, megkereste a kedvenc csatornáját, s újabb sorozatrészbe merült bele evés közben. Már a negyedénél tartott, mikor észrevette, hogy tekintete folyton a levélre kalandozik, nem pedig a televízió képernyőjén megjelenő feliratot pásztázza. A sorozat felénél már elvesztette a fonalat, sóhajtva nyomta ki a készüléket. Érdekelte a levél tartalma.

Az egyik szekrényből ollót halászott elő. Nem akarta barbár módon feltépni, ahhoz túl szép volt, nem érdemelte volna meg.

A hátulján pecsétnyom díszelgett, akár a középkori leveleken, mikor még királyok üzentek egymásnak ilyesfajta módon. Piros viaszban egy tintatartó és egy madártoll öltött alakot.

Sajgott a szíve, ahogy az ollóval nekiállt felszelni a kemény, ám selymes tapintású papírt. Olyan tökéletes volt, az egyetlen tökéletes dolog az életében. Ám a kíváncsiság nagyobbnak bizonyult bűntudatánál, s ollózott párat.

Mikor kivette a lapot, és széthajtotta, ugyanazok a gondosan megrajzolt betűk fogadták, mint a borítékon. Látszott, hogy nagyon aprólékosan formálták azokat. Ahogy sebesen végignézett a sorokon, mégsem látott egyetlen kirívó hibát se, tintafoltot, vagy javítást. Vajon meddig írhatta, és hányszor kezdhetett bele, míg elérte ezt a tökéletes formát? Nem tudta, de belül valami egészen új érzés kerítette hatalmába a sorok láttán, ám még maga sem tudta megfogalmazni, mi lehet az. Leült a fotelbe, és lassan olvasni kezdte a levelet.

„Kedves David!

„Most biztosan kíváncsian olvasod e sorokat, de meg kell, hogy nyugtassalak, ez nem egy rosszízű tréfa. Teljesen komolyak a szándékaim."

– Szándékaim? – gondolta kérdően David.

„Talán felmerül benned a kérdés, hogy ez esetben miért nem személyesen kereslek fel. Az ok nagyon egyszerű, mert már régóta tapasztalom, hogy senkit nem engedsz közel magadhoz. Ezért úgy gondoltam, így hívom fel magamra a figyelmed."

David még jobban meglepődött. Ez a valaki ismerte őt.

„Még sosem tettem ilyet, iskolás gyereknek érzem magam. Egyedül akkor fordult meg a fejemben, hogy szerelmes levelet írjak. Mint egy lány, hát nem vicces? Haha."

– Szerelmes levél? – húzta fel David a szemöldökét. Ez egy nagyon rossz vicc.

„Nyilván nem mondhatom azt, hogy szerelmes vagyok beléd, hiszen nem ismerlek úgy, ahogy szeretném, de vonzódom hozzád már évek óta, és azt hiszem, most végre elég erőt érzek magamban az előbújáshoz."

David azon morfondírozott, honnan tudhatja ez a férfi, hogy meleg? Sose merte senkinek a tudtára adni. Ennyire látható lenne? Pedig figyel az öltözködésére, rövid, férfias frizurát vágat magának. Nem hord ékszert, nem jár lányosan, legalábbis még nem vette észre. Nem bámul férfiakat, habár már nem egy keltette fel az érdeklődését, azonban sose mert lépni.

„Tehát most mesélek pár dolgot, hogy megismerj. Mint egy randin, habár ez egy elég egyoldalú randevú."

– Randevú? – ámult el David. Még sose volt része ilyenben. Szíve egy fokkal gyorsabb ütemre váltott.

„A pontos korom nem árulom el, de elmúltam húsz, és még nem vagyok harminc. Jelenleg egyedül élek albérletben. A lakás nem nagy, de otthonos. Egyelőre jól érzem magam benne. Gyűjtök egy saját lakásra vagy házra, bár inkább az utóbbira. Szeretnék egy csendes környéken élni, nagy udvarral, ahol esetleg kutyát tarthatnék. Imádom a kutyákat. Nekünk is volt egy, Félix-nek neveztük el. Keverékkutya volt, egy menhelyről hoztuk el. A kilencedik születésnapomra kaptam. Fél évig kérleltem a szüleimet, hogy hozzunk egyet. Akkoriban épp a Lassie-korszakomat éltem. Én is szerettem volna egy barátot, aki mindig mellettem van. Trükköket tanítottam neki, folyton rohangáltunk az udvarban. Nagyon ügyes kutya volt, mintha tényleg családtag lett volna. És ő is így érezhette magát, mert folyton elvitte magával édesapám papucsait, és megrágcsálta őket. Családi hagyománnyá vált, hogy apa minden szülinapján, névnapján, karácsonykor egy papucsot kapott ajándékba. Gondoltunk arra is, hogy Félix-nek adunk, de hiába kapott, neki mindig édesapámé kellett."

David elmosolyodott az olvasottakon. Visszaemlékezett az aranyhalakra, Willyre és Wanda-ra, akik szülei szobájában úszkáltak, és Murry-re, a hörcsögre. Mindnyájan szerették az állatokat, nem is értette, miért nem tart ő is egyet. Miután mind elhaláloztak, valamiért már nem érezték úgy, hogy még valakit el akarnának temetni. Szülei halála után pedig ez még jobban megerősítette benne a dolgot. De mégis... Olyan sok emlék fűződött Murry-hez. Mikor egész éjszaka keresték az emeleten, és végül a konyhában leltek rá, a földszinten... reggel. Vagy amikor úgy gondolta, nem tetszik neki Robert, David egyik iskolatársa, és megharapta, mikor be akart nyúlni hozzá. Visszagondolva, lehet, ő már akkor érezte, hogy a fiúval van valami baj. Pár év múlva kirúgták az iskolából, mert beledugta több gyerek fejét a WC-be. Talán szerencséje volt, hogy a hörcsögös harapás után pár hónappal már Robert nem volt a barátja, de sajnos utána már senki más se.

„Szóval le se tagadhatnám, hogy vidéki vagyok. Szeretem a természetet, a növényeket, az állatokat. Úgyhogy keményen dolgozok, hogy az álmom valóra váljon, és egyszer a saját otthonomban élhessek."

David elgondolkodott. Habár a városban nőtt fel, olyan részén, ahol sok a zöld terület. Szülei ragaszkodtak ehhez a házhoz, az udvarhoz, a fű frissen nyírt illatához, a kis veteményeskerthez, melyben anyja annyi örömét lelte.

„A munkakeresés szólított a városba, a lehetőség, hogy kitárul előttem a világ. Azt hiszem, ki is tárult, csak én nem voltam képes erre."

David egyetértően bólintott. Nem is értette, hogyan lehetnek olyan közvetlenek némely emberek. Sokszor irigyelte őket. Azt kívánta, bárcsak ő is olyan lehetne.

„Azt hittem, majd a városban feloldódok, hiszen itt elfogadóbbak az emberek, legalábbis nem érdekli őket, ha meleg vagyok, de inkább elszigetelt. Vidéken nagyon jó élni. Közel vagy a természethez, ismersz mindenkit, de néha pont ez a baj, hogy így mindenki ismer téged is.

A szüleim szerint kicsiként nagyon barátkozó voltam. Emlékszem, mindig én voltam az, aki odament a másikhoz, hogy beszélgessen. Kérdezhetnéd, hogy akkor miért váltam ilyenné. Olyan emberré, aki nem meri felvállalni magát. Azt hiszem, a melegségem az oka.

Tudod, egyszer az iskolában meggyanúsítottak vele. Még csak tizenkettő múltam, és Úgy néztem Rá."

David azon morfondírozott, vajon a szerelmes levél Neki íródott volna?

„Az egyik lány, Stacy Higgs, akit mindig is utáltam, felfigyelt arra, hogy álmodozva bámulom Tomot, a leghelyesebb fiút az osztályban. Elkezdett csúfolni, durvaságokat vágott a fejemhez, amin persze mindenki nevetett. Aztán ők is belelendültek. Végül az igazgatónál kötöttünk ki. Úgy kezeltek, mintha én lennék a hibás. Behívták a szüleimet, akik aggódva rohantak be, hiszen addig velem nem volt különösebb gond. Ott lett volna az alkalom, hogy színt valljak, de apámat annyira sokkolta az egész vád, hogy szívrohamot kapott. Akkoriban sokat gyengélkedett a szíve miatt, nem lett volna szabad kitennem ennek. Még négy évet bírt ki, de soha többé nem kerültek szóba a melegek előtte."

David elkomorult. Az ő szülei se tudták meg soha, hogy meleg. Volt elég bajuk miatta, nem akart eggyel több gondot akasztani a nyakukba. Visszagondolva sajnálta, hogy nem tette meg. Megérdemelték volna az őszinteségét, a bizalmát ebben a témában is, hiszen mindig, mindenben mellette álltak. Ám annyi megaláztatásban volt része az utóbbi tizenhat évben, hogy a bizalma olyan kiváltság volt, amit senki nem tudott teljesen elnyerni.

„Édesanyám elég konzervatív, ő unokákat szeretne, és mivel nincs más gyermeke, így rám hárul a felelősség. Minden alkalommal megkérdi, mikor hazalátogatok, hogy mikor mutatok már be egy lányt, gyermekeim jövendőbeli édesanyját, de én csak azt felelem, hogy még nem találtam meg a megfelelő személyt. Bár lehet, hogy megtaláltam, de gondolom, nem szülnél nekem gyerekeket. Haha."

David felhúzta a szemöldökét. Ez a fiú szeret viccelődni, még ha a poénjai a papíron nem is jönnek annyira át.

„A viccet félretéve, sosem lesz gyermekem, ezt tudom. Persze ott az örökbefogadás, de egyelőre úgy érzem, hogy nem tart ott a világ, hogy két férfi neveljen egy gyermeket. Hiába a sok sztár, akik próbálnak melegként példát mutatni, nem akarnám a gyermekemnek, hogy miattam bélyegezzék meg. Tudom, milyen érzés. Talán pár év múlva minden más lesz. Legalábbis remélem."

David fújt egyet. Egyelőre ő se hitt abban, hogy a világ nagy része elfogadná a melegeket. Bár más okból, de tudta, az emberek mindenkit szeretnek lenézni, csúfolni, aki akár egy kicsit is másabb, mint ők.

„Ami a gyerekeket illeti, szeretem őket, legalábbis azokat, akik nem kergetnek az őrületbe. Haha.

Úgy hat évvel ezelőtt elvállaltam egy kis gyerekfelvigyázást. Az unokatestvéreim eljöttek hozzánk, és édesanyámmal szerették volna meglátogatni apám sírját, a gyerekek nélkül. Gondoltam, oké, mi baj történhet, de az az egy óra maga volt a pokol. A kicsik igazi kis ördögfiókák voltak, elhiheted. Összetörték anyám kedvenc vázáját, WC-nek nézték a szoba közepét. Akkor jöttem rá, hogy egy gyerek maximális figyelmet igényel, és ha akarod, ha nem, zsibvásár lesz az otthonod, az életed. Viszont én jobban szeretem a csendes estéket, egy meleg teával a fotelba kuporodni, és olvasni egy izgalmas krimit, vagy Csajkovszkijt hallgatni. Tudtad, hogy ő is meleg volt? Mondjuk nem ezért hallgatom, szeretem a klasszikus zenét, megnyugtat, ahogy a csend is."

David elmerengett, őt a csend mindig feszültté tette. Inkább hallgatta volna a gyerekek zsivaját, a tülkölő autókat, a pletykálkodó öreg néniket, mert talán akkor nem őt vették volna a szájukra. Utálta a csendet, aztán egyszer csak hozzászokott.

„Szóval ezért is nehéz itt nekem. A város túl zajos, nem az én terepem. Néha úgy érzem magam, mint egy nagypapi, aki legszívesebben egész nap a foteljében ülne, és olvasgatna, kizárva minden hangot. Kár, hogy nem létezik olyan szakma, hogy könyvolvasó. Azt hiszem, én szívesen jelentkeznék rá."

David elmosolyodott, ő is szeretett olvasni. A könyvek egyfajta mentsvárak voltak, az ő menedéke, ahova visszahúzódhatott, mikor nagyon maga alatt volt. Babe, a kismalac segített neki átvészelni a kórházban töltött napokat, majd ahogy nőtt, megismerte Agatha Christie-t, Stephen Kinget, Dean R. Koontz-ot, csupa olyan remek írót, akik elvarázsolták a világaikkal, vagy a hihetetlen történeteikkel.

„Olvasás terén mindenevő vagyok. Úgy gondolom, jó mindent megismerni. Legjobban persze a krimiért vagyok oda, de ha kedvem tartja, a kezembe veszek akár egy romantikus regényt is, vagy egy történelmit. Egyelőre csak a közeli könyvtárból kölcsönzök ki könyveket, de ha egyszer lesz egy saját otthonom, szeretnék egy kis szobát tele a kedvenc regényeimmel."

David a fenti dolgozószobára gondolt, melyben apja néha elbújt, ha egyedül akart maradni. Az egyik fal könyvekkel volt tele. Több, mint ezer kötet pihent a polcokon. Ez a fiú biztos odáig lenne érte. Ő is lassan gyűjtögette kedvenceit az apja által megszerzett könyvek mellett. Hétvégente szeretett kicsit megpihenni édesapja hintaszékében, elmerülni egy-egy kötetben. Talán több közös van kettejükben, mint gondolná. Kezdett neki megtetszeni a fiú.

„Habár egy könyvmoly vagyok, néha szeretek kimozdulni, ha már a városban élek. Olykor elmegyek múzeumba, amennyiben találok egy jó kiállítást. Nemrég volt egy a közelben, múmiákkal. Tudod, kis koromban odavoltam Egyiptomért, a piramisokért, a fáraókért. Azt hiszem, a Csillagkapu miatt. Nem tudom, láttad-e, én odáig voltam érte.

Mikor egyik nyáron az unokatestvéreim eljöttek hozzánk, rögtön leültek a tévé elé, hogy ők márpedig meg fogják nézni a következő részt, ha törik, ha szakad. Én pedig odaültem melléjük, míg a szüleink beszélgettek kint a konyhában. Még pici voltam, alig értettem valamit, de a kapu elvarázsolt. Mindig egy új helyen kikötni, új dolgokat megismerni. Aztán, ahogy megtanultam olvasni, faltam az információkat róluk, és úgy mindenről. Lehet, hogy hihetetlen, de engem a filmek és sorozatok indítottak el az olvasás útján. Hiszen megannyi információ van a könyvekben. Aztán már csak azt vettem észre, hogy a nyarakat végigolvastam, megannyi tájra utaztam el gondolatban."

Ezen David elmosolyodott. Hasonló érzéseket éltek át mindketten. Bár őt nem a filmek motiválták az olvasásra, hanem a magány és az elkeseredés. Azonban a könyvek sok mindent adtak neki lélekben. Nem is értette azokat az embereket, akik nem szeretnek olvasni.

„Persze nehéz volt mindenre időt szakítani. Szerettem olvasni, de érdekeltek a sorozatok, filmek is. Most kicsit másabb a helyzet, mert az albérletben nincs tévém, de ott a laptopom, ha szeretnék megnézni valamit.

Ha már itt tartunk, nem láttalak fent egyik közösségi oldalon sem. Nem találtam rólad szinte semmit..."

David meglepődött, tényleg nagyon érdekelheti ezt a fiút, ha képes kutatni utána. Ám mindhiába, ő teljesen elzárkózott az ilyen oldalaktól. Volt e-mail címe a munkahelye miatt, és regisztrált álneveken pár könyves és filmes oldalon, de igazi nevét soha nem adta meg. Olyan volt az interneten, mint az életben, egy árny, akit senki nem vesz igazán észre. De úgy látszik, tévedett, valaki mégis észrevette őt.

„Szóval így elég nehéz dolgom van. Te megtudsz rólam nagyon sok mindent, de én alig tudok rólad valamit. Azt tudom, hogy szereted a sütiket. Azt hiszem, az almás pite a kedvenced. Akkor vagy a legboldogabb, mikor azt eszed."

David meghökkent. Tehát egy munkatársáról lehet szó. A munkahelyén lévő étkezőben szokott naponta egy süteményt venni az ebédhez. Régen mindig az édesanyja sütött neki vasárnapra, de mióta meghalt, már nem volt senki, aki ezt megtette volna érte, ő pedig soha nem tanult meg sütni.

„Olyankor behunyod a szemed, és az ajkaid elégedett mosolyra húzódnak. Látszik, hogy minden egyes falatot kiélvezel. Ekkor a legnehezebb visszafognom magam. Legszívesebben odamennék hozzád, és megcsókolnálak."

David hirtelen elpirult, még sose mondtak, vagy írtak neki ilyet. Nem tudta, hogy most ennek örülnie kellene, vagy meg kellene ijednie. Lehet, a fiú egy perverz állat.

„Mármint ne érts félre, nem azért bámullak, és képzelgek ilyen dolgokról, mert egy kéjenc vagyok. Egyszerűen félek lépni. Félek attól, hogy találtam végre valakit, aki szimpatikus nekem, és visszautasít. Az iskolai eset megtépázta az önbizalmamat. Tudom, hogy hülyeség, és már rég túl kellett volna tennem magam rajta, mégse ment.

Néha megkörnyékeztek férfiak, de nem volt merszem bármit is lépni. Az egyikük meg is csókolt, szinte lecsapott rám, én meg csak álltam dermedten, és nem tudtam, mit tegyek. Végül eltoltam magamtól, és elfutottam. Szóval az eddigi szerelmi életem, azt hiszem, egyenlő a nullával."

– Nem – gondolta David, – te csak azt hiszed. Téged legalább valaki megcsókolt.

„Tudom, hogy itt vannak meleg szórakozóhelyek, de nem mentem még el egyik helyre se. Nem tudom, mit kaphatnék ott? Egy éjszakát valakivel? Mi van, ha én nem erre vágyom? Mi van akkor, ha én szeretnék együtt lenni valakivel? Mindig. Munka után együtt vacsorázni, közösen zuhanyozni, feledhetetlen éjszakákat átélni. Közösen nézni filmet, vagy feküdni a kanapén egymást átölelve, olvasni együtt egy jó kis krimit. Elmenni sétálni, gyönyörködni a naplementékben, együtt főzni, összebújni. Mi van, ha nekem ez kell? Ha én nem elégszem meg akárkivel?"

David belegondolt az említett dolgokba. Szíve mélyén ő is ezekre vágyott, habár tudta, ez lehetetlen. Szülei házassága volt számára a minta, nem tudta elképzelni, hogy valaha lehet neki is része olyan boldogságban. Ez a fiú furcsa érzéseket keltett benne, de talán nem tud róla mindent. Évek óta figyeli őt, de talán pont azt nem vette észre, ami miatt mindenki kerüli. Hiszen az emberek hogyan is szerethetnék őt?

„Mi van akkor, ha én csak TÉGED akarlak?"

David újra és újra elolvasta a mondatot. Mire észbe kapott, az arcán már legördült egy könnycsepp. Gyorsan letörölte, szipogott egyet, majd letette a levelet a dohányzóasztalra. Nem tudta tovább olvasni. Muszáj volt kimennie az udvarra, muszáj volt friss levegőt szívnia, mert most az egyszer nem bírt a négy fal között maradni. A nagy házat kicsinek érezte maga körül, mintha folyamatosan zsugorodott volna. Gyorsan az ajtóhoz sietett, felvette a cipőjét, és már kint is volt a bejárati ajtó előtt. Nagyot szippantott az őszi, hűvös levegőből. Szíve hevesen vert. Hirtelen ötlött fel benne, hogy mi van, ha szívrohama van? Még segítségért sem tudna kiáltani. De szíve fokozatosan csitult, ahogy belélegezte a friss levegőt. Bőre libabőrös lett a hidegtől. Be kellett látnia, hogy muszáj bemennie, ha nem akar megfázni.

Ahogy a nappaliba sétált, és a levél ott feküdt az asztalon, megtorpant. Nem mert közelebb menni hozzá. Nem akarta tovább olvasni. Nem akarta magát álmokba ringatni, utána pedig hatalmasat csalódni. Elfordította róla a tekintetét, leoltotta a villanyt, majd felszaladt az emeletre, hogy vegyen egy forró zuhanyt, aztán pedig eldőlhessen az ágyon, és mély álomba merülhessen.