Nyárias tavasz köszöntött a vidékre. Az orgona már el is virágzott, s átadta a helyét a mezőn kéklő búzavirágnak és harangvirágnak. Az emberek fejcsóválva fogadták a korán jött meleg időt, de a gyermekek őszintén örültek neki. Végre lehetett meztélláb rongyot rúgni meg a patakparton a vízben tapicskolni.

Egy nyolcéves forma kisfiú ült a falu szélén, a Zala hídja alatt. Csak a meggörnyedt hátát lehetett látni, ahogy a botja fölé hajolt. Horgászott.

Talán azért ült a híd alatt, mert ott jobban haraptak a halak. Vagy azért, mert nemrég ért véget az iskola, s neki otthon kellett volna megírnia a házi feladatot. A hevenyészett szák üres mivolta az utóbbira engedett következtetni. De nem elég, hogy szegény fiú nem fogott semmit az árnyékban, még a nyugalmát is megzavarják. A híd felől apró léptek zaja hallatszik.

- Gergő! – suttogja egy hang.

Majd egy kicsit hangosabban.

- Gergő!

- A hét szakramentumát Annus, hát nem vagyok siket!

Annus egy kicsit megijedt a szakramentumtól, nem tudta mire vélni, vajon miért vannak heten. Így habozva mászott le a folyóparton a fiúhoz.

- Talán nekem tudnom kéne, merre bujkálsz folyton? – találta meg a hangját Annus, aztán egy kicsit kedvesebben folytatta. – Fogtál valamit?

- Dehogy fogtam. Itt az árnyékben alig mozognak a halak.

- Akkor menjünk ki a napra!

- Még csak az kéne! Hogy valaki meglásson.

- Valamikor úgyis haza kell menned – mondta lesütött szemekkel Annus. – És talán jobb, ha te magad mégy, és nem édesapád jön keresni.

- Intőt kaptam, hát nem érted? És még csak nem is az én hibámból.

- Hát kinek a hibája, hogy megint vadállatot hoztál az iskolába?

- Megint? – kérdezett vissza Gergő hitetlenkedve.

- A pele.

Annus csak ennyit mondott és Gergő a nyakáig elvörösödött.

- Igazán nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan felébred a melegben...de a Matyitól igazán nagy ötlet volt, hogy kilopta a zsebemből a mocsári siklót és berakta a katedra fiókjába. Kár, hogy nem vettem észre előbb, miben mesterkedik.

- Aztán mit csináltál volna? Az a Mátyás egy igazi melák. Meg az igazat szólva, te jó gyerek vagy, Gergő. Gyere, menjünk haza.

Gergő még húzódozott kissé, aztán vállára vette a botot meg a szákot és megindult Annus után.

Otthon az édesanyja jól leteremtette, és Gergő szégyenkezett is ezért, de az édesapjától jobban félt. Napszámos volt a majorban. Gergő emiatt keveset látta, de tudta, hogy igazán edzett munkásember. Ugyan Gergő sem panaszkodhatott, jó kötésű gyerek volt, de mind a nyolc évével fel sem ért a felnőttekhez. Pedig hej, de szeretett volna!

Nem tudta még, hogy az édesanyjának kész terve van az ügyre.

Gergő büntetése abból állt, hogy amikor csak tudta, el kellett kísérnie az édesanyját az udvarházba, és ott a konyhán segíteni. Első ízben az apja magával akarta vinni, de végül belátta, hogy a napszámos munka nem egy ilyen fiatal gyereknek való.

Ezzel kezdődtek Gergő igazi kalandjai.

Hamar elérkezett a nyár, az iskola vége, és míg a többi gyerek erdőn-mezőn játszott, Gergő korán kelt, és ment az édesanyjával az udvarházba.

Első alkalommal keményen munkára fogták. Krumplit pucolt, zöldséget kockázott. Nehezen bánt a konyhakéssel, el is vágta az ujját. Második alkalommal így takarító munkát kapott. Fel kellett söpörnie és felmosnia a konyhát. Ez már gyorsabban ment, és mikor végzett, Gergő az udvaron várt az édesanyjára. A mama engedékeny mivolta jelentette azt is, hogy innentől fogva Gergő a kertben játszott, míg az asszonyok főztek.

A fiú az egyik bokor alatt talált egy fakardot. Neki is volt régen, és bár úgy érezte, már kinőtt belőle, más játék híján támadást kezdeményezett a kertet leválasztó sövény ellen. Már épp kezdte volna kaszabolni az ellent, mikor egy erős kéz hátulról megfogta a kardot, és Gergő majdnem elesett a nagy lendületben. Mérgesen nézett hátra, de csakhamar megszelídült, mikor meglátta, ki tartja kezében a kardot.

Ferenc gazda nézett le rá szigorúan, aki még úgy írta a nevét; Ferencz.

- Ki vagy te kis kópé, aki az engedélyem nélkül akarod bevenni a váramat?

- Gergő vagyok, szolgálatára – hajtotta meg magát a fiú, ahogy az apjától látta.

Ferencz gazda megenyhült eme meghunyászkodás láttán és szelídebben kérdezgette tovább.

- Mit csinálsz itt Gergő fiam?

- Büntetésben vagyok.

Erre már a gazda sem állta meg a nevetést.

- Szerettem volna én a te korodban olyan büntetést, ahol fakardokkal játszadozhattam volna – mondta nevetve.

A nagy hahotára Gergő anyja kisietett a konyhából.

- Jaj, ugye nem csinált semmi bajt méltóságos uram?

- Ugyan, dehogy. Épp azt kérdeztem, miért van ez a jól nevelt ifjú büntetésben.

- Intőt hozott, még tavasszal. Az urammal megegyeztünk, hogy velem ledolgozza...

- Á, az anyai szív! Menjen csak, majd én foglalkozom a fiúval.

Mikor az asszony eltűnt a konyha mélyén, ismét Gergőhöz fordult.

- No, hadd hallom, miért adott neked a mi nagyszerű tanítónk intőt?

Gergő elregélte az esetet a siklóval, sőt még a pelét is részletezte. A gazda nem szólt közbe, figyelmesen hallgatta és közben bólogatott.

- Hát fiam, ez bizony jogos volt, de egyetértek abban, hogy nem teljesen a te hibád. Mit szólnál, ha inkább mellettem töltenéd le a büntetésed. Látom, szereted az állatokat. Szívesen megtanítanálak erre-arra. Volt-e már a kezedben puska?

- Csak a vásárban – vallotta meg az őszintét Gergő.

- Az nem puska – legyintett Ferenc gazda. – Na és horgászni szeretsz-e?

- Nagyon is! – csillant fel a gyerek szeme.

- Mit fogtál eddig?

- Pontyot és busát!

- Jó, jó. De az az igazi, mikor csukára vagy harcsára megy az ember.

Gergő itta Ferencz gazda minden szavát, és mikor az elmagyarázta neki, tudta, hogy nagy ajándékot kap. Valamit, ami sokáig vele lesz.

- Gergő, látom, hogy te olyan ember vagy, aki szereti a természetet. Én pedig megtanítalak, hogyan kell élni benne.

Belevágtak hát. Ferencz gazda meghagyta Gergő édesanyjának, mikor hozza magával a fiút. Így, mikor nem a majorság ügyeit intézte, kijárt a berekbe és oktatta Gergőt mindenre, amit csak tudott.

Egy eldugott tóra mentek horgászni. Gergő megkapta Ferenc gazda fiának botját, mondván „külföldön van az, úgyse hiányzik neki."

A gazda megmutatta neki, hogyan használja az orsót, fűzze be a horgot, vagy dobjon. Várakoztak türelmesen, órákat. Akárhányszor Gergő meg akart szólalni, a gazda leintette. Később megmagyarázta.

- Odakinn minden hangos szó elriaszt valami csodát. Ha épp a közelünkbe ért egy vidra, azt én is látom. Felesleges szóvá tenni, mert csak elijesztjük. Ha meg szép vagy jó valami, az szavak nélkül is az marad. Ha a berekben akarsz lenni, meg kell tanulnod szavak nélkül is érteni a másikat.

Gergő Ferenc gazda minden szavát megjegyezte. Emlékei pedig tiszták voltak minden együtt töltött napról akárhogy is ment az idő. Emlékezett az első csukájára. Arra, amelyik majdnem leharapta a mutatóujját. A gazdának igaza volt, soha többet nem nyúlt egy csuka szájába sem puszta kézzel.

Emlékezett az első lövész órákra, majd az első fácánra, amit önállóan ejtett el. Ferencz gazda komolyan gondolta a fiú nevelését, ami nem fejeződött be a nyárral, sőt, az évvel sem. Gergő apaként tekintett mentorára, sőt, egyfajta megváltóként. Ez akkor sem változott, mikor az ifjút besorozták katonának.

Utoljára akkor már öreg mentorától búcsúzott el. Ő ekkor is próbált bölcs maradni.

- Amikor visszajössz, emlékezz azokra, amiket tanítottam neked. Odakünn a farkasok törvényei fognak uralkodni, de itt, ezen a vidéken mindig otthonodra lelhetsz. Segíts megalkotni egy olyan világot, mint amilyen itt nekünk volt.

Gergő, pontosabban Gergely, a könnyeivel küzdött. Tudta, ez az utolsó alkalom, hogy szemtől szembe beszélgetnek egymással.

- Hogy hálálhatnám meg...?

- Azzal tudod meghálálni, ha majd egyszer a távoli jövőben te is továbbadod mindazt, amit tőlem kaptál. Add tovább, amit a berek adott neked.

- Megígérem.

Egy becsületes ifjú mindig betartja, amit ígért. Türelmesen vár és vár, míg alkalma nyílik rá, de ígéretét soha nem feledi.

Gergelyből időközben Matula lett, a jóságos öreg, akit befogadott a berek. Várt, hogy adózhasson Ferencz gazda emlékének, s várakozása egy izgalmakkal teli, meleg nyáron ért véget.

Ez már nem a történet része, ezt már én írom, Pondoray Béla, aki ünnepélyesen fogadom – minekutána tudomásomra jutott a fenti elbeszélés – fogadom, hogy Ferencz gazda és Gergő bácsi emlékére tovább adom azt, amit tőlük és a berektől tanultam.

Itt írd alá, Tutajos.