A várakozóterem feketeségbe burkolózott, csak néhol lehetett észrevenni némi kis pislákolást az újonnan érkezők mellkasából. Ők többnyire mindig beültek a sarokba, lévén onnan nyíltak az ajtók. Ha az ember belépett az ajtón, és elnézett a másik saroknál nyíló ajtó irányába, egy-egy távoli csillagot figyelhetett meg, melytől több ezer kilométernyi, talán végtelen sötétség választotta el.

Nem mintha az érkezők sokat törődtek volna a többi csillaggal, a saját ragyogásukat sem látták már, mikorra benyitottak a váróba. Gubbasztottak a feketeségben, és nem tudtak ugyanúgy magukról, mint a többiekről. Néha elért a tudatukba a körülöttük ülők szuszogása, de ez csak mélyebbre nyomta őket a bánatban és elkeseredettségben. Gondolkoztak magukban, sokan próbálták teljesen elnyomni azokat a valamiket, amiket emléknek és nosztalgiázásoknak neveztek az egészségesek. Gyógykezelésre vártak mindannyian, a lehető legradikálisabb módszerekkel. Egy-egy orvosi időpont után máris elveszítették világító csillagosságukat, a fénypont megszűnt pislákolni; új ajtó nyílt és újabb fénypont ült a sarokba, várva, hogy ő is kivesszen, a sötétségben eltemesse magát.

Fellibbent az orvosi szoba függönye, és kiszólt az orvos:

– Oidipusz, Laiosz fia!

Egy árny komótosan, kissé bágyadt léptekkel megindult a függönnyel takart vakító világosság felé.

– Jó napot, doktor! – köszönt, aztán behúzta maga mögött a függönyt.

Az orvos és Oidipusz beszélgetése kihallatszott a váróterembe.

– Látom, jobban néz ki. Megcsinálta a vodkakúrát, igaz-e?

– Meg, meg! A második liter után már a nevemre sem emlékeztem, fantasztikus érzés volt. Az, ahogyan az anyámmal fetrengtem, még megmaradt, de talán még pár kúra, és teljesen elveszítem magam.

A következő páciens egy nő volt. Még pislákolt a fény benne. Zokogva jajgatott:

– Széttéptem egy gyermeket és felzabáltam! – fulladozott, átkarolta magát, próbált megnyugodni, de nem ment neki.

– Hölgyem, legalább valami ruhát vegyen fel először – az orvos eltakarta a szemét, aztán hirtelen meggondolta magát. Vállat vont. – Marihuánát akar vagy heroint?

– Heroin – hangzott a sírástól reszkető hang. – Az talán képes ezt a hatalmas kétségbeesést és égető fájdalmat kiölni belőlem.

Most egyszerre három fiatal fiút szólított a doktor. Mind széttépett ruhákban álltak, egyik a mellén volt szakadt, a másik a hátulsó felén, harmadik az ágyék táján.

– Gyűlöltem, amikor megérintett. Tudja, olyan volt, mintha egy épp bimbózó rózsába a méh máris beleszállna, mintha feltépné a még ki sem nyílt szirmokat, aztán legbelülre odadöfné a fullánkját, hogy a termők könnyeket ontanának.

– Széttépetten, meggyalázottan. Meg akarom magam ölni.

A harmadik felsikoltott és ki akart rohanni.

– Én nem bírok egyhelyben maradni – üvöltötte, mikor lefogták. – Nem akarok emberek közelében maradni, gyűlölöm őket. Gyűlölöm magam. Senki sem védett meg, amikor könyörögtem, senki! Látták, hogy mi történik és semmi... – elcsuklott a hangja, lerogyott a padlóra.

– Csoportterápia. Fedezzék fel egymás testét! – határozta meg az orvos a gyógymódot. – Néha az erőszakot csak a szex tudja elűzni. Vadul és szenvedélyesen, hogy hozzászokjanak.

A fiúk kivonultak és a sötétben kezdtek szeretkezni.

Hirtelen az ajtó nagy csapódással kinyílt, aztán az újonnan érkezett bevágta maga mögött. Megindult a függönnyel takart orvosi szoba felé, mit sem törődött a sorrenddel. Várakozni ő ugyan nem fog.

– Mégis mit gondolnak ezek? – üvöltötte magából kikelve. – Én aztán nem várok!

– Legyen, legyen – egyezett bele az orvos. Tetszett neki a lélekben kiölendő hatalmas fény. – Mondja a problémáját.

– Egész életemben, mióta csak a tenger karján megszülettem, s a habokból kikeltem, bámultak a férfiak. De ez a mai élet, borzalmas! Régebben, mikor még szép voltam és fiatal, szinte ruhástól felnyársaltak volna. Nem mertem este az utcán egyedül menni, féltem, hogy megtámadnak majd. Erre most? A szépségemet az öregedéssel elveszítve nem kapok mást, csak szidalmakat, hogy csúnya vén banya, takarodj, útban vagy, haladj már! Így végigélni egy halhatatlan életet? Inkább adjon valamit, hogy vége legyen ennek a szenvedésnek... Próbáltam már felvágni az ereimet, de nem jártam sikerrel. Biztosan van valamilyen csodaszere.

– Van, van – bólogatott az orvos, miközben ő maga egy cigarettára gyújtott.

Elkezdett kotorászni a fiókjában. Sok minden került elő: régi injekciós tűk, fehér porok, hipó és sárga, jó büdös szivarszálak. Egy kis tasakban valamilyen különleges kábítópor állt, egy üvegcsében bűvös-bájos méreg csücsült. Nagyobb üvegek is voltak, egyikben ilyen, másikban olyan itóka, természetesen a lehető legmagasabb alkoholtartalommal. Pár kondom az erőszakoltak kedvéért – úgyszólván minden gyógyító felszerelés, amit csak el lehetett képzelni.

Az orvos fáradtan turkált, szinte már elérte a megfelelő tasakocskát, mikor a várakozók közül valaki berontott. Hallotta, hogy egy nő a halálra készül, és valami különöset érzett. Nem akarta hagyni, hogy valaki megölje magát. Nem bírt egyhelyben maradni, valami heves ellenkezést fedezett fel magában.

Kitárt karokkal, fején töviskoszorúval kelt ki magából.

– Nem teheti, asszonyom. Lehet, már nem gyönyörű, de attól még ezernyi értéke maradt. Nem számít, ha rosszul érezzük magunkat, ha gyűlölünk mindent. Ha üresnek érezzük magunkat, ha reménytelen a világunk, ha mindenki, akit szerettünk, akár amiben hittünk, eltűnik ebből a világból, csak az életünk marad. Vigyáznunk kell rá, óvnunk azt. Legyen a legrémesebb emlékezet is a miénk, kövessünk el a múltban milliónyi bűnöket, nem számít. Az értékeink a jövőben kivirágozhatnak. Ki kell tartani, tovább kell csinálni, magunkra kell mosolyognunk, még a legnagyobb fájdalmak árán is. Szeretnünk kell mindnet, még, ami rossz is. Meg kell tanulnunk, nekünk, embereknek. Ha mindenki elhagyja magát, mi lesz velünk? Elvesztjük azokat az értékeket, amiket az előző nemzedékek felhalmoztak bennünk. A szeretet, az emberi kedvesség, a reménykedés képessége – őriznünk kell őket, a legkevesebbet is, ami megmaradt. És gyarapítanunk. Egyszer lesz jobb. Minden jobb lesz. De ezért nekünk kell tennünk.

Könnyek folytak le az arcán, ahogy előadta tanítását.

Az orvos megdermedt, nem bírt megszólalni. Ő mindig feladásra biztatott, ha baj történt.

A nő arca ellágyult, már nem akart meghalni. Megfiatalodtak a vonásai a cseppnyi remény hatására. Szebb volt, mint valaha.

A férfi egyet mosolygott, szomorúan és gyengén, aztán kiment, ki a rendelőből, ki a folyosóról, ki az egész világból. Mégis, valahol megmaradt a jelenléte: az emberek újra felparázsló kis benső fényességében. Ott pislákolt, most már kiolthatatlanul.

______________________________________

(Hibákért elnézést, kapkodtam és egyebek.)

Modernitásunk közepette szerintem egyre többen menekülünk a pótcselekvések és káros szenvedélyek karjai közé, hogy a tragédiáinkat méltóképp feldolgozzuk. Ezt örökítette meg eme kis, eléggé elcseszett, görögösített novella. Oidipusz, a bakkhánsnő, a megerőszakolt ifjak (akár Krüszipposz, hogy releváns legyek), a szerelem Aphroditéje (saját tapasztalataimmal és félelmeimmel) mind-mind, ugyan anchaizálva, de a mai ember felfogását reprezentálják. Természetesen, vannak, akik mindennel megbirkóznak, nekük kijár a tisztelet, ellenben sokan nem ilyen erősek. Remélem, hogy egy nap mindenki olyan erőssé és reményteljessé válik, hogy leküzdi magát és a sebhelyeit!

I believe in you, so it's your turn now: believe in yorself as well.