2018.Január

Fájdalmasan kegyetlen volt velem. Ridegen elutasító stílusa időről, időre bukkant fel. Nem mindig. Néha nagyon közel álltunk egymáshoz. De amikor ezzel nem tudott mit kezdeni, akkor inkább bizonytalanságba lökött nem törődöm, leszarom stílusával. Könnyebb volt neki megtartani a két lépes távolságot tőlem, mintsem, hogy szembenézzen azzal, amit mellettem érzett. Gyávaság. Minden tette ezt mutatta, a saját érzéseivel sem mert szembenézni.

De nem fogok róla rosszat mondani, nem is akarok. Természetes, ösztönös védekezés volt a részéről, hogy folyton eltolt magától, amikor érezte szívem erős vonzását. Rossz volt az időzítés. Ezzel nem áltatom vagy nyugtatom magam. Tényleg így volt. Jó is lehetett volna, mert mindenünk meg lett volna, ami két ember egymás iránt érzett szeretetéhez szükséges. Nem volt rá kész, túl hamar kapta meg az örökké ígéretét. Vagy nem így az elrendeltetett.

Emlékszem önző és mohó módon azt akartam, hogy csak velem táncoljon. Teljesen megbabonázott ingének jellegzetes, jól ismert illata, ahogy karjait körém fonta úgy éreztem, mintha mindig is ott lett volna a helyük, elvette az eszem meleg lehelete a fülemnél. Valószínűleg sosem felejtem el, hogyan énekelte Robin Schulz-Ok című dalát nekem.

A szívem minden alkalommal meghasadt kicsit, amikor csípője az enyémhez ért, amikor bőr, bőrt érintett, de talán csak akkor törött össze teljesen, amikor elsétált az éjszaka közepén mellőlem, még az első napsugár előtt. Nem csodáltuk már együtt a Napfelkeltét. Túl későn jöttem rá mi volt az érzés, ami egész este fojtogatott. Minden érintésünk és cselekedetünk ismétlés volt. Párszor már megtörtént az édes kis játszogatás egymás határaival. 

De ez más volt. Mintha az lett volna búcsú éjszakánk, a búcsú táncunk és a búcsú ölelésünk. Kaptunk egy esélyt, egy utolsó táncra és az újra kezdésre. Az utóbbival magam sem tudom miért, de nem éltünk. Kicsit úgy viselkedtünk, mint akik újra akarják élni a nyarukat, mintha szerettük volna még utoljára érezni egymás közelségét, a tét nélküliséget, mielőtt elhidegülünk egymástól. Mielőtt elsétál. 

Azt tudtam, hogy ideig most látom utoljára, de abban nem voltam biztos látom-e még valaha. Az igazság, hogy ugyan visszanézett, de nem pakolt össze, úgy ment el.

Addig húztam, halasztottam a gondolatot, miszerint kitartok mellette bármi jön, hogy már lassan undorral néztem tükörbe. Sok hűhó a semmiért. Nem volt ez másra jó, csak megutáltatni magamat, saját magammal. Minél jobban megismertem, szívemben annál erősebben villogott a vészjelző, amit minden egyes alkalommal képen nevettem. Minden egyes titka feltárása után, elfelejtettem egy sajátomat. Minden nevetése után, elfelejtettem, hogyan is kell boldognak lenni nélküle. Minél jobban megtudtam ki Ő, annál gyorsabban vesztettem el azt, hogy ki vagyok Én.

Miért nem hallgatok magamra? Mindenkinek osztom az észt, majd jön az "én megmondtam". Egyszer élném meg azt, hogy nem megyek szembe a saját figyelmeztetésemnek. Bárcsak egyszer az életben leülnék gondolkozni, mielőtt belemegyek egy helyzetbe. Rengeteg időt, érzelmet és könnycseppet spórolnék meg magamnak. Nem beszélve a rengeteg energiáról, amit tökéletesen egyszerűen tudnék másra fordítani és nem arra, hogy a nem megfelelő személyt szeressem.

Már nem is tudom miért tartok ki még mindig. Mit adsz nekem, ami a javamra válik? Annyira egyszerűen el tudnám engedni a makacs ragaszkodást, de van itt valami, ami nem ereszt. Magam sem tudom micsoda. Talán ha egyszer elég mélyen magamba nézek, rájövök. Majd ha megállok egy kicsit. Ha megfejtem miért vagyok melletted, akkor minden sokkal könnyebb lesz.